Soproni öregdiák az ország egyik legsikeresebb és legtöbbet foglalkoztatott operatőre

- Kik voltak a tanárai, akikre szívesen emlékszik vissza? Volt-e olyan pedagógus, aki jobban hozzátett valamit a személyiségéhez, esetleg segítette a pályaválasztását is?
- 1979-1983-ig voltam a Líceum diákja, Eperjesy Barnabásné volt az osztályfőnököm. Alapvetően humán beállítottságúként elsősorban azoknak a tanároknak köszönhetek sokat, akik ezeket a tantárgyakat oktatták. Sámson Klára magyar tanárnő személyre szabottan, kifejezetten "filmes" feladatokat adott nekem a magyar fakultációkon, Rennerné Tóth Mária rajztanárnő pedig a művészettörténet fakultáción alakította az ízlésemet, és segítette a képi látásmódom fejődését. A reál tanároknak is hálás vagyok, mert nem ragaszkodtak tűzzel-vassal ahhoz, hogy az ő tárgyaikban is "kiválóan" teljesítsek.

- Tartja a kapcsolatot szülővárosával és a Líceummal?
- Édesapám jelenleg is Sopronban él, így a várossal természetesen élő kapcsolatban vagyok. Volt osztálytársaimmal az érettségi találkozókon szoktunk személyesen találkozni, és mivel sokan vagyunk ismerősök a közösségi hálón, gyakran váltunk egymással néhány szót, vagy legalább egy-egy emoji-t.

-Hogy lesz egy soproni diákból operatőr? Mi volt az az élmény, ami ebbe az irányba vitte?
- Sokat jártam az erdőt, fotóztam, super 8-ra felvettem a Fertő tó madarait, ez volt az egyik hobbim. A másik a film. Nagyon szerettem moziba járni, filmklubnak is a tagja voltam a Lisztben, ahol értékesebb, nem csak a nagyközönségnek szóló filmeket is lehetett látni. Egyik alkalommal az Amerikai cigaretta című filmet vetítették, és a végignézése után azon gondolkodtam, miért volt más nekem ez a film, mint az eddig látott többi? A másodszori megnézése után jöttem rá, hogy a színek, a fények és a kompozíciók összhangja, egyszóval a látvány világa volt az, ami annyira hatott rám. És mivel egy film elkészítésekor ez az operatőr feladata, elhatároztam, hogy ez lesz az én utam...

- És mi kellett ahhoz, hogy az egyik legsikeresebb, legsokoldalúbb és legtöbbet foglalkoztatott operatőrök egyike váljon Szatmáti Péterből e fontos elhatározást után?
- Szerencsére tényleg sokan kérnek fel operatőrnek, és mindjárt itt is van a kérdésre az egyik válasz: a szerencse. Másodéves főiskolás voltam, amikor Báthory Orsi szinkronrendező (munkái közé tartozik a Blöff, a Django elszabadul, az Aljas nyolcas, a Trópusi vihar, a Gru), aki rendezőtársam volt, bemutatott akkori férjének, Tímár Péternek, aki éppen operatőrt keresett az akkori magyar légitársaságnak készülő reklámfilmjéhez. Őt valószínűleg nem kell bemutatni, elég ha néhány címet mondok: Egészséges Erotika, Csinibaba, 6:3... Leforgattuk a rövidfilmet, és csak azután árulta el, ez tulajdonképpen egy teszt volt, kíváncsi volt, mennyire tudunk együtt dolgozni. Valószínűleg megfeleltem, mert másod- és harmadév közötti nyári szünetben elkészítettük a Csapd le csacsi! című mozifilmet. 

Az is számíthat, hogy soha nem zavart, ha nem én állok legelöl. Az operatőr a stábban legjobb esetben is csak a második, és én ezzel tökéletesen elégedett vagyok. A rendezők szeretik, ha ők irányíthatnak, és velem biztosan nem alakul ki egóharc. Nagyon könnyen alkalmazkodom, szakmai szempontból elég univerzális vagyok, nem erőltetem rá a stílusomat egyetlen filmre sem, kiszolgálom a zsáner igényeit. 

- Több magyar sikerfilm operatőreként jegyzik, melyikre a legbüszkébb?
- Az a legjobb, amikor az egész filmre büszke lehetek, és még az én munkám is jó benne. De az sem baj, ha észrevehetetlen az, ami az én művem. Persze vannak olyan filmek is, amik sajnos csak képileg erősek, és csak arra a részére lehetek büszke. Anélkül, hogy különbséget tennék, mindegyikből felsorolok: Csinibaba, 6:3, Torzók, Konyec, Liza a rókatündér, Kincsem, Viszkis, Toxikoma, A besúgó, Szia, Életem!

- A Szia, Életem! jó kritikákat kapott, Önt mi fogta meg benne? Mi a legfőbb értéke operatőri szemmel?
- A jó a kritikáknak örülök, de nagyon ritkán olvasom azokat, leginkább a szakma, és a közönség visszajelzései jutnak el hozzám.

Szerencsés esetben a gyerekeknek évtizedeik vannak arra, hogy a szüleikből felnőtteket neveljenek. A filmben Samunak összesen tíz napja volt felelősségtejes apát nevelnie Barnából, mégis sikerült neki. A Szia, Életem kedves, szeretni való film, amit forgatni legalább olyan jó volt, mint most, két év után, újranézni. Én azt vallom, ha valami szeretettel került fel a vászonra, az úgy is fog lejönni onnan. 

A legfőbb operatőri értéke pont az, amit említettem: szinte észrevehetetlen a kamera, nem uralkodik a filmen, hanem szolgálja azt.