Akik a hitükért haltak meg – Ma van a keresztény vértanúk emléknapja

A szervezett keresztényüldözés a Római Birodalomban Néró császár uralkodása alatt, Kr.u. 64-ben kezdődött meg. A császár a nagy római tűzvész után a keresztényeket vádolta meg azzal, hogy felgyújtották a várost, ezért elrendelte tömeges kivégzésüket. Tacitus leírása szerint „...ezt a leggyalázatosabb módon hajtották végre.

Vadállatok bőrébe kellett bújniuk, hogy a kutyák marcangolják szét őket, vagy pedig a keresztfán haltak meg, ahol besötétedés után égő fáklyaként világítottak az éjszakában.

Nero ehhez a látványossághoz átengedte a kertjeit, s a kivégzésekből cirkuszi játékokat rendezett.” Az első vértanúkat a vatikáni domb déli lejtőjén végezték ki, Péter apostolt a mai Szent Péter bazilika helyén álló cirkuszban feszítették keresztre fejjel lefelé, Szent Pált pedig, aki római polgár volt, lefejezték.

A Néró-féle üldözés utáni három évszázadban több hullámban százezrek adták életüket keresztény hitükért, és még sokkal többen szenvedtek el emiatt börtönt, kínzást, számkivetést. Tiszteletükről már a 2. század közepén máglyahalált szenvedő Szent Polikárp vértanúságáról írt Martyrium Polycarpi is szól, eszerint a szmirnaiak püspökük halálának évfordulóját mindig ünneppel szándékoztak megülni.

A 3. században már széles körben szokásban volt, hogy a keresztény közösségek a vértanúk halálának évfordulóján összegyűltek sírjaiknál és szentmisével emlékeztek meg róluk. E vértanúk tiszteletével vette kezdetét a szentek tisztelete, ami a katolikus és a keleti ortodox egyház sajátja.

Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára tovább bővült: befogadták közéjük azokat a hitvallókat is, akik börtönt és kínzást viseltek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált, a kör tovább tágult az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket vértelen vértanúságot vállaló hősöknek tekintettek.

Az egyházjog fejlődése magával hozta a szentek tiszteletének hivatalos megfogalmazását, szabályozását. A szentté avatást 1170-ben vonta pápai hatáskörbe III. Sándor pápa, az eljárás módozatát pedig VIII. Orbán pápa (1623-44) határozta meg. A szentek ügyeivel foglalkozó Vatikáni Kongregáció 1588-ban jött hivatalosan létre a cím szabályozása érdekében, illetve, hogy a formális szentté avatási folyamatban erősebb szelekciót lehessen megvalósítani.

Katolikus felfogás szerint szenteknek azokat nevezik, akik erényeikkel tűntek ki, és ha kellett, életüket is feláldozták keresztény hitükért, ennek következtében üdvözült állapotukról az egyház bizonyítható csodák, jelek útján teljes bizonyosságot szerzett, s őket az egyház tisztelés végett a hívek elé állítja.

Ehhez szigorú vizsgálatot folytatnak le, amely megállapítja, hogy a jelölt valóban szent életet élt-e, történtek-e közbenjárására csodák, illetve nem részesült-e meg nem engedett tiszteletben.

A szentté vagy boldoggá avatottak nevét fölveszik a hivatalos jegyzékbe (kánon; innen a kanonizáció), a martirológiumba. A szentek számának meghatározása rendkívül nehéz, feltehetőleg tízezernél is több, egyedül Ferenc pápa 898 szentet kanonizált, igaz 2013-ban egyszerre 813 otrantói vértanút avatott szentté, akiket a várost elfoglaló törökök 1480-ban fejeztek le, mert nem voltak hajlandóak áttérni az iszlám hitre.

Borítókép: Szent Péter keresztre feszítése, Filippino Lippi 1481-1486 között készített freskója a firenzei Santa Maria del Carmine-templomban