Robbantás után - fellapoztuk a győri olajgyár 150 éves történetét - régi fotók

"Egy emlék"

Egy hete többek közt arról kérdeztük Bodrossy Attila győri építészt (A kémény a mi öreg fotelunk, K2, 2018. március 17.), hogy nem sikerült funkciót találni a győri kéménynek.

A következő választ kaptuk: "Nem is kell neki funkció! Az a funkciója, hogy ott van. Egy emlék. Győr, akárhogy is nézzük, egy ipari város. Próbál más imázst teremteni magának, de akkor is van egy nagyon erős ipari városi múltja. Ezt a múltat teljesen eltörölni nem jó. Emlékezni kell az utókornak, hogy ebben a városrészben gyárak álltak. Lassan semmi nem fog emlékeztetni arra, hogy volt itt egy olajgyár, egy kekszgyár... Ehhez a kémény a legalkalmasabb, ami nem foglal el helyet, alig pár négyzetméter, nem zavar semmit". A téglákból rakott füstelvezető már nem szolgálhat az olajgyár mementójául.

Az utolsó dolgozók

A győri növény-olajgyártás egy év híján másfél évszázados múlttal büszkélkedik. A város első olajgyárát 1851-ben alapította Kohn Adolf sógorával, Austerlitz Henrikkel Győr-Szigetben. Az iparág országos szinten komoly jelentőséggel bírt, közel másfél évszázadon át fontos szerepet játszott a város mindennapi életében. A 150 évet pár nap híján majdnem megérte az egykoron rengeteg győri családnak kenyeret adó üzem. A francia érdekeltségű Cereol Rt. 2000 decemberében szüntette be a munkát Győr egyik legöregebb gyárában. Az utolsó munkanap december 18-a volt. Beszédes tény, hogy még az utolsó hónapokban is 130 munkatársat foglalkoztatott az üzem.

A kezdetek nem voltak könnyűek. A sógorok útja három év után elvált, 1854-től Adolf egyedül vezette tovább a szigeti olajgyárat, Henrik Bécsben lelt új otthonra. Győr egykori képviselőtestülete 22 év elteltével kereste meg Henriket a Császárvárosban és ajánlatot tett neki. Ez így szólt: térjen vissza a folyók városába és vezesse a Vásárszeren - a mai Szent István út - tervezett olajgyárat. Ez az üzem később a Meller-féle olajgyárként írta be a nevét Győr történetébe. Egyszer ezt az aktát is felnyitjuk, de most térjünk vissza Szigetbe.

A Rábca partján

Abba a városrészbe, mely az 1800-as évek derekán nem tartozott Győrhöz. Kohn Adolf sokat lobbizott a csatlakozásért, igaz, a saját érdekeit erőteljesen képviselte. Számára kulcsfontosságú volt, hogy Győr és Sziget frigye úgy valósuljon meg, hogy az olajgyár vízvételi joga megmaradjon. Az üzem szomszédságában a Rábca folyt régi medrében.

Kohn Adolf két és fél évtized alatt eljutott odáig, hogy 1875-ben irodát nyisson Bécsben. 1886-ig vezette a gyárat, 35 év után fiának, Ignácznak engedte át az irányítást. Ő születésétől fogva szippantotta magába az olajgyártás összes fortélyát, a szülők olajgyári lakásában született. A jó képességű fiatalember Bécsbe járt középiskolába, majd a zürichi műszaki egyetemen gépészmérnöki végzettséget szerzett. Ignácz a századforduló határán, 1900-ben avatta a győri gyár budapesti irodáját, egy évtizeddel később pedig részvénytársasággá alakította cégét. A bevont tőkével fejlesztéseket hajtott végre, nőtt a gyár területe, bővült a termékek köre. Az első világégést jól átvészelte az olajgyár. Az üzem az egykori Osztrák-Magyar Monarchia legjelentősebb olajgyárává vált, az 1920-as esztendőkben évi 3000 vagon olajterméket állítottak itt elő.

Nagyhatalmak hálójában

Az 1930-as évek nemzetközi versenyének vesztese mégis a győri olajgyár lett. Kohn Ignácz ekkor adta el cégét az angol tulajdonú Unilevernek. A termelés eredményességét akadályozta, hogy a második világháború előtt hazánk a német érdekszférába került. A harcok az olajgyárat sem kímélték. A nácik a háború végén telefonközpontot létesíttek az üzem területén, majd a menekülés előtt megkísérelték felrobbantani a kazánházat.

A szovjet térhódítás után évekig keresték a győri olajgyár helyét a "tervgazdálkodásban". 1955-re dőlt el, hogy a "Növényolaj és Mosószergyártó Országos Vállalt Győr Növényolajgyára" néven folytatódik a története. A '60-as években történtek fejlesztések, az üzemet a szocialista "béketábor" szintjére tornázták fel.

A rendszerváltás után

Az olajgyár 1992-ben került magánkézbe, majd a francia tulajdonos jelentős technológiai fejlesztést vitt végbe. Akárcsak a győri kekszgyár esetében, hely hiányában itt sem volt azonban lehetőség a termelés bővítésére. Viszonylag hirtelen kezdődtek a leépítések a '90-es évek második felében. A győri olajgyár gépeit Martfűre telepítették, majd eladták a területet. Annak ellenére, hogy az akkori győri szóbeszédek szerint akadt volna vállalkozó, aki látott fantáziát az üzemben és a szójatermelésre tért volna át.

2000 után hosszú éveken át keresték az olajgyár új funkcióját, ám nem találták. 2008-ban adtuk hírül, hogy újabb tulajdonoscserét követően városi kulturális központ épülhet a régi gyártelep helyén. Ebből sem lett semmi, feltűntek a munkagépek, elkezdődött a gyárépület bontása. A záró szimfóniát tegnap láttuk. Az utolsó olajgyári kémény robbantásával.