Kritika: Édes-savanyú életek

Úgy vagyok Egressy Zoltán hétvégi ősbemutatójával, mint életem első kínai vacsorájával: a szokatlan és nem várt ízek édes és savanyú disszonanciájában bekúszott ízlelőbimbóim alá az ízharmónia. Megszerettem. Ízlik.

Végtelen tisztelet Egressynek, aki győri háziszerzőként hazaírja a darabjait, megküzdve azzal, hogy minden idők legsikeresebb tragikomédiája is az ő neve alatt futott - Portugál köpenyéből kell újravarázsolnia önmagát.

Az Édes életek novellából született nagyszínpadi, sokszereplős játék lett. Hullámozva állt össze a történet, ami nem tablón festi a Drámát, hanem mozaikokból illesztgeti össze az élet-kirakósdit.

Viszonyok hálójában

Valójában nincs is dráma. Hol vagyunk már a görög tragédiák tiszta jellemű hőseitől, aki vagy elbuknak, vagy felemelkednek erkölcsileg? Erkölcsileg is túlszaladt velünk a világ. Az Édes élet nem akar sem ironizálni, sem idealizálni, egyszerűen adja magát, magunkat: az életet. Külön öröm, hogy a politika a darabon kívül marad, így önfeledten kiteljesedhetnek a kapcsolati játszmák. Ez is elég kesze-kusza, tisztességtelen, hazug, bűnös és nagyravágyó.

Ugye, nem kell senkinek se a szomszédból kölcsönkérni titkokat? Mikor megérkezik saját életével a színpadra a néző és bekapcsolja magát a játékba, jöhet az édes élvezet. Kapcsolati hálókban, viszonyok labirintusában tapogatózva nem kell mást tennie, mint felfeküdnie a Balaton hullámaira és ringatóznia.

Hogy közben gyűlnek a viharfelhők? Hiába szórja tele a jelekkel Egressy a történetet, a bárka sodródik a pusztító viharba... 

Azért sem mesélem el a történet végét, mert nincs vége a színpadon. Hogy mi történik a lélekvesztőn... az már néző saját lelkének a drámája. 

Én az optimista befejezést írtam tovább: pusztító nagy vihar után, mindig kitisztul az ég és újra kisüt a nap. Mert édes az élet!

Méretre szabva

Húsz szereplőt színpadra írni egy kortárs darabban, nem a direktorok álma. Forgács Péter mégis bevállalta és megrendezte. (A Doktor Zsivágó után másodszor nyúlt bele az évadban biztos kézzel ősbemutatóba.) Az előadásban pulzál az a szimbiózis, amiben író és rendező együtt él. Érzik egymást: Forgács Péter egy-két ritmusváltástól eltekintve pontosan lekottázta Egressyt, aláhúzta szimbólumait, kiemelte hangsúlyait, jól mozgatta szereplőit. Értékelte a közönség, mikor portugálosan összekacsintottak, kevésbé mikor a bulibáró szintjére húzta őket.

Az ősbemutató nagy kalandjában a prózai társulat színe-java felvonult, Forgács mint egy drámai szimfóniát vezényelte őket. Bár voltak emlékezetes szólók - Agócs Judit, Szina Kinga, Vincze Gábor Péter, Vastag Tamás - az Édes életek egy szépen hangzó kórusmű lett. Ha ez volt a cél, megcsinálták. Szépen szól. Nem hamiskás.

Ahogy Fellini életművében is sarokpont lett az Édes élet, úgy Egressy is letett valami maradandóan fontosat és bravúrosat az Édes életekkel a 21. századi színházi játékhoz. Az élet maga a dráma. Ennyi.