Faustmann: Nagyszerűen felépített gyárat hagyok itt

Thomas Faustmann tizenhárom év után Győrből visszatér Németországba. Sok mindent látott és sok mindent megváltoztatott – nemcsak az Audi Hungaria telephelyén, hanem a környezetében is. Ahogy a beszélgetés során mondja, mindig tudta, hogy mit akar, s mindig kéznél volt az a cetli, amelyen bár csak két mondat szerepelt, de azzal emlékeztetni tudta a magyar tárgyalópartnereit a korábbi ígéretükre: „Néha ez fájt, de célravezető volt."

– Mikor tudta meg, hogy Győrből elvezénylik és a pályáját Németországban kell majd folytatnia?
– Május végén.

– Hogyan reagált a hírre?
– Meglepődtem. Aludtam rá egy éjszakát, beszéltem a feleségemmel, aztán ráálltam.

– Ezek szerint csaknem két hónapig hallgatnia kellett, hiszen hivatalosan július 10-én jelentették be az igazgatócseréket. Tényleg senkinek nem mondta el?
– A feleségemen kívül senkinek.

– Az teljesen kizárt ilyenkor, hogy az ember nemet mond?
– Ebben a pozícióban nincs vita. Nem mondunk nemet.

– Nyilván hallotta ön is a pletykákat, hogy az Audi AG legmagasabb szintjén lévő rivalizálásnak lett a következménye az ügyvezető igazgatók csereberéje. Ez tényleg igaz?
– Az ingolstadti, a neckarsulmi és a győri igazgatók között – mi váltjuk ugye egymást – biztosan nem volt rivalizálás.

– Nem is önökre gondoltam, hanem egy szinttel feljebb...
– Erről nem tudok. Azért viszont hálás vagyok, hogy ilyen sokáig maradhattam ebben a pozícióban. A menedzsmentrendezvényeken az elmúlt időszakban sorra azt kérdezték tőlem a többiek, hogy még mindig Magyarországon vagyok, s meddig maradok? Az Audi AG-n belül az én esetem kivétel, ennyi időt nem szoktunk külföldön tölteni. Ezért kitüntetésnek is tekinthetem.

– De azért fáj a szíve, ugye?
– Igen. Fáj.

Thomas Faustmann tizenhárom év után Győrből visszatér Németországba. Fotó: H. Baranyai Edina
Tollal rajzolt utak

– Ugorjunk vissza az időben: emlékszik még arra, hogy amikor Győrbe jött, milyen tanácsot kapott az elődjétől?
– A napra is emlékszem: szerda volt. Tíz percet beszélgettem az elődömmel, de konkrét tanácsot nem adott. Lenyűgözött ugyanakkor, ahogyan a motorgyártás akkori vezető csapata tartott előadást nekem – piros kabátban. Olyan vezetőket ismertem meg aznap, akik pontosan tudták, miről beszélnek.

– Azt el tudom képzelni, hogy a gyáron belül szinte otthon érezte magát, de a falakon kívül? Mi volt az a helyzet, amely a leginkább meglepte, hogy a dolgok így működnek nálunk?
– A rugalmatlansággal kellett a legtöbbet küzdeni. Illetve arról meggyőzni a magyarokat, hogy hosszú távban, akár három-öt évben gondolkodjanak.

– És ezek változtak az elmúlt években?
– Igen.

– Ebben mennyi szerepe volt az Audi Hungariának, s tulajdonképpen önnek is?
– Nem kertelek, biztosan volt szerepem benne. De nem egyedül tettem, a csapatom is segített. Számos városrendezési tervet ki tudnék most húzni a fiókomból, amelyekre még én rajzoltam rá golyóstollal, hogy milyen utakat kellene építeni.

– S mennyiből lett út is?
– A kilencven százalékából. De még nem vagyunk készen! Attól, hogy harmincadikán én leürítem az asztalomat, nem jelenti azt, hogy ezeket nem visszük tovább.

Sok dolgot megcsináltunk

– Győrben tehát megcsináltathatták azt, amit az Audi vagy a Faustmann kért. Magyarországon is a húsz legbefolyásosabb ember közé sorolta az egyik újság. Ez szintén feltételezi, hogy Thomas Faustmann ha valamit kért, tanácsolt, az úgy is történt. Mi volt a legnagyobb dolog, amit valószínűleg az ön szava miatt változtattak meg?
– A német és a magyar kereskedelmi kamarával értünk el nagy dolgokat. Például a duális szakképzés területén, vagy A munka törvénykönyvénél. De ide sorolnám még az egyetemi együttműködést is. Az adótörvényekkel kapcsolatban is kinyilvánítottuk a véleményünket.

–Van olyan titok, amiről eddig nem beszélt? Egy olyan legenda, mint amit a győri egyetem születéséről is lehet tudni, hogy Orbán Viktor egy korábbi audis látogatásán egy cetlire írta fel, hogy „egyetemet Győrben", s lett is...
– Ennél az esetnél még nem dolgoztam Magyarországon. De sok jó dolgot megcsináltunk a magyar kormánnyal. Idővel éreztem, hogy ha jól teszem a dolgom, akkor arra pozitív visszaigazolást kapok a magyaroktól is. Az önbizalmam megerősödött, a terveinket ezek szerint meg tudjuk csinálni. Ha ma bárkivel beszélgetek – városvezetőtől miniszteren, miniszterelnökön át –, akkor ezek a beszélgetések valóban konstruktívak. Én mindig pontosan tudom, mit szeretnék, s nagy erőt ad, hogy számíthatok a kollégáim támogatására, segítségére.

– Ebben a beszélgetésünkben is sokadszor említi a kollégáit a köszönet hangján. Szinte minden audis rendezvényen ez visszatérő elem, s én bevallom, hasonlót magyar vállalatoknál korábban nem nagyon hallottam. Ezt a stílust szándékosan hozták be Magyarországra? Németországban is külön köszönetet mondanak a munkatársaknak?
– Ahhoz elég régen eljöttem már Németországból, hogy tudjam, hogy ott is ilyen mélyen gyökerezik-e ez az elkötelezettség. Majd most megnézem. De azt elmondhatom, hogy mindenki, aki itt dolgozik az Audinál, büszke arra, hogy itt van. S ez rám is igaz.

Kinyíltak a kapuk

– Tíz év alatt négy miniszterelnökkel tárgyalhatott. Melyikkel tudott a legjobban együtt dolgozni?
– És nyolc gazdasági miniszterrel is... Mindegyik kormányfővel jól együtt tudtam dolgozni. De az is tény, hogy minél tovább tudsz valakivel együttműködni, annál nagyobb az esélye annak, hogy kialakul egyfajta bizalom is köztetek. Ezért kijelenthetem, hogy a mostani kormánnyal nagyon jól együtt tudok dolgozni. Ezzel nem azt mondom, hogy soha nincs köztünk vita. Van, de a már említett bizalom segít a közös pont megtalálásában.

– Kivel volt a legnagyobb vitája, s az mi volt?
– A legelején voltak a legnagyobb vitáink, amikor az infrastruktúra-fejlesztéseket el akartuk kezdeni. Az útért az ipari parknál – a 81-esnél, az elektromos vezetékeknél – sokat vitáztunk. És az új gyár telekvásárlása sem volt könnyű menet.

– Ezt, vagyis az új gyárat tartja élete főművének?
– Nem akarom csak erre leszűkíteni. Mert ahhoz, hogy ez megvalósulhatott, jó alapokat kellett teremteni – mindegyik külön-külön is siker volt. A rendszer, amely kiépült Győrben, azt gondolom, a nagy prémiumgyártókat is lenyűgözte.

– Engem meg meglep, hogy beengedték a konkurenciát.
– Igen, amikor idejöttem, nagyon zárt volt az Audi Hungaria. Az évek során – tudatosan és szervezetten – nyitottuk meg a látogatók előtt. Csak tavaly több mint tizenötezer vendég fordult meg a gyárban. De nem volt egyszerű ezt meglépni, sokan voltak, akik az elején ellenezték. Én meg azt mondtam, hogy be kell engedni az embereket, a gyerekeket is.

– Amit Faustmann mond, az szentírás? Mert bárki vitatkozni önnel?
– Vannak azért viták. S olyan is, hogy a munkatársak meggyőztek az igazukról. Nem vagyok mindentudó. És nem is tudhatok mindenről. Ezért segítenek a kollégák. De ha megvan a megoldás, akkor garantálom, hogy az meg is valósul! Ezt látom egyébként még problémának itt, Magyarországon. Hogy a döntéseket meghozzák, de aztán nem foglalkoznak a megvalósítással. Erre egyébként egy hatékony eszközt dolgoztunk ki: ha a kormánnyal tárgyaltunk, volt egy táblázatunk, amelyben feljegyeztük: ki, mikor, kivel, mit beszélt meg. Két mondat volt csupán, nem többoldalas jegyzőkönyv, ami sok helyen még mindig szokás. De ez a két mondat bizony nagyon jól jött, amikor a tárgyalópartner erről megfeledkezett. Néha tud fájni, de célravezető.

– Kinek fájt ez eddig a legjobban?
– Az illető még hivatalban van, ezért a nevét nem mondom. De fájt neki, amikor előhúztuk ezt a papírt.

A második ütem

– A zöldhatósági engedélyekből azt lehetett kiolvasni, hogy az Audi tervez egy második ütemet, vagyis egy újabb gyárbővítést. Tényleg lesz, s ha igen, mikor?
– Ezt nem tudom megmondani. De tény, hogy azért dolgozunk, hogy továbbfejlődjön a gyár. Alapfeltétel, hogy a termékeink lenyűgözzék a vásárlóinkat, tökéletesek legyenek. Emellett folyamatosan képezzük a munkatársainkat is: a vezetőinket, a mérnökeinket, a fizikai dolgozókat. Csak így lehet meg a feltétele annak, hogy a következő lépcsőfokra fel tudjunk lépni.

– Kizárt, hogy amikor elérnek ide, ön akár visszatér?
– Ez sem szokás nálunk. De egy biztos: az egyik szemem mindig az Audi Hungarián lesz. Fontos, hogy a németországi telephelyekkel jól együtt tudjunk működni. A mottóm mindig is az volt, hogy nem vagyunk egyedül a világban.

– Igazgatóságának teljes tíz évét én nem követtem testközelből nyomon, de az utóbbi éveket igen. Láttam hivatalos eseményeken, országos jelentőségű bejelentésekkor. De egy pillanat volt, amikor azt láttam, hogy Thomas Faustmann valóban büszke és boldog. Mondja, ha tévedek: ez az volt, amikor tiszteletbeli doktorrá avatta a Széchenyi-egyetem. (A beszélgetést követő napon, a második logisztikai park átadásakor tudta meg, hogy a köztársasági elnöktől megkapja a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést. Ez a pillanat talán még az említett, egyetemi ünnepséget is felülírta – a szerk.)
– Ezt a címet sem egyedül én kaptam, hanem a csapatom teljesítményét díjazták vele. De mit tagadjam: büszke és boldog voltam aznap. A cím egyébként ismét csak aláhúzta, hogy volt értelme annak az útnak, amit az egyetemmel végigjártunk. Azt csináltuk, amit a gyárunknál is: behoztuk az embereket. Emlékszem, amikor egy emeletet megkaptunk az egyetemen, a régi bútorokat kidobtuk, a dohot kiszellőztettük a termekből, új bútorokat hoztunk, bevittünk két-három motorexponátort, az egyetemisták pedig bejöttek a belső égésű motorok tanszékére... Elindult egy folyamat, s nézzék meg most az egyetemet.

– Az Audi megítélése kétségkívül nagyon pozitív Győrben és Magyarországon is. De volt olyan ügy, ami rontotta vagy ronthatta volna a vállalat megítélését?
– Nem, nem volt. A büszkeségfalunkon a fényképekre jó viszont ránézni.

– A logisztikai park telekügye? Én úgy éreztem, hogy az Audi kényszerből szállt be két éve, hogy helyre tegye azt, amit a magyarok elrontottak.
– A telek elhelyezkedése kitűnő, számunkra minden szempontból ideális választás volt.


Kell a munkaerő

– Tíz év alatt Magyarországra több autógyártó óriásvállalat is beköltözött, a legjelentősebb nyilvánvalóan a Mercedes volt. Az Audi helyzetét ez megnehezítette – akár abban is, hogy megfelelő munkaerőt találjon?
– A földrajzi helyzetből adódóan nem. A többi vállalat megjelenése inkább erősítette az autóipar pozícióját Magyarországon. De ha objektíven nézzük, nyugodtan kijelenthetjük: ez az ország az autóipar nélkül nem lenne olyan gazdasági helyzetben, mint most.

– S önnek még soha nem mondták azt a beszállítói, hogy Thomas, az isten szerelmére, ne csábítsátok el az összes jó munkatársamat?
– Még van elegendő utánpótlás, de valóban nagyon fontos, hogy a magyar kormány vállaljon felelősséget azért, hogy megfelelő számú és tudású munkaerőt képezzen.

– Az utolsó hetek mennyire szólnak a nosztalgiáról? A kollégák jönnek és búcsúajándékokat hoznak vagy még ugyanúgy hajtják a feladatokat, ahogy eddig?
– Érzelmekkel teli ez az időszak, de ezt is profi módon kell levezényelni. A stratégiailag fontos kérdéseket még le kívánom zárni. Október 1-jén már az új helyemen kezdek, addig szeretném az utódomat is bevezetni az itteni világba.

– Mondjon róla valamit!
– Nagyszerű termelési szakértő, aki nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezik a konszernen belül. Járt itt korábban is, de akkor még konkurenciaként tekintett az Audi Hungariára. Most viszont azt láttam, hogy csillog a szeme.

– Mi fog a legjobban hiányozni az itteni munkából?
– Az emberek, akikkel együtt dolgoztam a tizenhárom év során. Az Audi Hungaria családja.

– Az elején azt kérdeztem, hogy az elődje milyen tanácsot adott önnek, amikor megérkezett Győrbe. Már tudom, hogy nem kapott ilyet. De ön mit tanácsolna az utódjának?
– Peter Kössler boldogulni fog. Tanácsot én sem adok. Helyette egy nagyszerűen felépített gyárat kap tőlem.