Győr és környéke

2017.12.09. 08:00

Kórkép a magyar kéziről

Rég voltam ilyen helyzetben, s egyáltalán nem bánom, hogy alig jutottam szóhoz dr. Hoffmann László mellett. A vb- ezüstérmes, egykori válogatott győri kézilabdakapus olyan szenvedéllyel beszél a magyar kézilabdáról, annak hibáiról, s az útról, amit helyettünk más jár, mint az az apa, aki gyermekének akkor is megbocsát, ha ordas hibát követ el, nem egyszer, nem kétszer... Elkövetjük-e a magyar átoknak hívott valamit a mostani női vébén is? A második magyar vereség után beszélgettünk, közvetlenül az argentin meccs előtt.

Sudár Ágnes

A vb-második, olimpiai negyedik helyezett kapus azt mondja, az összevásárolt csapatok hamis illúziót keltenek.


"A mi időnkben magyar játékosokkal nyert BL-t a Honvéd, ott voltunk a világ élvonalában. A magyar bajnokság tizennegyedik helyén álló csapattal sem volt könnyű játszani. Nem voltak akkorák a mesterségesen – a pénz által – gerjesztett különbségek." 


–  A most zajló női kézilabda-világbajnokság magyar mérkőzéseit nézte? 

– Igen, láttam mindegyiket. 

– Nyugodtan, higgadtan tudta nézni, vagy egy kézimeccset ön nem tud nyugodtan nézni? 

– Nem lehet nyugodtan, higgadtan nézni, de én már nagyon régóta nem  szurkolói szemmel követem. Lehetetlen ez annak, aki ennyi időt eltöltött a sportágban. Óhatatlanul előtör belőlem a szakmai vélemény. 

– És mi tört elő önből az első két meccsünk után?

– A vb-t megelőző norvég kupával kezdeném: ott az volt a benyomásom, hogy a lányok felszabadultan, jól játszottak, s többet kihoztak magukból, mint amire a csapat önmagában képes. Már akkor mondtam a többieknek, hogy attól félek, a többi meccsen ez nem fog kijönni. Minden szakmai és egyéb problémától eltekintve a vb első két meccsén az volt a legfőbb gond, hogy ez a felszabadultság elveszett. Annak ellenére nem tudtak lazán játszani a lányok, hogy kimondva, kimondatlanul az első két meccset elengedtük, mert tudtuk, hogy erősebb az ellenfél nálunk. Azt is el kell mondani, hogy mindig csalókák a felkészülési tornák: van, aki jobban kihasználja, leginkább arra, hogy az ellenfelet feltérképezze. Más csapatot – mint minket – eredménykényszer hajt, s mindent kiad és megmutat magából, illetve a taktikájából. A norvégoktól a felkészülési meccsen szoros eredménnyel kaptunk ki, de minden kártyánkat kijátszottuk.


Gyerekkorból hozzuk


– Ez amatőr hiba, nem? 

– Még ha az is, a legnagyobb probléma  a magyar játékosoknál az, hogy tét, nyomás alatt nem tudnak felelősséggel játszani. Mert már gyerekkorukban elfelejtetik velük, hogy hogyan kell  felszabadultan, jól teljesíteni – úgy, hogy közben felelősség is van rajtuk természetesen. Sajnos egyre többször megmutatkozik a sport alapigazsága, amit leginkább a politikusok szeretnének figyelmen kívül hagyni: a sport a társadalom tükre. Ez egy szomorú igazság, s amikor "a magyar átokról" beszélünk, akkor erről van szó. Pedig nincs magyar átok. Más is kikap öt és kilenc gólról. De sokkal barátibb a közeg a kudarcok feldolgozására, s arra, hogy aztán legközelebb jó eredmény szülessen.


Magyarországon még a sikereket is képesek vagyunk kudarcra fordítani – ez a társadalom mentalitása. Nincs még egy olyan ország, ahol egy ezüstérmet ennyien és ennyire leértékelnének. A gyerekek ezt látják a felnőtteken, s ezt látják az edzőiken is, akik eredménykényszerben vannak. Az utóbbi években sikerült elérni azt, amit már huszonöt éve mondogattunk, hogy tizennégy éves korig ne eredményre játsszanak a gyerekek. Ne figurázzanak, ne hatos falban védekezzenek. Hanem játsszanak. Most sikerült ezt szabályokban rögzíteni, de ennek húsz év múlva lesz látható jele. De azt is látjuk, hogy az utánpótlásban az edzők nem azt keresik, hogy mi ennek a filozófiája, hanem azt, hogy hogyan lehet kijátszani. Az eredménykényszertől nem tudnak szabadulni, ebben pedig nagyon rossz partnereik a szülők. A szülők, akik az önmaguk meg nem valósított eredményét a gyerekeken keresztül próbálják elérni. A hatéves gyereket  szidják, ha kiesik a kezéből a labda. Nézik, ki kinek passzol, miért nem passzol az én gyerekemnek...


Aki ebben a közegben nő fel, attól nehezen várható el, hogy egy világverseny döntőjének utolsó perceiben is százszázalékosan a meccsre koncentráljon,  higgyen magában, amikor öttel vezetünk. Ráadásul úgy, ha azt látja, az edző már a közönséget vezényli... Törvényszerű, hogy elbukjuk a döntőt, majd nemzeti katasztrófának tekintjük, pedig akár örülhetnénk is az ezüstéremnek. S még visszatérve az eredménykényszerre: nálunk a tízéves gyereket a tízéves eredményre nevelik. A tizennégyet a tizennégyre. S nem arra, hogy majd huszonévesen klasszis játékos legyen. Ez egyben választ ad arra a kérdésre is, hogy miért vagyunk még serdülőben és ifiben jók, felnőttben viszont egyre távolabb kerülünk az éremtől. 

 

A szembesülés pillanata 


– Öt évvel ezelőtt már beszélt erről egy interjújában, idézem: "Nem lehet hosszú távon csinálni, hogy egy serdülőjátékosnak a korosztályos bajnokságon kívül az ifiben és a  felnőttben is játszania kell." Én laikus vagyok, színtiszta szurkoló, de azt látom, hogy ha van egy tizenhárom-tizennégy éves tehetség, abba az egész klub belekapaszkodik, játszatják mindenhol, s ezért  ő maga is elhiszi, hogy belőle sztár lehet. Csakhogy mire a felnőttekhez kerülhetne, a nagycsapatba, szembesül azzal, hogy ő mégis kevés, jobbak nála azok a külföldi játékosok, akiket az ő posztjára szerződtetnek.


– Amit elmondott, az mind igaz, de több részletből tevődik össze. Mert valóban igaz, hogy túlterheljük a gyerekeket a versenyekkel a már említett eredménykényszer miatt. A másik az, amit szintén mondtam, hogy a gyerekeket nem arra eddzük, hogy majd felnőttként jók legyenek, hanem arra, hogy az adott korosztályos bajnokságot megnyerjék. A pszichés, emberi  képességek helyett sokkal fontosabbnak tartják az edzők a fizikai, taktikai képességeket. Már a kiválasztásnál figyelni kellene arra, hogy a felnőtt igények szerinti képességek legyenek a sorban az elsők. Most körülbelül a tizedik helyen vannak ezek. Aki lelkileg nem lesz alkalmas arra, hogy sorsdöntő helyzetben felnőttként helytálljon, az  hiába nyeri meg a diákolimpiát az iskolájának tizennégy évesen.  A végső csapást pedig a fiatalokra az méri, amit ön a végén mondott: az a pillanat, amikor az ifi-, juniorszintből felnőtté kellene válni. Ott  aztán végképp begörcsöl. A rendszer eleve nem hagyja, hogy az adott játékos csak ott játsszon, ahol kellene. Mert mindenki le akarja húzni róla a bőrt.

– Mert ez után kapják a klubok a pénzt. 

– Még ez sem igaz! Fejkvóta van, az eredmény másodlagos. Rosszul felfogott presztízse ez az utánpótlás-nevelésnek. Kint nem erről szól a nevelés. Hogy miért nyugodtabb ott a légkör? Mert az ottani testnevelő tanár így is, úgy is keres annyit, amiből meg tud élni. Nem kell maszekolnia. Nem kell a szülőknek a zsebébe dugdosni a pénzt, hogy a gyerek játsszon. Nem számít, hogy melyik szülő viszi a csapatot, mert nem ez alapján áll össze a kezdősor. Nálunk a csapaton belüli hierarchia nem egészséges módon, a teljesítmény alapján alakul ki, hanem valami más okból kifolyólag. Így amikor bekerül a felnőttcsapatba, ahol már csak és kizárólag a teljesítmény számít, egyszerűen elveszik ebben a közegben. S ott szembesül először azzal, hogy ami itt, a mi kis hazánkban jó és fantasztikus volt, az egy szerb,  harmadosztályú játékossal szemben is kevés.


Mert hiába jobb ő technikailag, cselezésben, mindez nem számít, az ellenfele a versenyzési képességekben lehagyja. Nálunk az oktatási rendszer sem partner a kiugró tehetségek megtartására és gondozására. Roger Federer huszonegy éves koráig egy renitens, ütőjét csapkodó fiatal siheder volt, de a svájci rendszer türelmes volt vele. Nálunk az ilyenek elvesznek. A gyerekek motivációja az elmúlt tíz évben drasztikusan csökkent. Egy NB I-es edző barátom mesélte, hogy a férficsapatnál bement az öltözőbe, s azt látta, hogy több hajkefe, zselé és göndörítő van, mint egy női csapatnál. Így már nem csodálkozott, hogy a csapata nem tudott férfiként harcolni. Honnan lesz így az a tömeg, amelyből kikerül az a húsz ember, aki a válogatottat alkotja? De megint visszatérünk oda, hogy a társadalomban sincs olyan tiszta rangsor, amelyet csak és kizárólag a teljesítmény határoz meg. Ne a fiatalon kérjük számon, hogy öt-hatszázezer forintos nettó fizetést kér, pedig még egy egyeneset sem dobott. Elhitették vele, hogy az ő képességei erre feljogosítják; csak mit mond erre az edző? Ennyiért hozok egy külföldit, aki felszántja a parkettát. A négy élcsapatunkban ezért van elvétve magyar játékos. A győri ETO huszonöt éves utánpótlásképzése egy kapust hozott ki – Pálinger Katalint – és egy  őstehetség irányítót, Görbicz Anitát. Lövőt egyet se. Pedig a mai kézilabdát az átlövők és a kapusok határozzák meg.


A söprés a megoldás? 


– Az lenne a megoldás, ha a mostani edzői garnitúrát teljesen kisöpörnék, s jönnének az újak? De ha a sport ugyanolyan, mint a társadalmunk, akkor ebbe a közegbe előbb-utóbb  az újak is belesimulnának, jönnének a zsebbe dugdosott pénzek, nem? 

– Ilyen radikális megoldást nem lehetne, de nem is kellene alkalmazni. Az edzőképzésben kellene elkezdeni a változtatást. Ma fiatal edző gyakorlatilag nincs, mert nem kapnak lehetőséget. Más kérdés, hogy ahol kapnak, ott megállják a helyüket. Sokkal több olyannak kellene lehetőséget adni, akik külföldről jöttek haza. 

– Ők miért nem kapnak lehetőséget itthon? 

– Mert ez jó megélhetés. Főképp, amióta bejött a tao.

– Magyarországon lehet valaha sikeres edző egy külföldi?  

– Itt van a "poén" az egészben.  Európában – kézilabdában – nálunk vannak most a legjobb lehetőségek, ebből kifolyólag, aki él és mozog, itt akar dolgozni. De ha nem külföldiekkel dolgozik, meg van lőve. Dujshebaev is ebbe bukott bele a férfiválogatottnál. Mert azt hitte, hogy a spanyol és az orosz mentalitás nálunk is pakkra működni fog. Nálunk az működik, hogy nyilatkozni sztárként már tudnak a játékosok, de nincs mögöttük  teljesítmény. Nulla tartalom van.

– Ez most lefordítva azt jelenti, hogy ha győzelemért akarunk szurkolni, akkor felejtsük el a nemzeti válogatottat, keressünk inkább egy klubot – mondjuk az Audi-ETO-t – külföldi játékosokkal, és szeressük saját csapatunkként? 

– Már aki azonosulni tud így egy csapattal és a kimondhatatlan nevű játékosokkal.  

– Zöld-fehér mezben, címerrel játszanak. 

 – Én ezt akkor is megerőszakolásának érzem a sportnak. Sehol a világon nincs ilyen. Itt pusztán arról szól a dolog, hogy  a "sokkal több pénz" játszik a "sokkal kevesebbel". A két kubaival felálló válogatottnál sem ildomos szerintem verni a mellünket a magyar kézilabda felemelkedését hangoztatva. S ha még tízmilliárdot beteszünk a Veszprémbe, megnyerheti a BL-t is. Bele lehet tenni, de ne az én pénzemből. És fizessünk akkor magyar játékost. De egy a bibi: nincs ilyen játékos. Az akadémiák pedig a legkevésbé oldják meg ezt a helyzetet. Megint olyat csinálunk, amiről nyugaton már tudják, hogy megöli a természetes kiválasztódást, nem működik.   

– Az az ember, aki ilyen szenvedéllyel beszél a kézilabdáról, miért nincs a pálya szélén? 

 – Nekem van egy másik foglalkozásom, ami mellett nem lehetne  ezt tisztességesen csinálni. Másképp meg mi értelme?


Cikkünket a hetente szombaton megjelenő K2 magazinban találják.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!