Vonalkódok: kiderült a liszteszsákok csíkjainak titka - A Kisalföldön is alkalmazták

A vonalkód őse lehetett a liszteszsákok csíkjelrendszere, erről árulkodik a Mohácson élő Mohácsi Bugarszki Norbert nemrégiben megjelent könyve, „A magyar csíkjelrendszer avagy vonalkód a népi kultúrában”. A könyv szerzője évekig kutatta a témát, rengeteg interjút készített a Kárpát-medence teljes területén olyan emberekkel, akik bármilyen információval tudtak számára a szolgálni. 
 

Megszállott értékmentő 
 

– 17–18 éves voltam, amikor beleszerettem egy hányatott sorsú templomba – mesél a kezdetekről Norbert. – Tíz évig tartó önkéntes munka árán nemcsak az épületet sikerült megmenteni, de olyan kapcsolatrendszert alakítottam ki, ami további ajtókat nyitott meg előttem. 2007-ben a pusztulás szélén állt már egy vízimalom itt, Mohácson. Annyit tudtam róla, hogy a Csele-patak egykori 24 malma közül ez volt az utolsó, ami még megmaradt. Nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy a megmentés élére álljak, azt azonban nem gondoltam volna, hogy nemcsak romkonzerválás, hanem igazi értékmegőrzés lesz belőle. 
 

A Szent Miklós Vízi- és Taposómalom tulajdonosa büszkén mesélt a felújítás minden részletéről, s arról, hogy a berendezési tárgyak is sorra érkeztek egymás után. 

Megérkeztek az első zsákok 
 

– A 800–1000 éves őrlőkő mellé szellemi tudás is érkezett, a malom kezdett megtelni élettel. Az első zsákokat díszítő- elemnek hozták, de történetük ezeknek is volt. Eleinte főként díszes sváb zsákjaink voltak, s a látogatóknak szívesen meséltem a díszített, sok esetben névvel is ellátott gabonazsákokról. Ilyenkor szinte mindig akadt valaki, aki hozzátett még egy kis adalékot a hallottakhoz. Aztán megérkezett az első harminc csíkos zsák Sellyéről. Ekkor kezdtek el komolyabban foglalkoztatni a csíkok. Gyergyószentmiklóson él egy elhivatott gyűjtő, Kisné Portik Irén, tőle hallottam először a jelrendszerről, s megmondom őszintén, először azt gondoltam, kicsivel több pálinkát ivott reggel. Vissza akartam ellenőrizni a hallottakat, de zavarba ejtően nem találtam semmit, egyetlen dolgozat foglalkozott a témával, ami a hetvenes években íródott. 

Beszippantotta a kódrendszer 
 

Norbert ezután már tudatosan ment arra, amerre a zsákok csíkozása vitte. Rengeteg történetet meghallgatott, jegyzetelt, keresett és talált is összefüggéseket. A hatalmas zsákgyűjteményben természetesen a Kisalföldről származó darabjai is vannak, Vitnyéden is ugyanúgy családról családra szállt a csíkozás, mint bárhol a Kárpát-medencében. 

Az eladósorba kerülő lányok stafírungjába is beleszőtték a családi jelrendszert. A stafírung, vagy más néven kelengye, parafernum elsősorban ruhaneműkből állt: ruhák, párnák, takarók, lepedők, kendők, abroszok, törülközők, zsákok és esetleg az ezek tárolására alkalmas bútordarab, mint a kelengyeláda. 
 

– Lehet, hogy egy idő után már nem tudták, hogy miért pont olyan széles a csík, vagy a három vékony vonalat miért követi egy szélesebb, de szerencsére megtartották az eredeti sorrendet, mert így volt szokás. Akik nagy földterülettel rendelkeztek, azoknál vastag, akiknek több földjük volt, azoknál több csík jelent meg a zsákokon. Ezek alapján a molnárok egyből tudták, kinek őrölnek. Sőt! Hallottam egy történetet Dunaföldvárról, ahol fiatal srácok elmentek kukoricát lopni, de megzavarta őket a csendőr. Hiába tudtak kereket oldani, a zsák ott maradt, a csendőr pedig egyből tudta kié a zsák, hova kell mennie elnáspángolni a fiúkat. 
 

A könyv megszületéséig Norbert több száz kilométert tett meg, Erdélytől a Rábaközig, Nógrádtól Baranyáig közel ötven interjút vett fel. Az országban egyedülálló zsákgyűjteménye minden megtett körrel bővült, tudása egyre mélyebb lett, mire összeállt a könyve. 
 

– Hiszem és vallom, hogy ez a jelrendszer egy olyan értékünk nekünk, magyaroknak, amit meg kell őriznünk az utókornak. A vonalkód őse lehetett ez, s számomra csodálatra méltó, hogy a népi kultúrában már sok száz évvel ezelőtt ilyen letisztult logikai rendszert vezettek be, ami mindenki számára érthető és teljesen egyértelmű volt.