Gundel Takács Gábor nem tartja magát influenszernek, de megvan a véleménye

– A közelmúltban a Mediaworks Zrt. Salesworks részlegének meghívására Győrben tartott előadást napjaink kommunikációjáról. Egy héttel később ismét Győrben járt, és hamarosan egy zárt körű rendezvényre tér vissza a városba. Sokat van úton?

– Igen, sokat. Korábban, amikor még sportkommentátor voltam, akkor is sokat utaztam, most meg különösen. Győrben is számtalanszor voltam, ráadásul ide családi gyökerek is kötnek, mert Takács nagyapám és az ő családja bágyogszováti volt. A nagypapa ugyan nem volt nagy futballfanatikus, de mindig ETO-szurkoló volt. Tavaly a kisebbik fiam, Bence egy évig az NB II-es ETO FC-ben játszott.

Kellene egy kis plusz

– Bence mérkőzésein sokat láthatták a győri szurkolók. Személyes tapasztalatai alapján milyennek látja az ETO-t?

– Az nagyon nagy pofon volt, amikor az ETO alól kihúzták a sámlit. Onnét nagyon nehéz felállni. Az látszik, hogy ebből az NB II-ből nem olyan könnyű feljutni, ezért egy nagyon komoly anyagi invesztíció szükséges. Azért Győrben, ebben a stadionban, ebben a sportvárosban jó volna egy NB I-es klub. Körülbelül ahol most tartanak, az szerintem nem elég erre. Ahhoz nagyobb befektetés kell, meg sok minden más, de például az akadémia fantasztikusan működik. Amikor eljártam ide egy évig rendszeresen, akkor sokat láttam az akadémiából. Láttam, hogyan dolgoznak, mennyi pálya van. Azt kell mondjam, hogy a szakmai alapok megvannak. Lehetne építeni rá egy NB I-es klubot, de ezt nem lehet csak a fiatalokkal megcsinálni. Kellene még egy pici plusz. Muszáj, hogy legyenek tapasztalt játékosok, pályafutásuk delelőjén járó húzóemberek a csapatban. Olyanok, akiktől a pályán is és az öltözőben is tudnak tanulni a fiatalok. Viszont ahhoz meg nyilván kell valamennyi tőke.

Aki kérdez, az a csúnya bácsi

– Rendszeresen publikál. Legutóbbi írásában különféle nézőpontokból vizsgálta, mit jelent az, hogy család. Kérdéseket tett fel, hogy egyáltalán kell-e ezt definiálni, amivel erős visszhangot váltott ki. Ilyen reakciókra számított?

– Én kifejezetten megengedőnek tartom ezt az írást, mert párbeszédre ösztökél. Pont arról szól, hogy valami olyasmiről próbálnak emberek ex katedra definíciót adni, amiről egyébként nem lehet. Az alapfogalmaink sem egyformák, és sokan sokféleképpen látják. Egy picit puhítani akartam azt a harcot, ami a családfogalom körül van. Kaptam egyébként igen erős reakciókat, de nemcsak negatív, hanem pozitív értelemben is. Hogy igenis szükség van arra, hogy ne definíciók meg készen kapott dogmák mentén éljük az életünket, hanem gondolkozzunk egy picit, mielőtt átharapjuk egymás torkát. Igazából nagyon kevés érdemi vita van. De a problémát én sokkal inkább abban látom – és talán ezért lett erős a negatív reakció –, hogy bizonyos emberek, illetőleg bizonyos körök kisajátítják ezt a fogalmat, amit csak a maguk által elfogadott definícióval tudnak elképzelni. Rosszul tűrik azt, ha valaki ezt megkérdőjelezi, feltesz vele kapcsolatban kérdéseket, mert az embereknek, akik félnek gondolkozni, és ezért dogmákba, készen kapott fogalmakba kapaszkodnak, sérül a biztonságérzetük, és ettől agresszívvá válnak. Ilyenkor támadnak, és igyekeznek a dogmát megvédeni. Az pedig csúnya bácsi lesz, aki ezt megpiszkálta, kérdéseket tett fel.

– Önmagát influenszernek, véleményformálónak tartja?

– Nem, és én nem is szeretnék influenszer lenni. Egy dologban szeretnék az lenni. Ma – általában a társadalomban – nagyon kevés a párbeszéd. Azt látjuk, hogy különféle oldalak erőből és sokszor indulatból próbálják meg lenyomni a másik torkán azt, amit gondolnak. Soha nem fogunk tudni párbeszéd, kérdések és gondolkodás nélkül jobb világot csinálni magunk körül. Ha csak primerben „anyázunk”, akkor mindenki sérül. Azt érzik az emberek, hogy bizonytalanságban élnek, mert lődöznek a fejük fölött. A félelem egyre nagyobb lesz, mert egyre nagyobb a bizonytalanság. Ebből nem lesz semmi jó. Ha valamiben influenszer vagyok, vagy szeretnék lenni, az ez, hogy gondolkodjunk, meg beszélgessünk. De azt én nem akarom megmondani senkinek se, hogy mi a család és mi nem család, hogy visszakanyarodjunk ide.

„Amíg indulatból beszélünk egymással, az soha nem lesz termékeny.”

– Egy petíciót is aláírt, hogy barátságosabb legyen a közbeszéd. Valóban ennyire rossz a helyzet?

– Itt nemcsak a szóhasználatra gondolok, bár időnként az is förtelmes, hanem sokkal nagyobb bajnak tartom, hogy indulatból nyilvánulnak meg emberek. Amíg indulatból beszélünk egymással, az soha nem lesz termékeny. Ha ezt látják a gyerekek, azt fogják hinni, hogy ez a normális, és ők is így fognak beszélni egymással is – meg velünk is. Milyen világ lesz abból? Hát jó biztos, hogy nem.

– Ha a neve szóba kerül, rendszerint az udvariasságát és a humorát emelik ki. Ilyen környezetben nőtt fel?

– Nyilván ebben az ember személyisége is benne van, de igen, benne van az, amit láttam az édesapámtól, az édesanyámtól, Takács nagypapámtól, akivel háromgenerációs családban éltünk, vagy Gundel nagyapámtól, aki igazi úriember volt. Az emberre hat az, hogy a szülei bizonyos helyzetekről hogyan vélekednek. A szüleim – az édesapám sajnos már nem él – becsületes emberek voltak. Nem is vetődött fel más. A csibészség más egyébként. Bizonyos helyzetekhez abból kell egy kicsi. De azért alapvetően az ember tisztességesen jár el, tisztességesen viselkedik másokkal, a problémáit tisztességesen igyekszik megoldani. Szóval ez nyilván otthonról jött.

A boldogság titka

– A pályaválasztásában próbálták terelgetni?

– Nem, és mi is így neveltük a gyerekeinket a feleségemmel. Nem sok értelme van azt mondani, hogy szerintünk legyél ez vagy az, mert az biztos egzisztenciát ad. Figyeltük mi is a gyerekeket, hogy melyik miben tehetséges, milyen késztetéseik vannak, mire kíváncsiak. Mindegyikük ment a maga irányultsága felé. A nagyfiunk ügyvéd lett, a lányunk a művészetekkel, művészetmenedzsmenttel foglalkozik, a kisebbik fiú sportol. A szüleim is engedtek a magam késztetései felé, jelesül, hogy színész legyek. Ezért nagyon hálás vagyok nekik. Más kérdés, hogy arra kellett rájöjjek egy idő után, hogy a késztetés az rendben van, csak a forma az nem a színház, hanem a televízió meg az újságírás. Ezt az élet helyre tette. Egyébként apám is mindig azt mondta, hogy ő nagyon szeretett állatorvos lenni, de igazából díszlettervező szeretett volna lenni, csak lebeszélték róla. Azt hiszem, ez mindig egy tüske volt benne. Én nem lettem volna elég jó színész, és ettől boldogtalan lettem volna. Nagyon-nagyon fontos, hogy a helyére kerüljön az ember, mert akkor fog tudni boldogan élni.

– Nehéz volt meghoznia a döntést, hogy feláll az MTVA-tól?

– Abba a helyzetbe kerültem, hogy döntenem kellett, hogy meghajlítom-e a gerincemet, és eltűrök valamit, ami szerintem nem eltűrhető – nevezetesen a politikai diszkrimináció –, vagy felmondok. Furcsa próbatétel volt. Mindig hittem benne, és sokszor mondtam másoknak: ha a Jóisten becsuk egy ajtót, akkor majd ki fog nyitni egy másikat. Számomra ez volt az első, hogy fogalmam sem volt, hogy mi fog kinyílni. Ez ijesztő volt. Akkor mondtam magamnak: „Ezt prédikáltad mostanáig. Akkor most hiszel ebben vagy nem?” És becsuktam az ajtót. Eltelt pár hét, pár hónap, és elkezdtek kinyílogatni kisebb-nagyobb ajtók, elkezdtek jönni újabb energiák, újabb lehetőségek, új emberek, új műfajok. De próbára tett az élet, hogy tudok-e a hitem szerint élni.

Kinyílt egy ajtó

– Most a helyén van?

– Van egy fikcióm, hogy általában a művészekben és az újságírókban ugyanaz a két késztetés van meg. Az egyik a kíváncsiság – szerintem aki kíváncsi, az nem öregszik meg. A másik: amit a kíváncsiságom nyomán észrevettem, megláttam, azt megmutatni másoknak. Csak az ember fiatalon még nem feltétlen tudja, hogy ennek mi a formája. Kiderült, hogy nekem nem a színház az. Egyszer csak kinyílt egy ajtó, amit soha nem terveztem – holott már több éve a televíziónál dolgoztam ügyelőként –, és helyére került minden. Tehát igen, én azt gondolom, hogy most a helyemen vagyok. Mármint abban az értelemben, hogy én, Gundel Takács Gábor ebben vagyok a legjobb. Tehát jobb vagyok, mintha színész lennék, vagy lakatos, vagy autóértékesítő, vagy bármi más. Önmagamhoz képest nekem ez a helyem. Hogy aztán az univerzumhoz képest milyen televíziós vagyok, azt döntsék el a nézők, de én itt vagyok otthon.

Névjegy

Gundel Takács Gábor 1964-ben született Budapesten. Édesapja, a néhai dr. Takács Ervin állatorvos volt, édesanyja, Gundel Márta dekoratőrként dolgozott, ma már nyugdíjas. Három gyermeke van, Gergely, Anna és Bence.

Fiatalon kézilabdázott, de inkább a színészet vonzotta. Négyszer felvételizett a színművészeti főiskolára. Sikertelenül. Közben egy ismerőse ajánlására a Magyar Televízió szerkesztőségében dolgozott mint ügyelő. Képernyős pályafutása a Telesportnál kezdődött 1989-ben. Sportkommentátor munkái mellett számos produkcióban dolgozott. Játékvezetőként először a Játék határok nélkül című műsorban láthattuk. Később ő volt többek között a ma­gyarországi kommentátora – három alkalommal is – az Eurovíziós Dalfesztiválnak, vagy a Maradj talpon!, az Áll az alku és a Legyen Ön is milliomos! című műsorok házigazdája. Jelenleg az ATV-n a Géniusz című kvízműsort vezeti.

Díjai

MTV Nívódíj

MOB-médiadíj, -nívódíj (1994)

Szkíta Aranyszarvas díj (2005)

Kamera Hungária Közönségdíj (2006)

Feleki László-díj (2012)

Magyar Arany Érdemkereszt (2013)

Prima díj (2013)

Magyar Televíziós Újságírók Díja (2014)

Táncsics Mihály-díj (2015)