Telefonrandi áldozatokkal

Csütörtök 23:51

Ott hagytam abba, hogy sokkhatásként ért délután az irodámban (ó, van irodám!), amikor Ricsi telefonon felcsörgetett. Úgy, ahogy voltam, meztelen harisnyás lábastul, zilált jókedvemben terültem a padlóra szőnyeg gyanánt. Úgyis szétkapartam a parkettát a cipősarkammal.

Ricsi azt búgta a kagylóba, hogy „Szia, Katka. Itthon vagyok", bennem meg a feje tetejére állt a világ. Felülre került az ég, és alulra a föld. Ja, hogy normális esetben is így van...? Akkor triplabukfencet vetettem. Leginkább érzelmileg.

Hiába határoztam el nagy bátran, mellkitolva, sarkamra állva, a sikeres előléptetéstől megfeszülve (megrészegülve?), hogy lezárom a múltat, és szakítok annak minden visszaszivárgó árnyékával, az csak nem akart velem kenyeret törni. Inkább engem újra összetörni sietett a lerohanásával.

Ricsit jó 8 hónapja nem láttam (azaz több mint 240 napja... azaz több mint hány órája is?). Ultrahosszú kiküldetésbe zavarták (nem, nem büntetésből, csak kevés volt az ember) Messziországba. Péter épphogy kikerült életem fókuszából, és Ricsi volt az adó, amelyet összetört lelkemnek kellett kifizetnie. De ezért még megfizet nekem az Élet! Busásan!

No, úgy látszik, ez a kamat-visszatérítés kezdődött meg Ricsi telefonjával. Mire összekanalaztam magam a padlóról (hosszú és zajos sóhajok, lábremegés csillapítások és belső jajveszékelések árán), Ricsi legalább huszonöt „halló!"-t kiálthatott a kagylóba. Én ugyanis képtelen voltam felelni neki. Vajon mit gondolhatott rólam? Szélütést kaptam? Pánikban kivetettem magam a harmadikról? Vagy csak kunkorok százait csavartam a telefonkagylóra zavaromban, és a bogokba szépen lassan bedolgoztam a nyakamat is?

Mindenesetre, mire halk, nyögésszerű válaszként „sziát" rebegtem a készülékbe, Ricsi már a kétségbeesés határán toporzékolt. Jó vicc, pont ő! Akkor magamról mit mondjak?

- Mi a baj, Katka? Nem is örülsz? - hallottam ki a csalódást a hangjából. Most erre mit mondhattam volna?

- De... dehogynem! Csak... nem számítottam rá...

- Arra, hogy felhívlak, vagy éppen rám nem számítottál?

Hallgattam. Megfogott. Kipecázott magának. Vagyis éppen kipécézett. Diplomatikus maradtam, ami az én állapotomban felért egy Oscar-díjjal.

- Nem tudtam, hogy véget ért a kiküldetésed...

- Merthogy nem is ért véget. Csak pár nap szabiról van szó - felelte fáradt-kiábrándultan. - De ha tényleg zavarok...

- Dehogyis! - szorítottam magamhoz a kagylót, amennyire csak bírtam. Irodám tengeribetegséget hányó ladikjában ez az átkozott telefonkagyló volt az egyetlen biztos pont. Mármint a teljes bizonytalanságban...

- Csak gondoltam - folytatta Ricsi vontatottan -, találkozhatnánk estefelé, dumálhatnánk egyet egy koktél társaságában...

- Este?

- Este. Amikor neked jó.

Jó ez nekem egyáltalán? Ültem a főnöki, párnás székemben, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy akkor kavarom-e még jobban fel az életemet, ha elmegyek Ricsivel koktélozni, vagy akkor, ha nem. Középutat sajnos nem találtam.

- Fél 9-kor a Twister Bár-ban.

Ahogy kimondtam, szétfutottak a lábaim. Jézusom, jézusom! Megint egyenesen a közepébe mászom valaminek, amin a Katka áthúzva tábla lifeg.

Ricsi egy vidámabb „ott leszek"-kel búcsúzott, én pedig a józan megfontolásomtól azzal, hogy eléggé szánalmas a „ha ló nincs, jó a szamár is" nyálcsorgást követni.

De hát ha Ricsi olyan jóképű (és még olyanabb), csak megér egy misét... Én pedig elég gyónáson vettem már részt az utóbbi időben ahhoz, hogy végre teljes egészében végighallgathassak egy búgó, jóképű, férfias orgonaszólamot!

A baj csak az volt, hogy naiv lelkem nem látta előre, mekkora trágyába puffanok. Méghozzá a kellős közepébe. Amikor pedig már benne dagonyáztam, késő volt kínomban azon agyalnom, hogy kellett nekem iroda, kellett nekem telefon, s hogy egyáltalán: kellett nekem előléptetés! Mert aki a kávéfőzést nem becsüli, a koktélt hogyan érdemelné már meg...?

Szilvási Krisztián