Két fejezet a könyvből

LEFEJELT ÁLLAMFŐ

A győri székhelyű Pilsudski Társaság, melynek többségét a városban élő lengyelek jelentik, vezetőjük, Kollár János kezdeményezésére 2006-ban megszervezték a Lengyel–Magyar Barátság Szobrának felállítását.
A nagy szervezkedésből Győr városa is kivette a részét. Az ünnepélyes avatásra Sólyom László köztársasági elnök meghívta a lengyel köztársasági elnököt, Lech Kaczinskyt, hogy közösen avassák fel a szobrot a Bem téren. Az ünnepséget követő állófogadást a Győri Nemzeti Színházban tartották, a lengyel köztársasági elnök itt adta át az elismeréseket azon személyeknek, akik komoly részt vállaltak a szép emlékmű létrehozásában. Engem is kiszólítottak, hogy átvegyem a Lengyel Köztársaság Lovagkeresztjét. Kaczinsky elnök úr, aki egyébként alacsony termetű, de megnyerő modorú férfiú, kicsit ágaskodva, de feltűzte a mellemre a keresztet. Valamit azonban elvétett, mert a különleges érdemrend lepottyant a márványpadlóra. Mit csinálhat ilyenkor az ember, próbál elegánsan lehajolni, hogy felvegye. Igen ám, de ugyanerre a gondolatra jutott az elnök is, és ennek végeredménye egy dukszolás lett. Ezután én a megtiszteltetéstől, Kaczinsky pedig az ütéstől kábán tűztük fel aztán közös erővel az érdemrendet. A körülöttünk állók nem mondható, hogy nyugodt rekeszizmokkal szemlélték a jelenetet. Sőt, már akkor megjegyezték páran, teljesen félreértelmezem a lengyel–magyar barátságot. Mert abban szó sincs arról, hogy le kell fejelni az államfőt, még ha jobboldali politikus is. Gondoltam, emlékezetessé kell tennem ezt a napot, a gyorsan múló dudoron kívül, ami a homlokomra került, és többiekkel együtt a Parlamentben Kollár János indítványára kezdeményeztem, hogy a győri ünnepség, a szoboravatás napja, március 24-e legyen a hivatalos lengyel–magyar barátság napja. Ezt az indítványunkat a lengyel és a magyar Országgyűlés is elfogadta, a szavazó képviselők közül nyilván kevesen tudták, hogy az én összeütközésemnek is örök emléket állítottak ezzel.

****

BENKOVICH PÁRTFUNKCIONÁRIUST TEMET

A politikai karrierjüket a rendszerváltás miatt, a párt megszűnése okán odahagyó emberek közül azonban nem volt mindenki Elek Sándor vagy Rimányi Henrik, akik megtalálták a helyüket. Akadtak, mindenüket elveszített, reménytelen helyzetbe sodródó egykori pártkatonák is. Képesség, rátermettség, akarat nélkül eltűntek a süllyesztőben. Elég dicstelen körülmények között. A nevét nem mondom el, pusztán kegyeleti okokból. Az illető osztályvezetőhelyettes volt a megyei pártbizottságon. A rendszerváltás után pár hónappal, munkanélküliként találkoztam vele. Nem sokkal később infarktust kapott és meghalt. Annyi pénze nem volt a feleségének, hogy eltemettesse. Benkovich Ferenc atyához mentem el segítségét kérve. Pártfunkcionárius volt, Benkovich mégis vállalta, még a temetési költségeket is ő állta. Furcsa kanyarok ezek az életben, amelyeknél érdemes lenne lassítani, csak ugye ott az úton ez soha nem jut eszünkbe.