Virtuóz győri orgonista sikere Itáliában - A milánói dóm sípjait is megszólaltathatta a 16 éves tehetség

– Hogy került kapcsolatba az orgonával? Ha jól tudom, először a zongora hangja ragadta meg igazán? 
– Szeretem a billentyűs hangszereket. Ezért is kezdtem el nyolc éve zongorázni. Édesapám lelkész, és beajánlott Vadász Attilához, a Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium tanárához orgonálni. Kezdetben nehéz volt számomra, de szerettem volna kipróbálni magam benne. Négy éve foglalkozom az orgonával. Mindkét hangszert szeretem, nem tudok választani sem közülük, különösen azért, mert szerintem kiegészítik egymást. 

– Mennyire nehéz hangszer maga az orgona? 
– Nem nehezebb, mint bár- melyik másik hangszer. A pedálsípok miatt – melyeket lábbal kell megszólaltatni – nevezhetjük nehezebben tanulható hangszernek, de mind a négy végtagot igénybe veszi. Az orgonát inkább fúvós hangszernek nevezzük, mint billentyűsnek, még akkor is, ha úgy kell rajta játszani mint a zongorán. 

– Hogy érzi magát a Richter János Zeneművészeti Szakgimnáziumban? Sokat gyakorol? 
– Kezdetben nehéz volt, és nem is gyakoroltam olyan sokat. Aztán jött a világvírus, ami arra adott lehetőséget, hogy többet ülhettem az orgona előtt. Sokszor hallottam a felkészítő tanáromtól, hogy nem gyakorlok eleget, de ettől függetlenül a zene mindennap ad számomra elfoglaltságot. A zongora valamiért jobban leültet. Az orgonadarabok többségét is először zongorán tanulom meg. Furcsa így mondani: de sokkal jobban megmarad a kezemben, ha először zongorán játszom. Így is kezdjük el általában tanulni a darabokat a tanárommal, majd visszük át a leckét orgonára. 

– Vannak-e olyan darabok, amelyeket mintha önre írtak volna? Melyek azok a közkedvelt művek, amelyeket bármikor nagy örömmel eljátszik? 
– A tanárom is úgy választ számomra műveket, hogy figyelembe veszi, alapvetően zongorista vagyok. Sok olyan irodalma van az orgonának, ami a zongorázásra épül. Ilyen a francia romantikus irodalom zenéi, a francia impresszionista művek. Különösen szeretem emellett Lisztet, Chopint. Az az igazság, hogy szeretek, gyorsan, hangosan játszani, a virtuóz dallamokat szinte nekem írták. 

– Sok zenész mondja: amikor a színpadra lép, szinte elsötétül a világ, és csakis a zenére koncentrál. Hogy éli meg a színpadot? 
– Én sosem éreztem így. Amikor az ember színpadra lép, éreznie kell a súlyát. Én is így vagyok vele. Igaz, hogy a darabra koncentrálok, de a közönséget egyszerűen nem lehet kizárni. Nagyon komoly jelenlétet kíván egy koncert, fellépés, szellemileg és fizikailag egyaránt. 

– Sokat jár versenyekre. Legutóbb egy olasz kisvárosban mutathatta meg a tudását, ahonnan nem akármilyen eredménnyel térhetett haza: nemzetközi első díjjal. 
– Vadász Attila felkészítő tanárom kapott egy e-mailt az egyik zsűritől. Ő ajánlott be a versenybe Kiss Gergő szaktársammal együtt. Aztán valószínűleg utánunk néztek, megnézték az eredményeinket, és így kaptunk meghívást a Velencétől északra elhelyezkedő kisvárosba. Egy hetet töltöttünk ott. Mondhatnám azt, hogy nyaralni mentem, de természetesen ez nem igaz. Nagyon jó hangulatban telt a hét, a versenyt megelőzően próbáink voltak, majd jött a verseny, a program utolsó napján pedig gálakoncertet is adtunk, ahová minden nevező két-két darabbal érkezett.

– Miként zajlott a verseny, kik zsűriztek? Hogyan zajlott maga a felkészülés a helyszínen? 
– A versenyen fél órát kellett folyamatosan játszani, a műveket pedig különböző stílusokból kellett kiválasztani. A zsűriben öten hallgatták az előadásokat. A bírák elnöke belga volt, mellette pedig olasz zsűritagok döntöttek az eredményről. Az egy hét alatt volt időnk felkészülni, de azért a feszültség folyamatosan jelen volt. Érdekes, de a versenyt megelőző próbákon a felkészítő tanár nem vehet részt. Ezt szigorúan nézik. A hangszert nem ismertük. Nem tudtuk, hogy milyen típusú orgonán játszunk, mekkorán, hogy néz ki, miként épül fel. Ezért is vagyok nagyon hálás Kiss Gergő szaktársamnak, aki segített megismerni az orgonát, segített a tónusokkal, a hangszínekkel. Emellett pedig lelkileg is támogatott. 

– Gondolom, felemelő érzés volt, mikor kiderült a verseny eredménye. 
– A megmérettetésnek később lett csak meg a végeredménye, nem a helyszínen. A felkészítő tanárom kapcsolatain keresztül elérte, hogy a verseny után bejuthassunk a milánói dómba, amely a római Szent Péter-bazilika után Olaszország második legnagyobb temploma. Ráadásul úgy, hogy megszólaltathatjuk a templom orgonáját is. Éppen ide utaztunk, amikor az autópályán megszólalt a telefonunk, és ott tudtuk meg a zsűritől, hogy első helyezést értem el. Meglepődtünk mindannyian. Úgy éreztük, hogy Gergő előadása jobban sikerült, de érdekes fordulat volt, hogy éppen engem hoztak ki győztesnek. Hatalmas öröm volt számomra. Az utóbbi időben elég sok kudarc ért, ezek inkább a versenyeken. Már sokat gondolkodtam rajta, hogy kevesebb versenyre megyek. Nem voltam biztos benne, hogy érdemes ennyi energiát áldozni rá. Tulajdonképpen ennek szellemében utaztam el az olaszországi versenyre is. Most pedig kaptam egy óriási löketet a sorstól és az élettől. Segített elfogadtatni velem, hogy ez a szakma bizony erről szól. Rengeteg hullámvölgy van, az embert sokszor éri kudarc, de egyszer rájön arra, hogy a zene sem fekete vagy fehér. Érheti az embert meglepetés. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen szép eredményt érhettem el. 

– Milyen élmény volt a milánói dóm? Nem mindenki játszhat egy ekkora, monumentális épületben. 
– Soha életemben nem voltam még ekkora templomban. Nem volt könnyű a bejutás sem. Amikor beléptem, már a hatalmas oszlopok lenyűgöztek, de amikor megszólaltathattam az orgonát, az valami egészen fantasztikus élmény volt. Soha nem láttam még ekkora hangszert. Egészen elképesztő volt. Öt billentyűsor, rengeteg síp, a térben pedig mégis szinte elveszett. Nem volt könnyű megszólaltatni az elektropneumatikus hangszert. Ez azt jelenti, hogy amit az ember játszik, az egy kicsit később, egy vagy másfél másodperccel később hallható csak. Ezt persze nem könnyű megszokni, de sikerült. 

– A most elért siker arra ösztönzi, hogy továbbra is induljon versenyeken? 
– Igen. Még el sem hagytuk Olaszországot, már kerestük a lehetőségeket. A következő nemzetközi versenyt, amelyen biztosan ott leszek, jövő augusztusban rendezik majd Írországban. Van még egy többfordulós verseny is, ahol ha nem okoz gondot, hogy csak 16 éves vagyok, szeretnék elindulni. Ennek selejtezőit több helyszínen tartják majd egy időben: Moszkvában, amerikai nagyvárosokban, Németországban. Ezek közül a hamburgi helyszínt választjuk majd. Emellett lesznek majd hazai megmérettetések is. 

– Mi az, amivel éppen akkor foglalkozik, amikor nem az orgona vagy a zongora előtt ül, játszik és gyakorol? 
– Régen nagyon sokat foglalkoztam a néptánccal, most a zene miatt eléggé a háttérbe szorult. Pedig nagyon szeretek táncolni. Együttesbe már egyáltalán nem járok, de annak idején szép eredményeket értem el ezen a téren is. Ezek közül talán a legemlékezetesebb 2016-ban volt, amikor sikerült megnyernem táncos szólisták és táncospárok kategóriában a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyt. Emellett csak a zene az, ami leköt szinte egész nap. Az orgona örökre az életem része lett. Egyszerűen imádok virtuóz, minél gyorsabb darabokat játszani az orgonán. Gyakran hallgatok komolyzenét, és keresem azokat a darabokat, amelyeket egyszer én is el szeretnék játszani. A következő nagy és rendkívül nehéz mű, amit szeretnék megtanulni, Johann Sebastian Bach C-moll Passacagliája lesz. Tanárom azért nem örül neki annyira, mert ezt a darabot általában főiskolán tanulják meg eljátszani a diákok. Bár zeneileg nagyon nehéz, nem ijedek meg tőle, nagy önbizalommal állok neki. 

– Ha minden igaz, a kántori szolgálat is az élete része? Ekkor van idő a valódi örömzenére? 
– Rendszeresen vállalok kántori szolgálatot Péren, ahol élek, és Töltéstaván is. Nem érzek különbséget. Mindegy, hol játszom. Egy nemzetközi versenyen vagy éppen a péri templomban vasárnaponként. Minden alkalom, amikor az orgona mögött ülhetek, az örömzenélés. Az igaz, hogy idehaza, a liturgiákon felszabadultabb vagyok, Olaszországban pedig majdnem hogy remegett a kezem, mielőtt a billentyűkhöz nyúltam. A stressz érdekes dolog. Én mindig máskor izgulok. Egyszer az első hang előtt, egyszer az előadás közben, és olyan is akad, amikor egyáltalán nem. Minél idősebb vagyok, annál jobban érzem, mekkora súlya is van egy-egy fellépésnek, versenynek.