Az évad színésze Ungvári István: a második ötven

Külön kiváló alkalom egy kis mérlegkészítésre az év győri férfi színészével, aki a Kisfaludy- és a Szent István-díj után idén olvasóink szavazatai alapján TAPS-díj elismerésben részesült.

– Túljutott második fél évszázadának első esztendején. Időnként bele szokott nézni a visszapillantóba, mit lett volna érdemes másként csinálni?

– Semmit. Ha másként tettem volna valamit, az már nem én lennék. Nincs minden elrendeltetve, de minden úgy jó, ahogy van. Hogyan tudnék kibújni a bőrömből? A jó és a rossz dolgaim együtt alkotnak engem. Ez vagyok én, így, ahogy vagyok.

Pokolra kellett menni Lennie-ért

– Többek szerint John Steinbeck egyenesen Ungvári Istvánra írta Lennie alakját. Létezik ilyen telitalálat?

– Nem, ilyen nincs. A Nobel-díjas írónak semmiképpen sem járhattam én a fejében, amikor az Egerek és embereket írta. És Lennie szerepének megformálásáért nekem úgymond a pokolra kellett menni... Téved, aki azt hiszi, hogy könnyű szülés volt. Viszont ha úgy látják, annak örülök, és főleg hálás vagyok érte.

– Hogyan készült a szerepre, saját bevallása szerint mennyit tudott megvalósítani az elképzeltekből?

– Van bennem egy végtelen megfelelési kényszer. Ez a hibám, a darab próbáinak elején igyekeztem ettől függetleníteni magamat, vigyázva, hogy jaj, csak el ne csússzak. És ekkor rájöttem, hogy Lennie egész lénye a megfelelés vágyát adja, mégpedig mindennek és mindenkinek, de főleg 

George-nak. E pillanattól kezdődött a mi közös utunk.

Ember vagyok, nem rosszabb, mint más

– Mennyire volt tudatos még Pimpi beceneve előtti korszakában a színház iránti vonzódás, mi döntötte el, hogy Thalia temploma lesz az otthona?

– A fővárosi Práter utcai iskolába jártam, s egy úttörő-seregszemlén a Ludas Magazinból rám osztották a mindent tudó Tivadar főpincér szerepét. De ezt követően én még katonatiszt és hajóskapitány is akartam lenni, mégis dízelmozdony-szerelőként végeztem, ez az első szakmám. Szegedi tanulmányaim során az irodalmi színpadon aztán elkapott a gépszíj. Elsőre felvettek a színművészetire, onnan Horvai István és Kapás Dezső az első jelentős mentoraim, rajtuk kívül Galkó Bence, Ruszt József, Székely Gábor és Korcsmáros György voltak szakmailag a legfontosabbak a pályámon.

– Amely ugyebár tükörsimán alakult és halad így, a hamarosan kezdődő 25. győri évada felé…

– Nekem is voltak krízishelyzeteim. Hazudik, aki tagadja, én meg nem szeretek hazudni... Hogy mikor? Kétszer is. Először az ezredforduló előtti időkben, majd úgy 2004 tájékán. Eseményekhez kötődtek, de folyamat részeként. A részleteket hagyjuk! Ahogyan Jean Valjean énekli A nyomorultakban: ember vagyok, nem rosszabb, mint más!

A sárási kocsmapult mögött

– Mit jelent a mai hétköznapokban színésznek lenni, ha összesúgnak mögötte az utcán vagy észreveszik, amint sorsjegyet kapar a postán?

– Itt van ez a sárási kocsma, ezt bérlem, rábeszéltek a működtetésére a barátaim. Szeretem csinálni, de a vállalkozások nehézségei következtében nem könnyű becsületesen üzemeltetni, márpedig másképp én nem is tudnám. Ma reggel pedig úgy volt, hogy nem én leszek a pult mögött, megjelent itt a törzsvendégek törzskara és tortával köszöntöttek. Nagyon szeretem ezeket az embereket, mert emberek – ha lehet, nagybetűvel. Persze Győrben, az utcán megállítanak, örülök, hogy tisztelnek, de hála a magasságos jó Istennek, messze nem vagyok celeb! Az ugyanis általában még nem tett le semmit és nem más, mint a saját farkát harapdáló macska. Engem ismernek a színházból, a színpadról, vagy egyszerűen azért, amit Ryan közlegény mond ki Spielberg híres háborús filmjében fél évszázaddal a történtek után, Miller százados sírjánál: Ugye, jó ember vagyok?

A súgók régi barátok

– Mennyire megterhelő a szereptanulás, mi az a mennyiség, ami optimálisnak tekinthető?

– Nehezen, nagyon nehezen tanulok, nekem a súgók a barátaim, sorolom is őket: Vlasics Rita, Jakab Anita, Pusztai Lilla. Viszont ha egyszer megtanultam, mint mondjuk Molnár tizedes teljes darabbeli szövegeit, visszamenőleg is emlékszem rájuk. Így volt ez például a Tóték esetében, amikor már az olvasópróbán beugrottak a főiskolai vizsgaelőadás tűzoltóparancsnokának mondatai. Amúgy pedig a tanulás nehézsége a szöveg mennyiségétől független, sőt, nemegyszer fordítottan arányos, amikor például két mondatod van adott helyen és pillanatban. A hosszabb szerepekben előfordulhat némi csúszás, ott viszont a kollégához kapcsolódás miatt jelent veszélyt a pontatlanság. Azaz, nem szabad hibázni, vagy jól kell kimászni belőle…

– Hogy áll a kulturális missziója a vendéglátóiparban szorgalmazott irodalmi műsorokkal?

– Ennél időszerűbb nem is lehetett volna a kérdés. Éppen a napokban volt vendégünk a hazai és külföldi költők verseit megzenésítő Misztrál együttes. Minden az anyagiakon múlik, nem egyszerű létrehozni, így el is döntöttük Kozák Gáborral, hogy egy ideig ritkábban lesz hasonló a Kozi Drinkbárban. Ha majd jő a konjunktúra, és még jőni kell, még jőni fog, akkor sűrűbben jelentkezik majd az irodalmi színpadunk.

Tévésorozatok és szieszta

– Ha néha egy-egy rövid időre el tudja felejteni a hivatását, akkor mivel foglalkozik a legszívesebben?

– Tévézek és tévézek, imádom a sorozatokat, a Helyszínelőket éppúgy, mint a Gyilkos elméket vagy a Dr. Csontot. Ezek kikapcsolnak, amíg nézem őket, nem kell törődnöm semmivel. Különben meg korán kelő vagyok, és a legjobb, ha próba és előadás között le tudok dőlni egy-egy órácskát aludni. Fiatal színész koromban nevettem, amikor az idősebbek ki nem hagyták volna ezt a sziesztát. A második ötven évem küszöbén már tudom, hogy igazuk volt.