Húsvét üzenete az örök élet - interjú dr. Veres András győri megyés püspökkel

– Régi elmaradásomat pótolva néhány hónapja elolvastam Dosztojevszkijtől A Karamazov testvéreket. A mű egyik híres példázatában Jézus újra megjelenik, csodákat tesz, majd az inkvizítor kis híján máglyára veti és azzal engedi el, hogy többé ne jöjjön vissza. Ön szerint ma hogyan fogadnánk őt, ha megjelenne?

– Ha a világ jelenlegi vallási helyzetét tekintjük, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a mai ember viszonya Krisztushoz, Istenhez másabb lenne, mint kétezer évvel ezelőtt volt. Egy nagy magyar író, Szabó Dezső ugyanezt a problémát veti fel az egyik novellájában. Egy település lakói rendszeresen kimentek a falu szélén lévő kereszthez imádkozni. Ám egyszer Krisztus leszállt a keresztről és beköltözött a faluba. Egy ideig az emberek kerülték a korábban is elkövetett bűnöket, de egy idő után terhessé vált számukra, mígnem delegáció ment Jézushoz, és kérték, menjen vissza a keresztre, s majd ezután is ki-kimennek hozzá a falu szélére. Ez örök probléma. Az emberek nagy többsége értékes erkölcsi törvénygyűjteménynek vagy szépirodalmi műnek tartja a Bibliát, amely azonban a mindennapi életükben nincs olyan mértékben jelen, mint kellene. Pedig Jézus nem életünk egy részét, hanem egészét, magát az embert jött megváltani, és nyilvánvalóan az egész ember jut el létének kiteljesedésére, ha a teremtő Isten szándéka megvalósul az életében. Erre kell törekednünk és az evangélium ebben segíthet bennünket, de a legtöbben – tisztelet a kivételnek – csak válogatva fogadnak el igazságokat belőle.

– A Biblia szerint a tanítványok eleinte nem értették, talán meg is ijedtek Jézus feltámadásától. Nem csoda, ha vannak, akik ma is elbizonytalanodnak.

– Természetesen, hiszen ez természetfölötti esemény. Krisztus nem erre az anyagvilágra, hanem az örök, isteni életre támadt fel, miként nekünk is ez a jövő van megígérve. A fizikai világ állapotából nehéz a feltámadás tényét megérteni, hiszen még a fogalmaink is e világhoz tartoznak.

Karácsonnyal csak elkezdődött a megváltás

– A kereszténység számára a húsvét a legnagyobb ünnep, az emberek többsége azonban minden felmérés szerint a karácsonyt tartja annak. Ön szerint mi ennek az oka?

– A karácsony, amely egy kisgyermek születéséről szól, sokkal közelebb áll az emberekhez, hiszen ilyen esemény a mindennapi életben is előfordul a családban. A feltámadás sokak számára nem ennyire személyes. De valóban a húsvét a legnagyobb ünnepünk, hiszen karácsonnyal csak elkezdődött a megváltás, amely nagypénteken, illetve húsvétvasárnap vált beteljesedetté.

– Érez ebben problémát?

– Nem, mert ez így természetes. Lelkipásztorként inkább azt élem meg, hogy a karácsonyról sokkal könnyebb prédikálni, mint a húsvétról, mert az emberek a karácsonyi kérdéskörhöz könnyebben közelítenek. Éppen abban van a lelkipásztori feladat, hogy mindnyájan rádöbbenjünk: örök életre lettünk teremtve, s az ember – akár hívő, akár nem – bensőjében ott van ennek a tudata, megsejtése.

– Ez húsvét valódi üzenete?

– Igen. Mindnyájan örök életre születtünk, mindnyájunkra ez a sors vár, csak az örök élet állapota lesz különböző, aszerint, hogy elfogadtuk-e Krisztust vagy sem.

– Húsvét akkor a nem hívőknek is üzen?

– Egyértelműen. Krisztus által minden ember megváltatott. A különbség abban van hívő és nem hívő között, hogy ezt tudatosan igyekszik-e megélni s ehhez a megváltottsághoz felnőni, vagy hagyja, hogy pillanatnyi érzései, esetleg bűnei rabságában éljen tovább.

– Ugyanakkor a hétköznapokban végbement hangsúlyeltolódás révén talán még a magukat vallásosnak tartókban is elhalványult húsvét valódi tartalma.

– Mint ahogy ez sajnos megtörtént a legtöbb ünnepünk esetében. Számomra mint pap számára a karácsony a mai formájában nem túlzottan ideális, hiszen a vásárlásról, a negédes hangulatkeltésről, a csingilingi dalokról szól. Nem ez a karácsony, miként a húsvétnak sem az a lényege, hogy lesz-e főtt sonka, festett tojás az asztalon. Úgy tűnik, azáltal, hogy nem minden ember mélyen vallásos, a legtöbb vallási ünnep vallásos jellege egy kicsit háttérbe szorul.

A böjt az önnevelés fontos eszköze

– Húsvét a negyvennapos nagyböjt lezárása. Az egyház ilyenkor azt hangsúlyozza, hogy ez nem egyfajta fogyókúra vagy a szervezet megtisztítása, hanem bűnbánat. Ön mit tanácsol a híveknek, hogyan, miben tartsanak böjtöt?

– A jóléti társadalomban, amiben élünk, már az ételtől való tartózkodásnak is lehet pozitív üzenete, hiszen az, hogy le tudok mondani róla, azt jelenti, hogy ura vagyok önmagamnak, önmagam vágyainak. A böjt révén persze néhány kilót is le lehet adni, de a legfontosabb az, hogy általa gyakorlom be magamat arra, hogy az indulataimnak, szélsőséges érzésvilágomnak, vágyaimnak ura tudjak maradni. Ez az önnevelés fontos eszköze. Ugyanakkor a böjt nemcsak az ételben, a szavakban, a szórakozásban való böjtölést kell hogy jelentse, hanem a krisztusi megváltás üzenetében való elmélyülést is, hogy az egyre tudatosuljon bennünk. Ezért többet imádkozzunk, többet járjunk szentmisére, több jót tegyünk, mert így tudjuk húsvét titkát nemcsak a magunk számára megélni, hanem másoknak is továbbadni.

– Aki nem egészen így tett, tud még pótolni valamit?

– Adja meg magának a lehetőséget és jöjjön el a szertartásokra. Még ha nem is jár minden vasárnap templomba, új emberként fog hazatérni. A nagyhét három szent napjának – nagycsütörtöknek, nagypénteknek, nagyszombatnak – és ezek betetőzésének, húsvétvasárnapnak a liturgiája rendkívül gazdag, az egész üdvösségtörténet bele van sűrítve. Az ember közelebb juthat az evangélium lényegéhez a liturgikus cselekmények által: egyik pillanatról a másikra ugyan nem értheti meg a megváltás minden mozzanatát, de mégiscsak világosabbá válhat számára és nem kétséges, hogy közelebb kerülhet Istenhez.

– Manapság sokak élete az okostelefonok, a több tucat tévécsatorna, az internet, a Facebook, az Instagram és ezer más dolog révén még inkább szól a pillanatról, mint korábban. Ezeket nevezhetjük lehetőségeknek, de persze kísértéseknek is. Az egyház mit javasol, hogyan kell élni ebben a virtuális zajban?

– Ha valahol szükség van a böjtre, akkor ezen eszközök esetében biztosan. Én magam is használom, amikor szükség van rá. De amikor Pesten utazom, gyakran rádöbbenek, hogy nincs két ember, aki beszélgetne a másikkal, mindenki a kütyüt nyomkodja. Ez nem jó. Nem jut idő egymásra, a másik meghallgatására, érzéseink megosztására, márpedig enélkül nem élhetünk hiteles emberi életet. Mindnyájan közösségre teremtettünk, mindnyájunknak szüksége van a másik emberre, amit egy tárgy nem helyettesíthet.

– És az egyház el tud jutni az emberekhez ebben a zajban?

– Az egyház az evangélium hirdetőjeként tudatosan törekszik ezen eszközök használatával is a jó hír továbbadására, mert a hagyományosabb módszerekkel lehet, hogy bizonyos korcsoporthoz kevésbé jutnánk el. Meggyőződésem, hogy ha Krisztus ma élne, ő is használná ezeket. Ugyanakkor a szóbeli igehirdetésnek olyan meggyőző, hiteles ereje van, ami technikai eszközökön keresztül nem lehetséges.

Küzdelem a ministránsruhákért

– Végezetül megosztana az olvasókkal egy, az ön számára kedves húsvéti történetet a saját életéből?

– Hirtelen kettő jut eszembe. Gyerekkoromban, amióta az eszemet tudom, ministrálni jártam. Az ünnepek, például húsvét alkalmával nagy küzdelem folyt azért, hogy kik ölthetik magukra a ministránsruhát, ugyanis nem jutott mindenkinek. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy emiatt már egy-másfél órával a szentmise előtt ott voltunk a templomban. Felnőttként visszagondolva ez mély vágyakozásból fakadt, hogy ott lehessek a liturgiaközpontjában. A másik történet 1984 húsvétjáról szól, amely engem Rómában ért, ahol a német–magyar kollégium kispapjaként én is énekeltem a pápai szentmisén, ami egy szent év lezárása is volt egyben. Rendkívül szép helyen álltunk, a pápai oltár mögött oldalt, s beláttuk a zsúfolásig megtelt Szent Péter teret és a Via Conciliazionét. Maradandó emlékem ez, valamint ahogy a szentmise végén a Szentatya tőlünk öt-hat méterre ünnepélyesen bezárta a szent kaput, amit aztán majd csak egy következő szent év kezdetén nyitottak ki újra.