Patrónus Lions Club Győr vacsoráján kinyíltak az érzékek

Izgatott duruzsolástól zsong az étterem kis terme, ahol a vendégek pillantása újra és újra az asztalon titkokat rejtően pihenő szemmaszkokra rebben. A Patrónus Lions Club Vakvacsorája már évek óta ébreszti fel egy másik világ megismerésére vágyók érzékszerveit.

Minden társaságban egy vigyázó tekintet ügyel arra, hogy a gyakorlatlan vendégek merre tapogatóznak. Egyetlen iránytűnk Erzsike, aki 18 éves kora óta látássérült, ő lát el bennünket jótanácsokkal.

A pincér puhán megérinti a bal vállam és leteszi az előétel borát. A késeken végigtapicskolva végül meg is találom a poharat. Fehér, meglepően illatos és száraz. De mielőtt még elmélyedhetnénk a hegy levének kedélyes ízlelgetésében, feladatot kapunk. Mindenki töltsön magának egy pohár vizet. Óvatos tapogatózásra indulnak a kezek, a játék neve: „Ki találja meg a kancsót?” Ideges, izgatott nevetgélés, ahogy nagyot csobban a frissítő az első pohárban. A súlyos üveg hűs, párától csúszós felszínén nehéz a fogás. A fülét sehol nem találom... lehet, nincs is. A kezem megremeg, ahogy a víz először lassan, majd egyre gyorsabban siklik át a poharamba. Erzsike szelíd határozottsággal fed meg minket: „Nem dugjuk bele az ujjunkat a pohárba!” De akkor honnét tudjuk, mikor telik meg?

Az előétel megérkezik, mi pedig, mint egy katonai eligazításon, megkapjuk, hány óránál rejtőznek a célpontok. A libamájszeletek 11 óránál kezdték a keringőt, de csakhamar a birsalmacsatniban lubickolnak, és a briós alatt is bujkál néhány. Szorgosan próbálom „elreszelni” a szeleteket, majd hűvös hangon koppan a porcelántányér, és végre megízlelhetem a villa fémes ürességízét. Az asztal alatt Gesztenye, a segítő kutya izgatott lihegése lassan egyenletes szuszogássá szelídül.

Megérkezik a libacomb. Óvatosan végigvezetem rajta az ujjam, furcsán kényelmetlen érzés, hogy megtapogatom az ételt. Az érdes kemény felszínén át is érződik a puha belsőből áradó melegség. Szinte megnyugtató a hús ellenállását érezni, ahogy belehasítok a késsel. A leszelt falat azonban folyvást eltűnik valahova. Lelkesen teszem az egyik semmit a másik után a számba.

Halk koppanással érkezik a desszert. Talán mert kevesebb elem van a tányéron, de ezt a legkönnyebb elfogyasztani. Egy kis részem azzal hiteget, talán kezdek belejönni.

Az ízek mindegyike különleges, de az ételért folytatott küzdelemben néha elveszik az élvezet.

Mint a látássérült vendégektől megtudjuk, ez nem csak a mi illúziónk. Ami egy látónak kényelmes és kívánatos tálalás, az számukra kihívás. Kis falatokként összeállítva mi is élvezhetjük azt az ízharmóniát, amit a séf eredetileg elgondolt – osztja meg tapasztalatát az egyikük. De már az is nagy segítség, ha egy számmal nagyobb tányért kapnak, mivel az egyes részeket könnyebb szétválasztani. Sajnos erre kevés helyen figyelnek.

Ahogy az utolsó tányér is eltűnik az asztalokról, a szemtakarók is lekerülnek. Mindenki úgy tekint körbe, mintha egy döbbenetes új helyre csöppent volna. A pillanatnyi csendet hamar kedélyes csevegés váltja fel. Az étkektől és élményektől eltelt vendégek nevetése még sokáig hallatszik az éjszaka kristályos hidegségében, ahogy lassan mindenki hazaindul.