2014.09.25. 10:12
Meghalt Gallai Rezső bácsi, az ország legidősebb lakója
110 éves korában, a győri Lepke utcai idősek otthonában - ahogy Rezső bácsi mindig is kívánta -, álmában érte a halál csütörtökre virradóra.
A győri Rezső bácsi csütörtökre virradóra békésen elaludt a Lepke utcai idősek otthonában, végleg - értesült a kisalfold.hu.
Gallai Rezső 1904. január 29-én született Szombathelyen. Anyja nem tudta gondozni, lelencbe adta és Pápán élt, nevelőszülőknél.
Nyolc évesen az utcán tanult meg olvasni, amíg az újságot vitte nevelőapjának, így értesült a balkán háború kitöréséről 1912-ben. 1916-ban veszprémi menhelyre került, majd Alagon volt lovászfiú. Győrbe költözött 1926-ban, a pengő bevezetésének évében, suszterinasnak állt és sokat nélkülözött.
1928-ban megnősült, egy fia született, aki 1956-ban disszidált és külföldön hunyt el. 1932-től a vízügynél dolgozott Rezső bácsi, de ahhoz, hogy nyugdíjas állása legyen, a háborúban frontszolgálatot kellett vállalnia.
A mai Ukrajna területén szolgált, egy partizántámadás során légnyomás érte és sebesültként hazakerült. Ezután egészen 94 éves koráig dolgozott a vízügyi igazgatóságnál.
Felesége halála után másodszor is megnősült, mindkét asszonnyal 32 évet élt együtt. Második fia két éve hunyt el, unokája, Tibor még a halála előtti napon is nála volt.
Gallai Rezső bácsi. Fotó: H. Baranyai Edina
Gallai Rezsőről legutóbb januárban írtunk, amikor 110. születésnapját ünnepelte.
Mint akkor arról beszámoltunk, a győri matuzsálemet, az ország legidősebb férfijét a városvezetés mellett a vízügyi igazgatóság is köszöntötte, hiszen Rezső bácsi hetven évig dolgozott az állami szervezet kötelékeiben, a tervezési osztályon.
A legidősebb férfi – s egyben az egyik legkorosabb magyar – maga vágta fel az ünnepi tortát. Minden kedvességet külön megköszönt, kommentált, s a tőle megszokott módon mindenre figyelt. Nem maradt adós régi történettel sem, hiszen van miből meríteni annak, aki 1904. január 29-én, másfél héttel az orosz–japán háború kitörése előtt, s szintén ennyivel Csehov Cseresznyéskertjének ősbemutatója után, pénteken látta meg a napvilágot.
A száztíz éves Rezső bácsi felidézte viszontagságait: amikor Győrbe került, s nem volt semmije, sokszor az egyik belvárosi parkban mosakodott a kertészek öntözőcsövénél. „Bementem a karmelitákhoz, a templomba és leborultam. Még a miatyánkot se tudtam én akkor, csak annyit mondtam, hogy ˝Istenem, segíts, mert élni szeretnék.. És nézzék meg, itt vagyok ma is, száztíz évesen. Isten adománya."
Januári cikkünkben arról is olvashattak, hogy Rezső bácsit magunkkal hívtuk egy városi körútra.
˝– Ide jártam moziba – mutat az Elite hűlt helye felé, ahol most nyitva áll a tér a Rába-parti ágyúkhoz. – Ha jegyet vettem, vacsorára már nem futotta, olyankor üres hassal mentem haza – meséli lelkesedve Rezső bácsi.
A ma élők közül már csak igen kevesen láthatták a várost úgy, ahogy ő, aki 1926-ban felnőttként költözött Győrbe.
Érzékeltetésképpen a Győrbe költözés éve, 1926 a pengő bevezetésének éve volt, s röviddel utána, 1928-ban meg is nősült Gallai Rezső.
– Mind a két feleségemmel harminckét évet éltem együtt. A fiam ötvenhatban disszidált és sajnos hamar meghalt – törnek elő az emlékek. – Ez a Bisinger sétány? – mutat ki az autó ablakán. – Akkor itt ez a Vilmos császár út (ma Szent István). Ott volt az IBUSZ. A második feleségemmel beutaztunk mindent. Négyesünk volt a lottón, képzelje, és befizettünk egy tizennégy napos olasz útra. Voltunk Sorrentóban, meg Caprin. Úgy voltam vele, hogy ez Isten pénze, el kell költeni. Rengeteget fényképeztem – meséli. – A régi gépet már odaadtam valakinek – feleli kérdésünkre, ami egyébként a századik születésnapjára kért diktafonra is vonatkozott. – Az is elkerült, elajándékoztam, mert nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig élek – magyarázza˝ - írtuk januárban.
A kisalfold.hu archív videója, fotói, cikkei Rezső bácsiról:
108. születésnap - Állami gondozott, vagy ahogyan ő mondja, "menhelyi gyerek" volt, talán ezért is becsülte minden másnál jobban az egészséget és a kiegyensúlyozott, boldog életet. Cikk itt >>
107. születésnap - A Likócsi Dalkör születésnapi énekekkel lepte meg Lepke utcai otthonában Rezső bácsit. Cikk itt >>
Rezső bácsi nemcsak évei számával, de kötetével is rekorder: négy éve a SzeptemberFeszten vette át a legszebb korú alkotónak járó rekorderdiplomáját, amely a szobája falát díszíti. Nem keveri az évszámokat, a neveket, de a helyeket sem, s tenyereként ismeri Győrt, hol, melyik épületben mi működött. Cikk >>
Köszönöm mindazoknak, akik idén is gondoltak rám a 106. születésnapomon, s jókívánságaikat tolmácsolták. Volt munkahelyemnek, az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság igazgatójának, Janák Emilnek,valamint kedves munkatársainak különösen hálás vagyok a közösségben szervezett ünneopségért.
A barátaimról sem feledkeztek meg, így jelen lehetett dr. Kéry Klára szemészorvos, a kedves doktornőm, valamint szomszédaim: Kékesi Pál és felesége. Jó érzés, hogy gondoltak rám, s külön köszönetet szeretnék mondani a laphoz és a kisalfold.hu-hoz eljuttatott jókívánságokért, üzenetekért.
Gallai Rezső, Győr
105. születésnap - Százöt év, három csepp könny és egy lélegzet
Sokunk gyerekkorával együtt az emlékezet tengerfenekére süllyedtek azok a réges-régi, kedves emberek is, akik átélték a századelőt. Úri hintók között mezítláb, a végeláthatatlan porban szaladó kölykök, éltek és voltak és eltűntek örökre. Közülük olyan, mint a győri, 105 éves Gallai Rezső, aligha akad, aki emlékeit, kedvenc szófordulatait máig megőrizte. S ha véletlenül téved a múltban egy évtizedet: hát az az évtized is benne kereng. Ezért hagyjuk most őt beszélni. Cikk >>
104. születésnap - Diktafont kért Rezső bácsi
Nehezére esik a jegyzetelés, épp ezért gondolatai „feljegyzésére" egy diktafont kért 104. születésnapjára Gallai Rezső, az ország és a régió rekorder alkotója. Rezső bácsi hétfőn az egyik legszebb belvárosi étteremben szelte fel szülinapi tortáját. Cikk >>
Két szép történetét adtuk közre 2010-ben, ezt most megismételnénk:
A hosszú tél elmúlásával mindenki vágyódott az áldott tavasz után, s amikor megjött, egyformán élezte kicsiny és nagy a nap langyos melegét. Aki tehette, szabadidejét kint töltötte, ha máshol nem, a korzón.
A sétálók közt sok gyermek is volt. Egyesek szülők vagy más felnőtt kíséretében, míg mások azok nélkül. Mivel a kisfiam kórházban volt, szerettem volna valami ajándékkal kedveskedni neki. Megálltam az egyik játékbolt kirakata előtt, hogy egyelőre csak körülnézzek. Két maszatos kisgyermek azonban annyira tolakodott, hogy majd eltolt a kirakattól. Orrukat hozzálapították az üveghez s úgy bámulták a sokféle játékot. Az egyik fiú talán hat, a másik négy év körüli lehetett. A nagyobbik fiú igen magyarázta a kisebbiknek, hogy az édesapjával melyik játékot veteti meg. A kicsiny folyton csak azt hajtogatta, hogy majd ő is átmegy hozzá és engedje játszani a játékaival. A nagyobbik bele is egyezett azzal a kikötéssel, hogy a babával nem játszhat, mert hátha kihúzza kezét vagy lábát.
Egy ideig még vitatkoztak, mire a kisebbik sírva fakadt.
– Most miért sírsz? – kérdezte tőle a másik.
– Mert nem engedsz játszani a babával.
– Hát vegyen a te apukád is, aztán azzal játszhatsz!
– Nekem nincs apukám... – hüppögte a kicsiny –, itt hagyott bennünket.
Nagyon megsajnáltam. Mindjárt visszagondoltam saját gyermekkoromra, hisz én is tudom, mit jelent apa vagy anya nélkül lenni... De mint láttam, megesett a szíve a nagyobbik fiúnak is, mert a következő pillanatban kijelentette, hogy odaadja neki a babát játszani, csak vigyázzon rá.
– Nem csapsz be? – kérdezte a könnyeit törölve.
– Miért csapnálak be?
– Mert apukám is sokszor megígérte, hogy visszajön hozzánk és mégse jött vissza.
Szerettem volna magamhoz ölelni ezt a két kis emberkét, vagy megvenni nekik azt a babát, amit már előre is annyira szerettek. De sajnos nem volt annyi pénzem. Csak fillérek voltak a tárcámban. Hogy mégis valami örömet szerezzek nekik, odaléptem ahhoz az asszonyhoz, aki a közelemben pattogatott kukoricát árult, és vettem mindegyik fiúnak egy-egy fél litert. Meglett a hatása az ajándéknak. A kisebbik fiú megbarátkozva velem, elmondta, hogy ketten vannak testvérek, de a másik még nála is kisebb. Elmondotta még azt is, hogy az édesapjukat minden este várják haza, de az nem tér vissza hozzájuk, a gyermekekhez, akiért minden igazi szülőnek érdemes élni és harcolni.
(1948.)
Hulló gyöngyszemek
Szürke, ködös reggelre ébredtünk. Ilyenkor az emberek nem sétálnak, hanem legtöbbjük sietve igyekszik munkába, mások pedig egyéb dolguk elvégzésére. Magam is így voltam.
Amint betértem az egyik utcába, a pék üzlete előtt megláttam egy kis emberárnyékot. Utána az üzletből kijött egy másik emberárnyék, de nagyobb a már kintlevőnél. A nagyobb ráhajol a kicsinyre, s megcsókolva őt, mond neki valamit.
Mindezt a túloldalról láttam. Átmenve arra az oldalra, ahol ők voltak, láttam, hogy anya és 8-9 éves leánykája vannak ott. Mindketten sírtak. Az anya kézfejével letörölte saját könnyeit, - talán azért, hogy gyermeke ne láthassa – s utána egy zsebkendőt elővéve itatta vele a gyermeke szeméből kihulló gyöngyszemeket.
- Ne sírj édesem – mondta az anya, amikor észrevette, hogy figyelem, - mire hazajössz az iskolából, szerzek kenyeret…
Megértettem mindent, s végtelenül bántott, hogy nem segíthettem rajtuk. A lányka nem szólt az édesanyja kijelentésére, hanem csillogó szemmel ránézett. Ebben a gyermektekintetben benne volt a nagy kérdés: „biztos?"
Elváltak egymástól. Az anya visszament otthona felé, a lányka pedig az iskolába tartott. Egy pillanatig néztem hol az egyik, hol a másik után, s be kell vallanom, igen fájt, amit láttam. Eszembe jutott a múlt, a gyermekkorom, hisz akkor én is sokat éheztem. De gondolataimmal hamar visszaröppentem a jelenbe, s eszembe jutottak az én gyermekeim is: féltve féltem őket az éhinségtől, hisz annál nagyobb lelki fájdalma nem lehet egy szülőnek, mint amikor a gyermekeinek nem tud enni adni.
A sors azonban segített ezen a szerencsétlen asszonyon és gyermekén, mert éppen arra jött egy ismerősöm két kenyérrel a hóna alatt és hogy az asszonyt a szemem elől el ne tévesszem, hirtelen eldaráltam neki a történteket. Az illető utána rohant az asszonynak.
- Asszonyom – mondta neki, - ne haragudjon, hogy zavarom… Én is családapa vagyok, tudom mi az, amikor a családban nincs, hisz nálunk is előfordult, hogy én nem ettem, csak a gyermekeimnek legyen… Kérem, fogadja el ezt a kenyeret – már nyújtotta is neki, - és vigye haza a családjának.
Az anya könnyes szemmel nézett az ismerősömre.
- De kérem, hiszen ön most lát engem először…hát hogy tehet ilyen jót velünk..?
Zsebkendőt kellett elővennem, s kitörölni a könnyet a szememből, mert rágondoltam az én gyermekeimre.
- Éppen azért tessék elfogadni, mert nem ismerjük egymást.
Ezzel átvette az anya a kenyeret, s futva vitte a leánya után…
(1945.)
Nyugodjon békében!
