Kettős TAPS-díj: Misi Mókus mindent vitt

Előbbi Markó Róbert művészeti vezetőt, utóbbi Boráros Szilárd díszleteit és jelmezeit dicséri: illetve, ahogy mindketten meggyőződéssel vallják, egy összehangolt csapat munkáját.

Megismételhetetlen pillanatok

– Mennyire számított újnak a győri feladat a térben mozgást megtervező számára? – kérdeztük a látványért felelős művésztől, Boráros Szilárdtól.

– Jól ismerem a csapatot, az előzményekhez tartozik, hogy már a Vaskakas régi otthonában is sikerült megvalósítani néhány sikeres előadást. Hirtelenjében a tizenegy év előtti, felnőttek számára készült Kádár Kata Revü jut eszembe, még régebbről említhetem a Kofa-kopa lepetye című gyerekműsort, vagy jó húsz évvel korábbról A hatfejű sárkányt. Szóval, ismerjük egymás munkáit, elképzeléseit, amelyek azért erősítik egy-egy színre vitel lehetőségeit. Naiv elképzelés azt hinni, hogy az egyik előadás jobb, mint a másik, viszont arra biztosíték az együttműködés, hogy egy bizonyos szint alá nem fogunk menni. A bábművészetben nincs Hosszú Katinka, aki mindennap rekordot úszna, ráadásul sok külső körülmény is befolyásolja az egyes napok teljesítményét, viszont a jelek szerint nálunk ez a Misi Mókus esetében rendben volt.

– Minek tulajdonítja a nézők szavazatokban is megnyilvánuló rokonszenvét?

– Egy-egy produkció nagyban függ attól a kollektív művészettől, amelyet a közreműködők együtt képesek létrehozni. A festészet magányos tevékenység, minden a művésztől függ, de nálunk nem lehet jó a darab akkor, ha nincs párbeszéd az alkotók között, majd az előadások során a színészek és a nézőkközött. Csak a mozi, a film ad állandó visszajelzést az adott tartalomról, a színházi előadásokban mindig vannak árnyalatnyi különbségek, amelyek az egyedit jelentik, az ott és a most fontosságát, a megismételhetetlent. Ez a színház csodája, amely a nézőtér és a színpad között jön létre az éterben. Aközönség visszajelzései szerint ezt sikerült.

– Minek köszönhető a meglévő összhang a rendező és a látványtervező között?

– Markó Róberttel olyan alkotást akartunk megvalósítani, amely a játékosságra helyezi ugyan a hangsúlyt, de a szórakoztatás mellett elgondolkodtat a felelősségről, és nem hagyja érintetlenül az előítéletek témáját sem. Már a diákévei alatt is volt közös munkánk, és nagyon örülök, hogy a folyamat eztkövetően sem szakad meg, mivel a jövő évadban a pécsi Bóbita Bábszínházban a Ludas Matyiban dolgozunk újra együtt. Olyan kérdések feszegetésével, miszerint erkölcsös-e egy verést háromszor visszaadni, illetve tulajdonképpen mi történhet Ludas Matyival az elégtétel megtörténte után?

Legfontosabb a humor

– Tavaly A csillagszemű juhász, idén a Misi Mókus a díjazott rendezése. Megy a szekér? – kérdeztük Markó Róberttől, a győri előadás rendezőjétől.

– Remélem, hogy a jó sorozat majd folytatódni is fog, de a két díjat érdemes különválasztani. Az első szakmai díj volt, a Színházi Kritikusok Céhe rengeteg darab megtekintését követően ítélte nekünk a legjobb gyerek- és ifjúsági előadás díját. A mostani pedig közönségdíj. Mindkettő fontos és mindkettő a helyén kezelendő. A szakmai is öröm, a közönségdíjnál pedig a nagy széria, a százat már jóval meghaladó előadások száma jelzi a jó választást. A Misi Mókust a koprodukciós partner zalaegerszegi bábszínház művészeti vezetésével egyetértésben választottam. Szinte csoda, hogy átment az ötvenes évek cenzúráján azzal a mondanivalóval, hogy a többség mit csinál a kisebbséggel, az azonos érdeklődésűek a másként gondolkodóval. Az élet is ilyen, már az óvodában másként öltöznek, étkeznek, más kultúrából jönnek a gyerekek, ezért fontos az elfogadás, amelyről szól a mi darabunk.

– Nyolcadik éve tartozik a Vaskakas Bábszínházhoz, a szamárlétrát végigjárva lett fiatalon a művészeti vezetője. Győr ezzel teljesen beépült az életébe?

– Valaha jegyszedőként, ruhatárosként, Győrben sajtós munkatársként kezdtem, szerencsére a vezetés és annak élén Kocsis Rozi hamar kiszúrta, hogy máshoz van tehetségem. Nem küldtek el, lehetőséget kaptam a színháznak is hasznos munkakör kialakítására. Dramaturgiával kezdtem foglalkozni, majd hat éve a Színművészeti Egyetem színházrendezői szakán bábrendezői szakirányon kezdhettem el a tanulmányaimat. Nálam előnyösnek bizonyult, hogy sok előélet nélküli jelentkezővel ellentétben már rendelkeztem némi gyakorlati tapasztalattal, amiből viszont sokkal több van a régi, viszont szakirányú végzettséggel nem rendelkező rendezőkben. Nem mondhatok mást, mint hogy álomszerűen alakult a pályám, megtaláltam azt a közeget, amelyben jól érzem magam.

– Rendezőként hogyan tudja elősegíteni a bábszínjátszásban is fontos csapatmunkát?

– Tény, kevés még a színművészetin végzett báb szakos rendező, ennek oka a képzés későbbi és csak ötévenkénti indítása. Két helyzet létezik, az egyiket az állandóság adja, benne azokkal a munkatársakkal, akikkel mondhatni egy húron pendülünk, tehát félszavakból is megértjük egymást. De az állandóság mellett egy alkotó nem nélkülözheti a másféle inspirációkat, az új impulzusokat, a más irányvonalat képviselőkkel együtt dolgozást sem. Boráros Szilárddal évente legalább egy közös munkát tervezünk, tanárom is volt, felvidéki származása, szláv bábkultúrai beállítottsága remekül ötvöződik magyar gondolatvilágával. A próbafolyamatban pedig nálam a színész társalkotónak számít, hiszen kreativitása az előadások során mutatkozik majd meg, amikor már sokkal többet tud a szerepéről. De a közös munka legfontosabb eleme a humor, amely a színjátszásban és az élethelyzetekben is megoldás minden konfliktusra.