Nemzetközi elismerés – Az egykori győri lány, Vaczula Anna három éve kezdett el vonókat készíteni

–Mittenwald– Honnan jött az életébe a zene szeretete? Tanulmányait Győrben végezte a Liszt Ferenc Zene­iskolában.
– Nem származom zenészcsaládból, de a szüleim kiskorunktól kezdve fontosnak tartották a zenetanulást. Ezért kezdtem csellózni a Liszt Ferenc Zeneiskolában. A bátyám klarinétozott, anyukám kiskorában hegedült, ezért számukra is furcsa volt a választásom, főleg a hangszer intonációs nehézségei miatt. A zene szeretete azonban később kezdődött, amikor a cselló szak elvégzése után magánének szakra váltottam. Az éneklés szeretete eljuttatott a győri Richter-konziba, ahol a magánének szak mellé a későbbiekben felvettem a csellót és a brácsát is társhangszerként. Az évek során egyre biztosabbá vált számomra, hogy az előadó-művészet nem az én utam, ugyanakkor a hangszerek felépítése, esztétikai sokszínűsége egyre inkább vonzott. Akkoriban kezdtem el érdeklődni, hogy hol lehet, vagy lehet-e egyáltalán hangszerkészítést tanulni. Így találtam rá a fővárosi Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hangszerkészítő-iskolájára.

– Ma is ezzel foglalkozik? Mióta készít hangszereket? 
– Nem vagyok zeneművész, de úgy gondolom, egy hangszerkészítőnek elengedhetetlen foglalkoznia a zenével. A hangszerkészítés során többek között egy áhított hang megvalósítása a célunk, és ez a hang­igény nehezen alakul ki zenei előképzettség vagy rálátás nélkül. A hangszerkészítő-iskolát vonóshangszer-készítés szakon végeztem. Mesterem ifj. Kónya Lajos volt, akinek a műhelye szintén Győrben található. Nála töltöttem hároméves szakmai gyakorlatomat. Neki köszönhetően már az iskolaéveim alatt készíthettem hangszereket. A vonókészítésről kezdetben nem sok ismeretem volt, de ahogy egyre jobban megismertem a hangszerkészítés világát, úgy egyre inkább vonzott a mesterség. Óriási szerencsémre akkoriban költözött hosszú évek után Párizsból Győrbe Kovács Tibor vonókészítő, aki 2019-ben francia elnöki kitüntetést (Meilleur Ouvrier de France) kapott munkásságáért. Ezt a díjat az elmúlt száz évben csak húszan kapták meg. Az ő műhelyében egy számomra addig csak sejtett, lenyűgöző világ fogadott.

– Honnan jött az ötlet, hogy jelentkezzen a mittenwaldi versenyre? 
– A németországi mittenwaldi nemzetközi vonóshangszer-készítő versenyt négyévente rendezik meg. Az előző verseny idején végzős voltam a hangszerészképzőben, úgyhogy távolról már akkor is figyelemmel kísértem. Ráadásul a képzés során hallhattunk is jelentőségéről. Szerettem volna megmérettetni magam, megnézni, hol tartok a nemzetközi szinthez képest.

– Miként zajlott a verseny? Több kategóriában is indult? 
– A versenyen kétféle zsűri vizsgálja a hangszereket, a szakmai és a hangzsűri. Az ő értékeléseikből adódnak össze a végleges pontszámok. Érdekes, hogy néha egy hátrébb végzett hangszer szakmailag több pontot kap, mint egy előbbre sorolt, mert a hangzsűrinek kevésbé tetszik. Mittenwaldban nagy hangsúlyt fektettek a hangszerek hangjára és játszhatóságára. Én mindhárom (hegedű-, brácsa-, csellóvonó) kategóriában indultam. A brácsavonóm második, a hegedűvonóm ha­todik, a csellóvonóm pedig ötödik helyen végzett. Mindhárom eredménynek nagyon örülök, hiszen erős volt a mezőny.

– Hogyan készültek el a hangszerek? Mit adott számára ez a verseny? 
– Legegyszerűbben megfogalmazva: hosszú és kitartó munkával. A vonókat augusztusban kezdtem készíteni és az október 14-i leadásig dolgoztam rajtuk. A készülés rendkívül érdekes és értékes tapasztalat volt számomra. Úgy gondolom, mindenki nyer, aki felkészül egy ilyen versenyre és részesévé válik egy nagyon intenzív munkafolyamatnak.

– A verseny bírái egyetértésben zsűriztek? 
– Az ilyen versenyeken az értékelés során mindig jelen van egyfajta szubjektivitás is. Ki-ki a saját preferenciái alapján ítéli meg a hangszereket, természetesen nem teljesen elrugaszkodva a hagyományoktól. A hangzsűri esetében előfordul, hogy ugyanazon vonót két művész teljesen máshogy értékeli, lehet az egyiknek fantasztikus, a másik pedig leteszi, mert nem felel meg az ő játszási szokásainak.

– Milyen érzés volt egyedüli magyarként a második helyen végezni? 
– Nagyszerű és csodálatos. Ha az ember elindul egy versenyen, mindig reménykedik a legjobb helyezésben, akkor is, ha reálisan nem is lát rá sok esélyt. Három éve kezdtem vonókat készíteni, ami elég kevésnek számít, így az álmodozáson kívül nem számítottam helyezésre. A díjátadó ünnepség előtt pár nappal felhívtak, de a pontos helyezést nem árulták el. A telefonhívás után már nagyon boldog voltam. Az pedig, hogy második helyet sikerült szereznem, külön öröm volt számomra.

– Milyen tervei, céljai vannak a jövőben? 
– Ez az eredmény megerősít abban, hogy jó úton járok. Szerencsés is vagyok, mert a szakma fortélyait a számomra legjobb mester, Kovács Tibor mellett sajátíthatom el. Rengeteget kell még tanulnom és dolgoznom azért, hogy olyan vonókészítő lehessek, amilyen valóban szeretnék lenni.