Különdíjat érdemelt a soproni Líceum diákjának novellája

A Családi legendárium címmel negyedik éve meghirdetett pályázatra Parrag Liliána már rutinos szerzőként küldte novelláját, hiszen már másodszor vett részt a Macskakő Gyermekmúzeum „Faggasd a nagyit!” alcímű irodalmi megmérettetésén. Idei írásának címe: Amazonok földjén. Családjának nőalakjai inspirálták, az ő bölcsességüket, küzdelmes életüket vetette papírra, idén a dédmamája sorsába engedett bepillantást.

- A családunk egy régi históriáját kellet novellába vagy esszébe foglalni. Én a nagyszüleim, dédszüleim korából hoztam egy fájdalmasan szép, igaz történetet, amit Édesanyám mesélt nekem. Anyáról lányára száll nálunk ez a régi sztori, s úgy éreztem sok fontos üzenetet tartalmaz – mondta el különdíjas pályaművéről Lili.

- Tetszett a téma, voltak ötleteim ezzel kapcsolatban, és tavaly is egy jó élmény volt a verseny. Leginkább ezért döntöttem úgy, hogy idén is beadom a pályázatom, amiben a dédnagyanyám egyik fiatalkori történetét dolgoztam fel. Másfél óra alatt sikerült is megírnom a novellám alapsztoriját, de utána még sok kutatómunkát igényelt, hogy azt a kort precízen meg tudjam írni a háttértörténethez. Ebben azért több órás munkám benne van – árulta el a részleteket Parrag Liliána. A címen sokat gondolkodott, végül azért választotta az Amazonok földjén-t, mert úgy érezte, jól kifejezi novellája üzenetét.

- Számomra a történet főszereplője, a dédnagymamám, igazi amazon volt, aki helytállt az élet nehéz pillanataiban, és bár sok rossz érte, mindig túl tudott lépni a nehézségeken. Mai szemmel pedig igazán elgondolkodtató, hogy néhány generáció alatt mennyire megváltozott a nők élete. Úgy éreztem, jól sikerült a pályaművem, úgyhogy reménykedtem a díjazásban. Sajnos az ünnepélyes díjátadó a vírus miatt idén elmaradt, de a különdíjamnak nagyon örülök! – árulta el Lili, akitől novelláját is elkértük, hogy minél többen megismerhessük történetét.

Parrag Liliána: Amazonok földjén

Kicsi gyermekkorom halványodó emlékei között nagyon élénken megmaradtak anyám álomba ringató meséi. Féltem a sötétben, és villanyoltás után mindig arra kértem, meséljen még. Mindegy volt miről szól a történet, csak hallhassam a hangját távozóban az ébrenlét világából. Leggyakrabban a gyermekkoráról mesélt: a szüleiről, nagyszüleiről rengeteg érdekes története volt. Váltig állította, hogy őt amazonok nevelték, fiatalon özvegysorsra jutott nagyanyám és dédanyám, akik minden körülmények között megállták a helyüket az élet forgatagában. Sokszor képzeltem el, ahogy mamám vágtató lovon talpig páncélban hatalmas karddal aprítja az ellent. Akkor még nem tudtam, hogy a hősiesség nem ezeken a dolgokon múlik, és amazonná válni csak szenvedések, fájdalmak, megsemmisülések árán lehet…

A somogyi kis falu a múlt század elején semmiben sem különbözött a többi több száz ilyen településtől. Anyai dédanyám egy kilenc gyermekes család akárhányadik középső gyermekeként nem számíthatott túl sokra az élettől. A hat elemit dicsérettel zárta ugyan, de ez akkor senkit nem érdekelt. Az állattartásra alkalmas paraszti porta és az a néhány hold föld biztosította, hogy élelem azért mindig legyen annyi, amennyi éppen kell. Az édesapa, szaktudása kapcsán suszterkedéssel igyekezett kiegészíteni a népes család megélhetését. Minden mesterség nagy tiszteletnek örvendett , mert mesteremberből nem lehetett éppen Dunát rekeszteni. Ennek ellenére nem kis megdöbbenést keltett, amikor a tizenhat évét még alig betöltött dédim egy roppant furcsa kéréssel állt elő.

- Édesapám, szeretnék felmenni Budapestre Ilonka nénémékhez varrást tanulni. Az édesanyja húga egy jól menő szabóságba házasodott be, férjének önálló, néhány alkalmazottat foglalkoztató varrodája volt Csepelen.

- Hát azt meg minek, te jány, úgysem tudsz mit kezdeni azzal, ha hazagyüsz. Nincs itt olyan mórikás ember, akinek telne szép ruhára!

- Nem lehet még azt tudni, hogy mit hoz a jövő, de ha mást nem, a magunk ruháit megvarrhatom. Aztán amíg odaleszek, legalább egy éhes szájjal kevesebbet kell etetniük édes szüleimnek.

Valahogy szabódva, morogva csak beadta a derekát az öreg, egy évre hát elküldte tanulni lányát a fővárosba. A macskaköves utcák, a sok emeletes épület, a hatalmas terek és a rengeteg ember színes forgataga elkápráztatta a falusi kislányt. Sok ideje nem maradt a bámészkodásra, mert hát hiába volt rokonoknál, a tanításért és az élelemért meg kellett dolgozni. Minden nap hajnalban kelt, segített a háztartási munkában, majd pontban nyolc órakor a varrógéphez ült, és fel sem kelt délután hatig. Nénjével és egy másik tanulólánnyal varrták megrendelésre a szabóműhelyben méretre vágott ruhákat. Nagybátyja egy zsidó kereskedővel volt kapcsolatban, aki aztán a kész termékeket az üzletében értékesítette. Szabadnap csak vasárnap volt. Ilyenkor reggeli után szépen felöltözött a család, elmentek a misére, majd ebédig szabadon tölthették el idejüket a fiatalok. Dédanyám unokabátyjaival, Miklóssal és Ferivel rótta a város utcáit, időnként villamosra szálltak, de leginkább csak gyalog. Egy ilyen csodálatos tavaszi napon aztán váratlanul összefutottak a fiúk gyermekkori jóbarátjával, akivel együtt töltötték a nyarakat nagyanyjuk falujában.

- Jóska, hát te mit keresel itt?

- Egy asztalosműhelyben inaskodom itt a közelben, édesapán így akar tisztességes embert faragni belőlem! Hatalmasat hahotáztak ezen mindannyian, mert hát barátjuk csínytevéseinek faluszerte híre volt, hiába aprított el az apja három nadrágszíjat is a hátán.

- És mi ez az úri módi? – mutatott Miklós a Bocskai ruhára. – Úgy nézel ki, mintha jogászdoktornak készülnél.

- Beléptem a Turul szövetségbe, munkásokat, parasztokat is bevesznek. Ez a jövő gyerekek!

Ezután aztán minden vasárnap találkoztak, és hogy, hogy nem románc szövődött a szép kis unokahúg és a barát között. A nagynéni támogatta őket, örült a fiú közeledésének, több alkalommal is meghívta, hogy ebédeljen velük.

- Nagyon jó parti ez kislányom, egyke gyerek, egyke unoka, sok föld, és mindnek ő az örököse, ráadásul remek szakmát is tanul, jó sorod lesz mellette. Dédanyám ekkor már olyan szerelmes volt, az sem érdekelte volna, ha nem lesz olyan jó sora, csak együtt lehessenek.

Különleges volt ebben az évben augusztus 20-a. Szent István halálának 900. évfordulóján az 1938. évi székesfehérvári országgyűlés törvénybe foglalta a király „dicső emlékének megörökítését”. A főváros megbolydult, az ünnepi hangulat az egekbe hágott. A fiatalok a Szent jobb körmenet után az egész napjukat a majálison töltötték. Dédanyám számára élete legboldogabb napja volt ez, még fénykép is készült róluk, ahogy egymás mellett ülnek kézenfogva.

- Bekereteztetem ezt a képet, és elviszem a szüleidnek a jövő héten, amikor haza megyek. Néhány falunyira laktak egymástól Somogyban. – Megkérem tőlük a kezed, aztán visszajövök érted. Jóska megszorította a kezét nyomatékot adva ígéretének.

Ekkor látták egymást utoljára. Nem tudni pontosan, hogy mi történt, de az biztos, hogy nem sikerült túl jól a leánykérés. A szülők a fényképet meglátva, magukból kikelve zavarták el a fiút a háztól, hogy soha többé ne merjen a szemük elé kerülni. Annak, hogy a kézenfogás botránkoztatta-e meg őket, vagy hogy túl közel ültek egymáshoz a fényképen, vagy a Bocskai ruha, nem derült ki. Dédanyám hetek múlva tudta csak meg, miután összetörten, bánatba zuhanva hazatért, hogy szerelmét szülei marták el a háztól, és emiatt nem láthatja soha többé.

- Édesanyám, hogy tehette így tönkre az életemet, amikor mindennél jobban szeretem azt a fiút?- zokogta könnyeiben fuldokolva.

- Jobb embert érdemelsz annál a pökhendi úrigyereknél lányom!

- Márpedig nekem senki más nem kell! Soha nem fogok férjhez menni!

Sok évig tartotta magát ígéretéhez, aztán végül mégis beadta a derekát. Talán azért, mert dédapám olyan kitartóan ostromolta, vagy mert félt, hogy öregkorára egyedül marad, és magányosan hal meg. Akkoriban már vénlány kornak számító huszonöt évesen ment férjhez. Négy gyermekük született, akiket aztán korán özvegységre jutva egyedül kellett felnevelnie. Nehéz élete volt, amely kemény harcossá, igazi túlélővé tette. Minden nap hálát adott istennek minden jóért, amit kapott, viszont szüleinek ezt a tettét hosszú, nyolcvanöt éves korában bekövetkezett haláláig sem bírta megbocsájtani…

Az, hogy sorsunk egy kikövezett út, amit akaratunk ellenére, sokszor bukdácsolva, küszködve de járnunk kell, vagy tapasztalataink által meghozott döntéseink megváltoztathatatlan következménye, teljes bizonyossággal nem tudhatjuk. Az viszont tény, hogy dédikém sok évvel később, amikor az akkor tizenhat éves nagyanyám elé állt, hogy beleszeretett a falu katolikus papjába, és össze akarnak házasodni, minden megdöbbenése ellenére sem gördített akadályt a szerelmesek útjába. Jobb, boldogabb sorsot szánva lányának, mint amilyen az övé volt. Nem tudhatta, hogy ezzel olyan lavinát indít el, aminek aztán generációkra kiható következményei lesznek…

De ez már egy másik történet…

Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, Kollégium és Szakképző Iskola