A malmok lassan őrölnek - Interjú Dr. Jáki Katalinnal

– Most akkor így lesz: másfél évenként összejövünk, s megbeszéljük, miért nem változik a rendszer? 

– A rendszer azért változott. 

– Jó vagy rossz irányba? 

– Nem túl jó irányba. De a másfél évvel ezelőtti helyzethez képest felálltak már a tankerületek, a centrumok stabilizálódtak, az önkormányzatok által fenntartott óvodákban pedig tényleg egészen jó a helyzet... 

 – Hadd vágjak a szavába: a jövő péntekre demonstrációt hirdető középiskolásokat ez a legkevésbé sem érdekli. 

 – Akkor rögtön mondom is: most kaptunk felkérést, szeretnék, ha a pénteki demonstrációjukhoz csatlakozna a pedagógusok szakszervezete. 

– Ezt a felkérést kitől kapták? 

 – A szervezőktől. Egy diák neve szerepel rajta, a levélben azt írják, hogy ötezren már jelezték részvételüket a megmozduláson, s a technikai feltételek biztosításában kérik a segítségünket. 

– És segíteni fognak? 

– Az országos vezetőség hétfőn dönt erről. De én úgy gondolom, hogy a döntésünk igen lesz. 

 – Másfél évvel ezelőtt ugyanott tartottunk, mint most: a diákok besokalltak a rájuk zúduló töméntelen, sokszor teljesen felesleges tananyagtól... Ezért kérdeztem az elején, hogy másfél évente ennek taglalása lesz-e a közös programunk...  

 – Tényként szögezhetjük le, hogy agyon vannak terhelve továbbra is a tanárok és a diákok. Ráadásul elöregedőben van a pedagógustársadalom, minimum negyven százalékuk öt éven belül nyugdíjba megy. S aki csak teheti, a negyvenéves jogviszony után él a nyugdíjazás lehetőségével. 

A tanárhiány is gond

– Besokalltak? Elég volt? 

– Besokalltak és nagyon fáradtak. Én is tanítottam, s bár abban az időben húsz-huszonkét óra volt a kötelező, most a huszonkettő-huszonhat közötti intervallumban inkább huszonhatot kell letanítaniuk. Ez nagyon sok. És nagy a tanárhiány. Ebből a szempontból is rosszabbodott a helyzet.

 – Nem vitatom a tanárok túlterheltségét, tény. De mekkora az ő szerepük abban, hogy a diákokra fölöslegesen sok terhet raknak, mert azt gondolják, hogy az ő tantárgyukból minden nélkülözhetetlen, s fogja vissza magát inkább a többi kolléga?

 – Ez iskolánként változhat. Azokban a gimnáziumokban, amelyekben az egyetemi felvételire készítik fel a diákokat, nagy a hajtás. A jó szakgimnáziumokban ugyanez a helyzet, mert innen szintén mennének tovább a diákok. Mondjuk ki: aki tovább akar tanulni, az továbbra is túlterhelt lesz. Mert magántanártól kezdve különórákra kell járnia, a nyelvvizsga is kötelező lesz.  S mi most a középiskolásokról beszélünk, holott már általános iskolában is túlterheltek a gyerekek.  Nekik is felvételizniük kell, ha  gimnáziumba vagy szakgimnáziumba készülnek. 

 – Amit mond, az azért is tanulságos, mert én hétfőn beszélgettem – a tüntetés apropóján – olyan hallgatókkal, akik a középiskolás éveiken már túl vannak. Aztkérdeztem tőlük, használható tudással érkeztek-e az egyetemre. Gondolom, nem lepi meg a válaszuk: „hát nem igazán". Ha már tömik a gyerekek fejét rengeteg tudással, akkor miért nem hasznos tananyaggal teszik? A rendszer miért nem változik?  

– Talán majd most fog. Most dolgozzák át a NAT-ot. (Nemzeti alaptantervet – a szerk.) Már elkezdődtek a munkák, de lassan folynak. 

 – Ön tényleg hisz abban, hogy a mostani NAT majd jobb lesz? 

– Nem. Nem nagyon hiszek ebben. Megmondom azt is, miért. Én ott voltam az első, Székesfehérváron tartott NAT-konferencia óta az összesen. A földrajzban vagyok érdekelt, azt is tanítottam anno a  történelem mellett. Azt láttam, hogy a földrajzhoz kapcsolódó tananyagot soha nem sikerült úgy átdolgozni, hogy az említett túlzások megszűnjenek. Ahhoz, hogy a kompetenciákat fejlesszük a lexikális tudás magoltatása helyett, gyökeres változás kellene. Csakhogy a tudatot formálni a legnehezebb.

 – Nem akarásnak pedig nyögés a vége. Ezt azért mondom, mert számomra az sem nyilvánvaló, hogy ezt valóban mindenki akarja – a diákokon kívül. Kinek kellene ezt leginkább hajtania? 

 – A kormánynak elsősorban.

Az akarás és a nyögés 

– De mondjuk a pedagóguskarnak is, amely évtizedek óta az adott metódus alapján a lexikális tudást veri a diákok fejébe. A pedagógusok nyitottak arra, hogy egy teljesen új módszert tanuljanak meg és alkalmazzanak? 

 – Van, aki nyitott. S van, aki nem. 

– S ők milyen arányban oszlanak meg? Kiből van több? 

– Az arány nem rossz, mert a pedagógusok is látják, hogy a gyerekek agyonterheltek, egy fáradt diákkal pedig ők sem tudnak eredményt elérni. 

– Amíg ön tanított, ugyanígy agyonterhelte a diákjait? 

 – Differenciáltam a gyerekeket. A jókat versenyeztettem, ha úgy tetszik: igen, terheltem őket. Nem agyba-főbe, mégis bejutottak az országos tanulmányi versenyek döntőjébe, majd felvétel nélkül az egyetemre. A közepes és annál gyengébb tanulókat ugyanakkor nem terheltem, az alsó limit nálam az volt, ami az érettségihez feltétlenül kellett. 

 – Három héttel ezelőtt dr. Hoffmann László a kézilabda kapcsán vetette fel a szülőkfelelősségét abban, hogy a sportban is állandó eredménykényszerbe hajtják már nagyon fiatalon a gyerekeket. Az oktatásban a szülők „sara" is, hogy hajtják bele a gyerekeket a különórákba?

 – Nagyok a szülői elvárások, igen, amit sokszor nehéz teljesíteni a gyerekeknek. 

– De akkor mi értelme van a tüntetésnek, ami pénteken lesz? Mert ha a rendszer nagyon lassan mozog, a pedagógusok egy része akarja csak a változást, a szülőkpedig szintén asszisztálnak a versenyhelyzethez, akkor a gyerekek lobogtathatják a táblájukat, hogy fáradtak vagyunk, hagyjatok már egy kicsit élni...

 – Azért látok valamiféle reményt, hogy mégiscsak lesz változás, mert a minisztériumban is látják, hogy tarthatatlan a túlterhelés. Az a baj, hogy iszonyú lassan mozdul a rendszer. Egy NAT már elkészült, csak azt elvetették. Az új készül...

 – Mégis: hány éven belül lát esélyt arra, hogy új szemléletű, működőképes NAT szerint tanítanak majd az iskolákban? 

 – Minimum két év. S akkor is felmenő rendszerben, vagyis első osztálytól indulva. 

 – Hát az nagyon sok év. A szakszervezet nem tudja sürgetni ezt? Én másfél éve ostoroztam önöket emiatt... 

– Emlékszem rá, nagyon ostorozott.

Koppant a fej 

– Most nem ezért ülök itt. De nem tudnak az asztalra csapni? 

 – Nem. Folyamatosan tárgyalunk ez ügyben, folyamatosan adjuk a szakvéleményeket is és részt veszünk mostantól a kerekasztal-tárgyalásokon. A döntés ugyanakkor nem a mi kezünkben van.

 – Most majd lesz súlya a szakszervezet szavának? 

– Kell hogy azt gondoljuk, igen. Ezért döntött úgy decemberben az országos vezetőség, hogy a korábbi döntést felülbírálva részt veszünk a kerekasztal-beszélgetésen. 

– Másfél éve azt mondta, elment a falig a szakszervezet. Beverték akkor a fejüket? 

– Bevertük, bizony. Ami eredményt szerettünk volna, nem értük el. 

 – S most is koppanásig mennek? 

– Nem, most a tárgyalásokat választjuk. Lehet, akkor is azt kellett volna. 

– Valami biztatót azért tud üzenni a diákoknak? 

 – Hát ez nehéz... Mert én nem szoktam „szélhámoskodni". Az már önmagában biztató, hogy belátták: valamin változtatni kell, mert a gyerekek túlterheltek. Ez fontos pont, akár biztató is lehet. Ha visszatekintek kezdő koromra, a gyerekeknek már most kevesebb a tananyaguk, de ez így is sok. Az új NAT első változata nagy áttörést nem hozott, ezért is dobták vissza. Talán majd a most készülő második... Ebben bízzunk.