TAPS-díj - Bródy Norbert az évad legjobb férfi színésze

– Ha álláspályázatra azonnal kellene rövid életrajzot leadni, hogyan fogalmazná meg?

– Édesapám tanácsára már elég korán, általános iskolás koromban a színházzal foglalkozhattam, majd a debreceni Ady Endre Gimnáziumban dráma tagozaton tanulhattam. A Nemzeti Színiakadémia elvégzését követően hét évig voltam a Békés megyei Jókai Színház tagja. Később a fővárosi operettszínház következett, azután Jordán Tamás hívására újabb hét év a budapesti Nemzeti Színházban. 

– Mikor hangozhatott el először, hogy „megláthatja bárki, ebből a Bródy gyerekből színész lesz"?

– Akkor azért már középiskolás voltam, nagyjából második osztályos. Mint említettem az önéletrajzban, apám küldött el egy színjátszó csoportba, nem utolsósorban azzal a szándékkal, hogy addig sem lógok a tanítási foglalkozásokról. Egy szalagavató ünnepségen találkoztam először a drámás színitanulókkal, ők segítettek nekem az elindulásban, ami meghatározta életem alakulását. Bevallom, ezt megelőzően fogalmam sem volt, mi akarok lenni, csak azt tudtam, hogy mi nem: mégpedig a jogászi pályát tekintettem tabunak, mert annak képviseletében kettő is akadt a családban…

– Szerepek sokaságában volt lehetősége megmutatni színészi képességeit, de szívesen vállal színpadra állítási feladatokat is. Színészként milyen a rendezői, illetve rendezőként a színészi ideálja?

– Azt a rendezőt szeretem, akinek az adott szerepről vallott elképzelése megegyezik azzal, amit én képzelek bele a megformálásba. Rendezőként is ugyanez a véleményem, szeretem, ha értjük egymást, ha a színész tudja, mit szeretnék látni, hallani tőle.

– Mind a zenés, mind a prózai műfajokban otthon van. De melyiket kedveli jobban?

– Nem tudok különbséget tenni, mindkettőt egyformán szeretem, mindegyik műfaj tartogat számomra kihívásokat. 

– Kiktől tanulta pályafutása során a legtöbbet?

– Elsőként egy kiváló művészt, Végh Péter színészt említeném, tőle a művészi beszédet. De sokat köszönhetek Hámori Ildikó színésznőnek és Kővári Katalin rendezőnek is, valamint Konter László békéscsabai színházigazgatónak. A fővárosi Nemzeti összes színészétől volt mit ellesni. Győrben is folyamatosan tanulok, a társulat minden tagjának van olyan képessége, amelyre érdemes a mindennapokban figyelni.

– A színpadi szereplés mellett jut energiája tanításra, szívesen veszi ki a részét a jövő színésznemzedékeinek neveléséből. Mi a pedagógiai hitvallása?

– Azt próbálom tanítani, amit egy okos színházi ember úgy fogalmazott meg, hogy a színpadi szereplés nevében ott a lényeg, a színjáték, így az nem szabad, hogy színgörcs legyen. Ez annyit jelent az olvasatomban, hogy a tanítványok merjenek bátran visszanyúlni ahhoz az életkorukhoz, amikor még önfeledten játszottak, azt beépítve könnyebben érhetik el céljaikat.

– Privát szférájában a tartós kapcsolat híve vagy kevésbé szereti elkötelezni magát?

– Egyértelműen a tartós kapcsolat mellett teszem le a voksomat, és ez aligha fog változni a jövőben. Családcentrikusnak tartom magamat, és mivel negyvenkét éves vagyok, azt hiszem, hihető, hogy szeretnék majd egy gyermeket is a magaménak tudni.

– Mit vinne magával egy lakályos, ám mégiscsak lakatlan szigetre?

– Azt, ami elengedhetetlenül fontos, de ha a sziget körülményei olyanok, akkor tulajdonképpen semmit. Adott lesz egy új élethelyzet, ahol meg kell állnom a helyemet. Viszont mindenképpen vinnék magammal egy számomra nagyon kedves embert. Gondolom, színház biztosan nem lesz a szigeten, de nem baj, azt majd csinálok én.

– Hogyan tudja magát elképzelni mondjuk tíz év múlva?

– Bevallom, ezen még nem sokat gondolkodtam. Mindenesetre szeretnék egy olyan jó csapatban alkotni, mint amilyenben most van részem. Mindezt feleséggel, gyerekkel, jó egzisztenciával.

Camille Chandebise-nek nincs szájpadlása, segédeszköz nélkül nem nagyon érthetőek a szavai. A megoldás titka, hogy Bródy Norbert nyelve beszéd közben ne érjen a szájpadlásához, miközben érthető információkat is mondania kell. A technikát elfogadta Szűcs Gábor rendező, és a jelek szerint tetszik a közönségnek is.