A fény ünnepe – Nyerges-Zombó Katalin ünnepi gondolatai

Akármilyen zord, hideg és bűntudattal terhelt is a decemberi sötétség, mindannyiunkban ott van az a biztos tudás, hogy a sötétség nem lehet erősebb a fénynél, mint ahogy a kisgyermek is megingathatatlanul hisz a jó győzelmében a rossz felett. 

Azon egyszerű oknál fogva, hogy a sötétség nem egy létező valóság, hanem pusztán a fény hiánya. Nem a sötétségtől függ a fény, hanem a fénytől a sötétség. Ezt a megszülető fényt keressük és eljövetelét siettetjük ösztönösen akkor, amikor advent folyamán előszeretettel gyújtunk gyertyákat vagy díszítjük fényfüzérekkel a házainkat. 
Amikor meggyújtunk egy gyertyát, akkor a kemény, hideg, élettelen viaszköpenybe zárt kanóc, átadva magát a fénynek, majd annak közvetítőjévé válva, önmagát perzselve és feláldozva saját maga válik azzá a fénnyé és melegséggé, amely képes meglágyítani, megpuhítani a holtnak hitt viaszt. 

Annak a fénynek a megszületésére várunk gyermeki bizalommal, amely nemcsak beragyogja a szívünket és melegségével oldja a ridegséget, hanem megváltoztatni, átlényegíteni, életre kelteni is képes. A fény maga Jézus Krisztus, aki örökkévalóságával belépett az Időbe, Halhatatlanságával és Szentségével a halandó és profán világba, hogy megnyissa számunkra azt a kaput, amely kivezet bennünket az önzés börtönéből. 

Karácsony felé haladván ne csak a bevásárlóközpontokban és otthonainkban növekedjen a világosság, hanem bensőnkben is, hogy ne csak az értelmünkkel, hanem a szívünkkel is tudjunk látni! Látni és felismerni azt, hogy melegséget és fényt adó kanócnak lettünk teremtve, hogy továbbsugározzuk embertársaink felé a kisded Jézus tisztaságának, ártatlanságának, a megtestesülés alázatának fényét és a szeretet melegét. 

Nyerges-Zombó Katalin
gimnáziumigazgató