Egy bába emlékére - Dukkon Jenőné Kugler Erzsébet Felpéc utolsó bábája volt

„Én ........... esküszöm (fogadom), hogy szülésznői kötelességemet mindenkor pontosan teljesítem, a gondozásomra bízott szülőnőket és újszülötteket a legjobb tudásom szerint és a legteljesebb odaadással gondozom és ápolom, és a szülésznői hivatásom során megtudott, vagy reám bízott titkot híven megőrzöm."

 Az Isten ezért megáldotta a bábákat. A nép pedig nagyon elszaporodott és megerősödött"

Azok a bábák, akiket kutattam, ismertem. Így az utolsó felpéci bába, Dukkon Jenőné Kugler Erzsi néni is, aki 89 évével nemrég ment át a túlsó partra, hátrahagyva csodás emlékekkel teli bábatáskáját, hogy az égben folytassa áldásos tevékenységét.

A bába elnevezés, illetve a bába hivatás régtől az emberi kultúra része. Az apokrif Máté-evangélium két bábáról is tudósít akik a kis Jézust világra segítették. Szókratész nem véletlen a maga filozófiai módszerét is „bábai mesterség" névvel illette. Gyógynövények nevében is találkozhatunk a bába szóval: bábaguzsaly-zsurló, bábakalács. De szólásainkban is gyakran jelen van: „Annyit beszél, mint egy bába" (folyton beszél, fecseg), „Felvágta a bába a nyelvét" (jól tud beszélni), vagy „Többet tud, mint hat bába."

A bába, a szülésznő, a „Góla néni" a szülést segítő és a gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet ápoló nő. A bába lehetett okleveles, valamint úgynevezett cédulás, vagy parasztbába. A tanult, okleveles bábák a Bábaképző Intézetben végeztek 4 hónaptól 2 évig terjedő időtartamig. A cédulás bábák 4-6 hetes tanfolyamon vettek részt valamelyik kórház osztályán. A parasztbábák képesítés nélkül, a tapasztalatok hagyományozása útján jutottak tudásuk birtokába.

A bábaság, – ahogy a téma jeles kutatója Deáky Zita írta – az első, szabadon választott, államilag felügyelt és oktatott női foglalkozás, amelyről ilyen formában a 18. század közepétől beszélhetünk. „Mária Terézia egészségügyi rendelete (Generale Normativum in re Sanitatis, 1770) volt az első általános egészségügyi jogszabály, amely először szabályozta a bábákra nézve kötelező érvénnyel kötelességüket, kitérve például a keresztelés módjára, az esküszövegek tartalmára és formájára is.„ „A 20. század első évtizedére megnyíltak és beindultak az első-és másodrendű bábaképző iskolák..."

A bábát különleges tudás birtokosának tartották, hiszen az emberi élet egyik legrejtélyesebb mozzanatával, a születéssel álltak kapcsolatba. A falu közösségéhez való viszonya ambivalens volt, mert ő az, aki előtt nem voltak titkok, ezért féltek tőle, de hálával is gondoltak rá. Nem véletlen szerepeltek a boszorkányperek áldozatai között nagy számban „bábaboszorkányok." A bába interetnikus közvetítő szereppel is rendelkezett. Közvetített az anya és a család, család és közösség, és az egyház között, illetve más felekezetű, más nemzetiségű és vagyonú emberek között. Ott állt a bölcső, de a koporsó mellet is, ő mosdatta a halottat és ő temette el a halva született csecsemőt.

„Személyében átfogta az ember életét a születéstől a halálig."

Ahogy Deáky Zita írta: „kezében megfért egymás mellett az élet és a halál, a tisztaság és a tisztátalanság, a szentség (bábakeresztség) és a bűn (magzatelhajtás).„ A csecsemő gyilkosságoknál még törvényszéki halottkémi feladatokat, – ha más személy nem volt elérhető – is ellátott.

A bába volt az, aki gondozta az áldott állapotban levőket (kenés, masszírozás) levezette az emberi élet egyik legjelentősebb rítusát. A tetszhalott (kék álhalál) gyermeket újraélesztette, mint például Sütő Andrást is bábája, aki ezt meg is írta a Gyermekkorom tükörcserepei című könyvében. Ha a gyermek feje deformálódott megigazította. A szülés után ellátta az újszülöttet (fürdette, öltöztette, tisztába tette) és az édesanyát (megvizsgálta, lemosta, öltöztette, ágyat húzott), felkérte a keresztanyát a keresztelőre. Általában egy hétig ment ápolni őket. Ő mosta a csecsemő pelenkáit, a gyermekágyas asszony ruháit, de gyakran a családtagjainak szennyesét is. Gyógyította a nemi betegségeket, női bajokat pl. a mellgyulladást, tanácsot adott a szexuális problémákra. Gyermekbetegségeket is kezelt (pl. fogzás, koszmó, fül átszúrása). Ahogy nekem is mesélték az emberek őszintébbek voltak vele, mint a családtagjaikkal. Segített a meddőknek, de segédkezett sajnos az „angyalcsinálásban" is. Több börtönzskönyvben szerepeltek ezért bábák.

A keresztelő lakomára is toborozta a vendégeket, ő vitte a keresztelőre a keresztanyával a gyermeket. Az asszonyavatásra is ő kísérte el az édesanyát régen a templomba. Ha az újszülött gyenge volt tőle kapta meg a szárazkeresztséget.

A szülés és a gyermekágy körül sok hiedelem, mágikus eljárás élt. Szokták a gyermek nemét tudakolni tőle: „ha hegyesebb, akkor általában fiú gyerek, ha laposabb, akkor leány"- mondta. A hat ujjal született gyermek hatodik ujját levágta, a foggal született gyermek fogát kihúzta, hogy ne legyen táltos, garabonciás. Több helyen a neki szánt pénzt a gyermek első fürdővizébe dobták, vagy a paszitán szedtek neki „bábapénzt", „bocskorpénzt." A keresztelői lakomán ivott áldomást „bábapohárnak" hívták és sokszor ő volt a tréfacsináló, szertartás levezető is egyben.

Gyűjtéseim során több bábával találkoztam, vagy hallottam róluk. Gyirmótról írt szakdolgozatomban a Nagy Józsefné Vági Mária nevével és tevékenységével, vagy népi gyógyászat kutatásom során Kovalovszki Istvánné Ménfő utolsó bábájának és Németh Sándorné Csanak bábájának gyógyításaival ismerkedtem meg. Rokonomről, Dukkon Jenőnéről „Bába Böske" néniről szakmai irányításommal, Az utolsó bábaasszony címmel egy 30 perces portréfilm is készült, amelyet Pozsgai János készített 2000-ben. A Duna Tv is forgatott tevékenységéről dokumentumfilmet, Deáky Zita néprajzkutató segítségével. Több tanulmányt írtam róla én is, és Kulturális mediáció szakos tanítványaimmal többször meglátogattuk, akik ezekről a gyűjtésről dolgozatokat, filmeket, fotókat készítettek mindannyiunk örömére. De meg kell említenem azt is, hogy ma is vannak olyan asszonyok, akik önzetlenül gondoznak „Góla Nénis" sírokat, mint Szalkai Imréné Péren.

Dukkon Jenőné Kugler Erzsébet Felpéc utolsó bábája volt, – talán a megye, vagy Magyarország utolsó okleveles bábája is –, aki sváb származású és Bakonygyiróton született. Erzsi néni otthonról hozta az indíttatást, többgyermekes családban élt. „Nagyon szép volt a gyermekkorom. Szép nagycsaládban nevelkedtem 5 lány és egy fiú mellett. Mindaddig ezek szép emlékek voltak, míg ki nem telepítettek bennünket. Részese voltam, amikor kisebb testvéreim születtek és bántott, amikor kipaterútak minket az édesanyám szülésekor. Szerettem volna rajta segíteni, elhatároztam, hogy bába leszek." Budapesten végezte a szülésznőképzőt és 1954. március 15-én fejezte be az iskolát, április elsején a „téti-járásba", Felpécre került. Akkor már nem bábaképzőnek, hanem szülésznőképzőnek hívták a két éves iskolát. Ahogy mondta: „csak szülész-nőgyógyász orvosok és gyógyszerészek oktattak." A bábaság iránti vágyát csak megerősítette, az az élmény, amikor gyakorlaton egy „magas rangú orvos" gyermekének születésénél asszisztálhatott. Akkor úgy érezte: kerül, amibe kerül, ha több évbe is, szülésznő lesz. Hamis önéletrajzzal került az iskolába, sváb származása miatt ugyanis akkor föl se vették volna. Az évfolyamon 94-en tanultak és ebből 52-en végeztek. A másfél éves elméleti képzést, fél év gyakorlat zárta. „Négyünket hoztak le ide a győri kórházba."

Vallásossága nagy hatással volt szakmájára, például nem vállalása „angyalcsinálás"-t, ellentétben sok bábával, imádkozott szülés alatt, bábakeresztséget nyújtott, aktív szerepet vállalt a keresztelőn, egyházkelőn. Kis Szent Antal szobrocskáját is vitte magával szülésekre, amit egy bécsi bábától örökölt. A szentet az anyasághoz kapcsolja a „beszélő csecsemő csodája", a karján a gyermek Jézussal való ábrázolás és a reménytelen esetek, a „Bármily bajban" hozzá fűződő imádság is. A szeretett „szentantalkáját" haláláig a ridiküljében hordta, és a szülések után a hétköznapokban végezte „óvó-védő" feladatát. Megjegyzem, ennek a tárgynak a képe, amit Bertleff András fotózott bekerült Deáky Zita és Krász Lilla a születés kultúrtörténetéről írt Minden dolgok kezdete című könyvében is.

Hamar bábáskodhatott, mivel rátermettségének köszönhetően a győri kórházban Zsiros szülész főorvostól kapott egy olyan írást, ami felmentette a kötelező gyakorlat alól és kikerülhetett rögtön falura. Felpécre kerülése első napján már szülés várta. Megdöbbenve hallgattam, hogy a gyermek nevére is emlékezett. Büszkén mesélte, hogy szülés után „asszonyainak" még hőemelkedése se volt soha. Az anyát első három nap naponta kétszer fürdette le, a babát minden nap, 6-7 napon keresztül. Ha nehezebb szülése volt, vagy magányos volt az az asszony, akkor tovább is. A legfontosabb tanácsa az volt, hogy szoptassanak az anyák. Erzsi néni ismeri a kórházakban már elterjedt rooming-módszert. Nagyon egyetért vele, hogy ezt ma alkalmazzák. „Szerintem jobb, hogy az anyával együtt van. Jobban tudja szoptatni, jobban ragaszkodik a gyerekhez. Éppen úgy, mint a házi szülések." Engemet beavatott a „házi inkubátor" elkészítésének rejtelmeibe is, ami abból állt, hogy két üvegbe meleg vizet tettek, ezt ruhába belecsavarták és fél óránként cserélték a baba körül. Mint megtudtam Balázs Lívia néprajzos barátnőm is ennek köszönhette anno az életét egy másik faluban. Bába Erzsi néni biciglivel „rádlival" járt Kajárra, Miklós- és Sárkány-majorba, de Gyömörére is, ha helyettesíteni kellett. Később „motoros bába"-ként emlegették. 80%-ban orvos nélkül, maga vezette le a szülést. Nem volt olyan keresztelő vagy paszita, hogy meg ne hívták volna. Mesélt, földes szoba, kicsi ablak, petrólámpa ellenére csodás szülésekről. Egyik megható emléke, a felpéci férfiak viselkedéséről szólt, ugyanis, amíg az asszony szenvedett az „új életért" az apa ezalatt a Bibliával a kezében az ajtónál imádkozott mindvégig.

1958-tól már kórházban szültek az asszonyok. 1964-ben született még Kajáron egy „gyereke", de akkor már, mint nővér dolgozott a rendelőbe, a bábamesterségéből csak a füllyukasztás maradt meg. Otthon csak az szülhetett, akivel időben nem ért volna be Győrbe a mentő. Erzsi nénit mindenki, még a nála öregebbek is, „bába néninek" szólították, aminek nagyon örült. Egy szép történet szerint még egy híres pesti orvos is megtisztelte ezzel az elnevezéssel: „Mindig bába néni voltam. Például Kajárról került el egy orvos Pestre, bejelentkeztem az érsebészetre. Ő kiszólt, hogy a földijeimet kérem, legyenek szívesek, jöjjenek be! Bementünk és én tanár uraztam és rám szólt: »én magának nem vagyok tanár úr, én magának csak Gyula vagyok, de én, míg élek maga nékem csak bába néni lesz.« Ott mindenkinek hangosan bemutatott a rendelőben, hogy a mi bába nénink." Még ma is gyakran megállítják és üdvözlik, mint bába nénit.Bábatáskáját tárgyi és lelki „kincseivel" féltve őrizte és boldogan mutatta meg az érdeklődőknek. Segítette kollégáit is, például az egyik védőnő mesélte, hogy több hónapig ingyen szállást is adott neki házában, amikor Felpécre került. Nem véletlen, hogy munkásságát Kossuth Zsuzsa-emlék éremmel jutalmazták 1976-ban.

A kórházi, szülőotthoni szülésekkel eltűnt a falu bábája, megszűnt a bábaság, mint első női foglalkozás, ősi mesterség. Szerepét orvosok, szülésznők, dúlák, védőnők vették át. De úgy hiszem érdemes egy olyan bábára emlékeznem, akinek keze által több mint 100 újszülött látta meg a napvilágot és Édesanyját. Hálás lehetek, hogy egy olyan bábát, és egy olyan csodálatos egyéniséget ismertem meg, aki ahogy mondta: „a legszebb mesterség" tudója volt Sokoróalján a XX. század második felében. Olyan „Góla nénit", akit a szakmai tudás és az emberek szeretete, az élet szentsége irányított, azt szolgálta végig és híven tartotta magát a szülésznők esküjéhez, akire az Édesanyák is szeretettel emlékezhetnek, és nemcsak Anyák napján.

Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna, néprajzkutató, egyetemi docens