Győr és környéke

2017.03.04. 08:00

Tudnánk együtt tátogni?

A Mindenki című Oscar-díjas film sok kérdést felvet, talán leginkább azt, amit a címben is látnak: képesek vagyunk-e a valóságban is mindannyian szembeszállni a zsarnokkal, a megfelelési kényszerrel, ami itt maradt velünk a kilencvenes évekből? A válaszért Radó Emília gyermekpszichológusnál kopogtattam Nyúlon. Megérte.

Sudár Ágnes

 

  

– Látta a „Mindenkit"? 

– Igen. 

– Egy gyermekpszichológus ezt tanulmánynak tekinti, vagy azért nem kell ennyire mélyre ásni, ez a film egyszerű szórakozás? 

– Az utóbbi. 

– Azért érdekel, hogy ez a történet önnek miről szól. 

– Elég sok mindenről, de leginkább arról, hogy a művészeti nevelés milyen állapotban van, volt, lehet, lehetne...

– Ez a történet elvileg a kilencvenes évek elején játszódik, a múltban. Vagy ugyanolyan a helyzet most, mint akkor volt?  

– Ugyanolyan nem lehet. 

– Rosszabb? 

– Attól fosztották meg, s fosztják meg most is a gyerekeket, amelyben a legnagyobb deficit van: a kreativitás alkalmazásától. 

– Szól ez a történet egy tanárnőről is, aki nemcsak a kreativitást veszi el, hanem néhány gyerektől az éneklés jogát is – csak azért, hogy győzzenek a kórustalálkozón.

– Ez is volt régen... Ez a film a legcsúnyább eszközt mutatja meg, amellyel egy pedagógus élhet. Csokoládéba ágyazva üzen a gyerekeknek, akik emiatt el is hiszik, hogy mindez igaz. Ezért még fájóbb a felismerés. 

– A valóságban megtörténhet az, ami a filmben, hogy a gyerekek a zsarnokkal, a zsarnoksággal szemben össze tudnak fogni, s össze is fognak? Vagy ez egy nagy illúzió? 

– Szerintem az.


 Piroska az úton 


– És ez kin múlik? A gyerekeken vagy a szüleiken? 

– A gyerekek igazából nem szabadok. Szabatosság van csak, ahol önálló döntéshozatalra, problémamegoldásra példát nem kapnak. Ha arról van szó, hogy a tanárokat kifigurázzák, talán összefognak – összefogtak az én időmben is. 

– Az legfeljebb csíny volt, nem? 

– Csíny volt, de sokszor nagyon is fájó csíny. 

– Ha visszagondolok a saját gyerekkoromra – s ott járunk majdnem, ahol a film is játszódik –, bizony mi tartottunk, mi több, féltünk néhány tanárunktól. Nekünk hátra kellett tennünk a kezünket, s úgy csendben lenni. Ez a fajta fegyelem most irracionálisnak tűnik. Sok pedagógus azt mondja, a gyerekek szó szerint neveletlenek. Költöttünk mi is gúnyrímeket akkor tanárokról, de azt látom, teljesen más volt a helyzet, mint most. Melyik a jobb? Emberibb? Melyiket választaná? 

– Az előbbit. Mert a mostani helyzetben sokszor valóban fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a szülők kompetesek-e egyáltalán a gyermeknevelésben. 

– Nem az a magyarázat, hogy a harmincas-negyvenes generáció, aki az előző rendszer poroszosságában nőtt fel – mint én –, azt mondja, azt ismerem, az nekem nem volt túl jó, ezért én a gyerekemnek inkább mindent hagyok? 

– Ha a szabálykövetés nincs, akkor a gyerek úgy jár, mint Piroska a mesében. 

– Megeszi a farkas? 

– Eltéved. Hát nincs útja! Teljesen szabad, megy, amerre akar, fütyülnek a madarak... De hol az út? 

– Hogyan tud visszatalálni? 

– Onnan már sokkal nehezebb. Mindent nehezebb javítani, mint megelőzni. 

– Ezt, hogy a mostani kisgyerek-generáció eltévedt, most általánosságban mondja? Tényleg ekkora a baj? 

– A baj nem most kezdődött. Én ezzel már aktív koromban, a nyolcvanas évek közepétől találkoztam. A végletes dolgokat lehetett látni akkor is: vagy az agyonszabályozott nevelést, vagy a teljes szabadon engedést. Nem eszik a gyerek? Hát nem. Ha azt akarom, hogy egyen, akkor majd öt óráig ott ülök, s akkor talán eszik. Volt, akinél már csecsemőkorban mutatkozott, hogy az életritmusa teljesen felborult. Elsősorban a szülőknek okozott ez problémát, de a gyerek sem tudta, tényleg nem tudta, hogy most mi van. Nem tudott mihez alkalmazkodni. Pedig az alkalmazkodás életfeltétel. 

– S a mostani társadalom, az oktatási rendszer már eleve ehhez a helyzethez állt? Elképzelhetetlen lenne az, ami a filmben, hogy egy tanár mindenki fölött állhat, az történik, amit ő mond? 

– Nem elképzelhetetlen. Csak lehet, hogy nem is kell hozzá már egy ilyen tanár. 

– Hanem ki kell? 

– Maga a gyerek tudja, mi a kötelessége. Emlékszik, mi az első kérdése a filmben az anyának, amikor hall az országosan rendre első helyezést elérő kórusról? „És be lehet oda kerülni?" Kulcsmondat volt a filmben. Mert presztízs oda bekerülni. S neked oda be kell kerülnöd! Akkor te is a legjobbak egyike leszel. Te leszel a legjobb, de ezt másokkal is el kell hitetned. Ám ha lenyomja a többieket, már nem őt verik át, hanem ő saját magát. Csak ezt nem tudja.

 A kórus, amelynek mindig győznie kell. A kórus, amelyben csak a szép hangú gyerekek énekelhetnek. A hamis illúzióról Radó Emília beszél. Fotó: Mészáros Mátyás

A kórus, amelynek mindig győznie kell. A kórus, amelyben csak a szép hangú gyerekek énekelhetnek...

 A hamis illúzióról Radó Emília beszél. Fotó: Mészáros Mátyás

... a hamis illúzióról Radó Emília beszél. Fotó: Mészáros Mátyás

 Próbálja meg!


– Nyilván került önhöz is olyan kisgyerek, aki ebbe az állandó megfelelni akarásba beleroppant. 

– Rengeteg. 

– Nekik mit lehet mondani?

– Vannak kulcsszavaim, az egyik az „énépítés". Ha egy gyereket nem segítenek ebben a belső folyamatban, akkor baj van. Mert kívülről nem lehet belevinni. A legnagyobb tragédia, hogy ez igazából nem valósul meg. Az nem lesz soha megoldás, nem visz előbbre, ha olyan mondatokkal próbáljuk elérni, mint például: „Mit szól majd ehhez a tanár néni?" „Mit gondolnak majd, milyen anya vagyok én, ha nem tanulsz eleget?" Ha tanácsot kérnek tőlem, rendre az a következő felvetés, hogy: „Hát így is csak négyest kap, mi lesz, ha...?" Erre az a válaszom: próbálja ki! Néhány kérdéssel ezelőtt azt mondta, önökféltek a tanáraiktól. A gyerekek is félnek a szüleiktől. Nem fizikailag, hanem attól, hogy nem tudnak nekik megfelelni. Hogy az állandó versenyben, amelyre kényszerítik, nem tudnak megfelelni. 

– Tavaly ilyenkor úgy tűnt, mintha a tanárokon kívül maguk a szülők is megelégelték volna ezt az állandó versenyt – a pedagógustüntetések számomra erről is szóltak. Aztán ez is elszállt. Miért nem tudjuk azt mondani, amit ön javasol, hogy „próbáljuk ki"? 

– A teljesítménycentrikusság helyett azt kellene elérni, hogy a gyerekben magában fogalmazódjon meg, hogy ezt meg akarom csinálni. A stressz, az állandó szorongás helyett ez motiválja. S persze ettől még akarhat első is lenni. Miért ne? De ő maga akarja. 

– Mondjuk ki: mi nem tudunk jelképesen egy ilyen kórus lenni, amely megcsinálja, hogy egységesen tátog éneklés helyett, senki nem kezd el énekelni? 

– Hofi jellemezte pontosan a helyzetet: állóvíz. Forr a világ, de csak a mélyben, s ebből semmit sem lehet érzékelni. Legfeljebb a robbanásveszélyt, ami azért nem ugyanaz. 

– Lesz ennél rosszabb? 

– Jó kérdés... Ha ez az egész így marad, annak jó vége nem lesz. Nem kellene megvárni, hogy ez még rosszabb legyen. Ahhoz kellene eljutni, hogy a gyerekek saját magukat olyan belső energiákkal tudjákfeltölteni, amelyek pozitívak. Amelyek használnak. Akkor tudnak jobban tanulni, jobb eredményeket elérni, jobban szocializálódni. De ez a legnehezebb feladat. Hogy miért nem tudunk összefogni? Mert ez több energiát igényelne.


 Elveszett, megtalált bizalom


– És ha csak azon múlik, hogy nem bízunk a másikban? Hogy nem hiszem el, hogy nem fog énekelni, ha én dacból csendben tátogok? 

– Ez a legnagyobb veszély, ha nem bízom a másikban. Ez negatív energia, s itt nem látok lényegi javulást. Van erre nekem is példám. Első mobilom megvásárlása után a gyerekem összevissza kezdte nyomkodni, s mivel én nem értettem hozzá, bepánikoltam, hogy valamit elállít, nem fog működni. Nem kéne ezt – mondtam sokadszor is, mire azt felelte: bízzál bennem! Nagy tanulság volt számomra: abban a pillanatban, hogy elveszítem a belső tartásomat, amelyet pedig közvetítenem kellene a velem szemben lévő gyerekemnek, azt rögtön megérzi. S ettől rögtön elbizonytalanodik 

– Ha ez huszonvalahány éve ennyire él önben, akkor megtanult bízni. Újra kell ezt is tanulni? 

– Mindig. S ez nagy megterhelés – ha nem szívesen csinálom. Minden akkor megterhelő csak. 

– Egy pszichológus, aki ezt tanulta, a civil életben könnyebben boldogul? 

– Csak részben könnyebb. Abban például igen, hogy vissza tudok kanyarodni oda, ahová kell. De abban nehezebb, hogy ez számomra már presztízskérdés. Azt nagyon nehéz elfogadni, hogy köszönöm, amiért megmutattad, miben kell csiszolódnom. A szakmai hiúság nem jó dolog. Nagyon, nagyon nem jó. Itt sem volt az.  

Kulcsmondat

Emlékszik, mi az első kérdése a filmben az anyának, amikor hall az országosan rendre első helyezést elérő kórusról? „És be lehet oda kerülni?" Kulcsmondat volt a filmben. Mert presztízs oda bekerülni. S neked oda be kell kerülnöd! Akkor te is a legjobbak egyike leszel. Te leszel a legjobb, s ezt másokkal is el kell hitetned.

 Cikkünket a hetente szombaton megjelenő K2 magazinban találják.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!