Az évad színésznője, Molnár Ági: kitartó munka a TAPS-díj mögött

– Kicsi korától vonzotta a nyilvános szereplés, szavalt, vers- és prózamondó versenyeken indult, zongorázott, énekelt. De mikor érzett rá véglegesen arra, hogy a színpadon a helye?

– Hosszú folyamat eredményeként jutottam el a tudatosságig. Emlékszem, négyévesen nem lehetett lehívni a sarkadi művelődési ház színpadáról, a tapsok hatására mondtam egy pici lány repertoárjának darabjait addig, míg a lendület hevétől hanyatt nem estem. Talán Isten akarta úgy, hogy kicsi koromtól kezdve akarva-akaratlanul a színház mint intézmény felé szinte szerelemmel közeledtem. Pedig érdekelt más pálya is, reklámszervezői diplomát is szereztem, édesapám pedig szerette volna, ha orvosi vonalon tanulok tovább, miután a családban elég gyakori ez a hivatás. Nekem viszont a humán tárgyak voltak az erősségeim, a magyar és a történelem mellett az ének és a tánc érdekelt a legjobban, így nem nagyon tiltakoztak, hogy utam végül is a színiakadémiára vezetett.

– Kilencedik éve szerepel Győrben. Mikor fogalmazódott meg először, hogy ez a város jelenti az otthont?

– Az első pillanatoktól kezdve megvolt bennem az az érzés, hogy ebben a városban el tudnám képzelni az életemet. Az otthon tudata már megvolt, de a még személyesebb itthoné még nem, csak azt éreztem, hogy jó helyen vagyok. A bizonyosságot nagyjából az az időszak hozta meg, amikor A muzsika hangja előadásai szólítottak napról napra színpadra. Abban az időszakban jött el az a lelki pillanat, hogy az addigi évek csupa zenés szerepei után mennyire jó érzés olyan darabban is játszani, amelyben több volt a prózai kötelezettség. Később ez az érzés a Beatles.hu után erősödött meg igazán, hogy miért, azt nem tudnám megmondani, mindenesetre azóta valódi győrinek érzem magam.

– Mit gondol, a Molnár Ágira szavazó nézőkre mi tette a legnagyobb hatást?

– Kétségtelen, hogy az évente kiírt TAPS-díj elsősorban az aktuális évad legjobbjait hivatott díjazni, esetemben viszont meggyőződésem, hogy a közönség a kilenc győri évemnek az összességét értékelte. Feltehetően azok szeretetét kaphattam vissza, akik a kezdetektől nyomon követték a győri színházbeli szerepléseimet, akik észrevették, hogy igyekszem maximálisat nyújtani nekik, és persze magamnak is megfelelni. Utóbbi azért fontos, mert minden színész értékeli saját magát és tudnia kell, hogy szerepeivel, előadásaival a maga számára állított magasságot is át tudja-e ugrani.

– Kollégáival ellentétben szívesen beszél a szerepálmairól. Mi ennek az oka?

– Mert mind a kettőnek jelentősége van. A La Mancha lovagja egyik legsikeresebb hazai előadásán volt szerencsém akadémistaként szerepelni a mostani Magyar Színházban, akkor Iglódi István rendezte, Szakácsi Sándor és Gregor Bernadett voltak a főszereplői. Könnyeinkkel küszködtünk minden előadás végén, feledhetetlen az a humanizmus, amit az előadás és Don Quijote sugárzott, azóta vágyam eljátszani Aldonza-Dulcineát.

Jeanne d’Arc viszont egész más mondanivalót hordoz, ő egy összetett figura, engem az ereje fogott meg. Mondják rám is, hogy határozott egyéniség vagyok, mégis magamat erősnek beállítani merészség lenne. A színészben mindig ott a kétely, a félelem, hogy jó voltam-e, azt látta-e a néző, amit én láttatni szerettem volna. De ez a kétely a záloga a fejlődésnek. Na és persze megfelelni az elvárásoknak. Ez még nagyon fontos. Most például őszi bemutatónkra, a Szibériai csárdásra készülve jó, hogy a balett orosz tagjaitól tanulni tudom a nyelv akcentusát, mert annak a néhány soros szövegnek is pontosan kell elhangoznia.

– El is érkeztünk a közeli jövő feladataihoz. Van bőven?

– A komáromi Magyarock Dalszínháznak régóta vagyok a vendégszereplője, lesznek előadásaink a nyáron is, egy-két külföldi filmes produkció forgatási napjai is várnak rám, de bevallom, egy kis vízparti pihenés is szerepel a terveim között. A Szibériai csárdáson kívül még három komolyabb szerep vár rám a Győri Nemzeti Színház új évadában. Játszom a Régimódi történetben, az Elisabeth című musicalben két, egymással abszolút ellentétes karaktert kell majd megformálnom, míg a Kisfaludy Teremben a Leánder és Lenszirom zenés mesejátékában utóbbit alakítom.

– Számos zenés darabban játszott, nem gondolt még arra, hogy sok pályatársához hasonlóan önálló esttel lépjen a közönség elé?

– Odáig már eljutottam egy nagyon kedves komáromi kollégával, hogy jó lenne készíteni egy szóló dalt és vele egy duettet, s ha működik, akkor az lehetne az önmegvalósítás első lépcsőfoka. De egész estét betöltő műsorra még nem érzem a bátorságot, bár gyűjtöm a zenei anyagot hozzá. Addig is a lényeg, hogy ezen a gyönyörű, de rettenetesen nehéz és telített pályán, amelyen sokszor kell jó időben jó helyen lenni, tovább járhassam eddigi utamat.