Minden út a zenéhez vezette Tölli Mátét, a Fran Palermo együttes soproni kötődésű basszusgitárosát

Ritka alkalom: Sopronban töltötte a hétvégét Tölli Máté. Az egykori lícistát egy kávé mellett faggatták arról, milyen volt pedagógus szüleivel és húgával a gyerekkora, hogy érezte magát a Líceumban, és rögös volt-e az út, ami a színpadra vitte... Már az első kérdésnél előjöttek a korai zenei élmények.

- Emlékszem, gyakran hallgattunk lemezeket otthon. Volt, amikor jazzt, máskor Hobót, Kalákát, Amstrongot vagy Mozartot, mindenféle jó muzsikát. Később már zenéltünk is együt vagy csak énekelgettünk. Ezek nagyon jó emlékek. Egészen kicsi koromtól jártam a zeneiskolákolába is, először Halmos Erika néni zeneovijába, azután szolfézsra és persze hangszeres órákra. 

- Már akkor basszusgitározni tanultál?
- Dehogy, sokkal klasszikusabb utat jártam be. Az az igazság, hogy egy éven át furulyáztam, öt évig klarinétoztam, miközben én mindvégig dobolni szerettem volna... Horváth Rudi bácsi volt a hangszeres tanárom, nála kipróbálhattam a szaxofonozást is. Azt hiszem, látta rajtam, hogy nem leszek egy klasszikus zenekar fúvósa, mégis, bátorított és hagyott kísérletezni. Amikor megtudta, hogy a basszusgitárral is próbálkozom, abban is támogatott. Jacsó Miklós volt azután az, akitől a basszusgitározás technikai alapjait elsajátíthattam. De még a hangszereknél tartva; tanultam nagybőgőzni is...

- Elképesztő! Hogy-hogy nem zenei pályát választottál?
- Nem gondoltam akkor, hogy ez lesz a fő csapásirány. Pedig tagja voltam a líceumi együttesnek is, szinte mindig volt a kezem ügyében hangszer. Nagyon szerettem zenélni, s ez így van ma is, ugyanakkor érdekelt még sok minden más is. Meg annyi eszem talán már akkor is volt, hogy felmértem: ez nem egy könnyű pálya.

- Azért - elnézést a szemtelen megjegyzésért - de, maradva a kifejezésnél, az sem volt könnyű pálya, hogy édesapád volt az iskolád igazgatója, ahol anyukád fontos tárgyakat tanított...
- Ebben tényleg volt némi nehézség, bár visszagondolva, mindenki igyekezett ezt a lehető legtermészetesebben kezelni. Már rajtam kívül, de én is csak abban a bizonyos nehéz kamaszkorban éreztem ezt tehernek. Ezzel együtt is nagyon szerettem a Líceumba járni, rengeteg jó ember volt körülöttem és meghatározó élmények kötnek az iskolához. 

- Mi határozta meg végül a pályaválaszztásodat, ha nem a zene?
- A kultúra érdekelt. Magyar szakra mentem az ELTE-re filmelmélet kiegészítő szakkal. Jó évek voltak azok is, úgy éreztem, kinyílt előttem egy nagy könyv, amiben szabadon lapozgathatok. De a zene utolért ott is, és közben arra is rájöttem, hogy a kultúrát nem megfigyelni akarom, hanem "csinálni". Mire diplomáztam, már fél éve tagja voltam a Fran Palermo együttesnek. 

- A Fran Palermo évek óta állandó szereplője a magyar zenei életnek, ott van a fesztiválokon, például a VOLT-on, hívják külföldre is, albumaik jelennek meg, szóval a profik között jegyzik. Akkor mégiscsak profi zenész lettél...
- Bizonyos értelemben igen, de van úgynevezett polgári állásom is, biztos ami biztos alapon. Korábban pályázatíróként is dolgoztam a zenekar mellett, öt éve pedig az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanulmányi osztályán vagyok főtitkár-helyettes. Rengeteg minden tartozik a feladataim közé, és nagyon jól kiegészíti egymást a munkahelyi és a zenekari tevékenységem. Ráadásul ez ad egyfajta biztonságot is, amit a Covid alatt még jobban megtanultam becsülni.

- Mesélj a Fran Palermo-ról! Hogy kerültél az együttesbe?
- Egyszer hívtak beugrónak, aztán úgy tűnt, jól beváltam, mert gyorsan állandó taggá váltam. Henri Gonzó alapította, ma is ő az együttes központi figurája. Általában ő adja a számaink alapjait is, amihez aztán mindenki hozzáteszi a maga részét. Három albuma és két kislemeze jelent meg eddig a Fran Palermonak, körülbelül hetven dalunk van, amik kilencvennyolc százalékban saját szerzemények. Most éppen nyolcan vagyunk. 

- A közös muzsikálásnak melyik részét szereted a legjobban?
- Mikor melyiket... Mindegyikben van valami, amit akkor és ott jó csinálni. A koncertek, pláne ha turné, egy idő után már fárasztóak is tudnak lenni, de amikor ott állok a színpadon, és megszólal a zene, elfelejtek mindent, csak a muzsikára koncentrálok. Szeretek a stúdióban is, amikor közösen alkotunk, de tudom imádni az otthoni, magányos gitározásokat is. Órákig képes vagyok gyűrni a hangszert. 

- És mit gondolsz a jövődről? Hol látnád magad a legszívesebben?
- Színpadon, basszusgitárral a kezemben. Most is jó helyen vagyok, helyemen vagyok, és bízom benne, hogy a jövőben is zenélni fogok. Még többet és még jobban.