Elhunyt Bergmann Imre cukrászmester

Lábujjhegyen pipiskedtem, úgy nyújtottam a bajszos bácsi felé az egyforintost. A fagyispultot nem értem még fel a cukrászdában, de a fagyit nagyon szerettem. Bergmannék – az első olyan családnév volt, amit úgy tanultam meg gyerekkoromban, hogy nem a családomé volt. Éreztem, hogy különlegesség lengi körbe, mikor elhangzott, hogy „Megyünk a Bergmannékhoz!”, ismeretlen ismerősökhöz indultunk vendégségbe. 

A cukrászda miliője gyerekként elvarázsolt, felnőttként a titkot is megfejtettem. A családi cukrászat olyan polgári értékrendet áraszt, hogy ünnepivé teszik az ott töltött időt. A tradíció, a minőség és a családi összetartozás szimbóluma. 

A győri cukrászda szentélyében néhány napja egy fekete szalaggal átkötött mécses lángja kényszeríti megtorpanásra a betérőket. Gyászol a család, az édességek közé sós könnyek hullnak. 73 éves korában elhunyt Bergmann Imre cukrászmester. 

Az Attila utcai családi cukrászdát két Bergmann Imre vezette. Édesapját kedden követte Imre fia a halhatatlan cukrászok édes birodalmába. Ő, a legkisebb fiú, mint a mesében, a maga útján, külön indult, de hamar meglátta édesapja mesterségében a szépséget. Bergmann Imre édesapja mellett vált legendás cukrászmesterré és tette a cukrászatot a város legpatinásabb üzletévé. Győrben a bencéseknél érettsé­gizett, Sopronban szerzett erdőmérnöki diplomát, a Bakonyban erdészkedett, Bakonybélen volt er­dőművelő. 

A családi sikertörténetet 1939-ben alapozta meg az édesapa. Az Attila utcai épületbe a három testvérrel költöztek, oda született a legkisebb fiú. Az ötvenes évek közepétől lett ismert a Bergmann név és vált fogalommá. A két fiú – Ernő és Imre – édesapjuk mellett váltak cukrásszá. Az idősebb fiú Balatonfüreden nyitott üzletet, Imre maradt Győrben. Egyikük sem lehet már közöttünk. 

„Édesapám 1982-ben ment nyugdíjba, akkor én vet­tem át a cukrászda vezetését. Azóta az apám receptjei alap­ján készítjük az édességeket” – mondta egy alkalommal lapunknak Bergmann Imre, aki soha nem kereste a nyilvánosságot, udvariasan elhárított minden szereplési lehetőséget. Szeretett családja volt a legfőbb érték és biztonság számára. A pult mögött is ritkán lehetett látni, csak akkor jelent meg az üzlettérben, mikor kihozta a műhelyből az elkészült cukrászremekeket, megrendelt tortákat. 

Felsorolni is hosszas, hogy mennyiféle íz készült a keze által a pultokba, franciakrémes, dobostorta, Rigó Jancsi, lúdláb, berliner, zserbó, orosz krémtorta, gesztenyepüré – több évtizedes Bergmann-kedvencek – úgy kerültek a zsúrasztalokra, hogy közben életek értek véget. 

A gyerekként látott bajszos bácsiról ma már azt is tudom, hogy az egyik legkiválóbb, köztiszteletben álló polgára volt a városnak, aki munkájával írta bele nevét Győr történelmébe. Bergmann Imre az ünnepeket fényesebbé, a hétköznapokat édesebbé tette keze munkájával.