Győr és környéke

2017.10.07. 09:00

Interjú Zajovicsné Vizer Bernadett-tel, a Lurkó Alapítvány elnökével

Tizenöt éve, hogy a Lurkó Alapítvány létezik, ez idő alatt 90 millió forintot gyűjtött össze Zajovicsné Vizer Bernadett az önkénteseivel közösen. Ez nem kis összeg, de ennél is több, amit a beteg gyerekeknek és a szüleiknek adnak. Benne vannak az egészségügyben, nyakig. ,,Lurkó Betti" is mindent látott már, mégis hisz a csodában. Érdemes?

Sudár Ágnes

– Az ortopédiáról jött le a gyermekambulanciára, ott mi dolga volt? 

– Elkísértem egy államilag gondozott kislányt egy vizsgálatra. 


– Ez a napi rutin? 

– Benne van ez is, igen. 


– A Lurkó Alapítványt annyira kész ténynek tekintjük, a köztudatban él a neve, a tevékenysége, mégis kevesen tudják, mikor és miért jött létre. 

 – Mert személyes háttere van, amiről nehéz beszélni. Szülőként kerültünk olyan helyzetbe, mint  sokan mások, akik a gyermeküket kórházba hozzák. Mindez 2002-ben történt, akkor hoztam létre a Lurkó Alapítványt.  


 – A névválasztás kézenfekvő, de ki találta ki? 

– Én. Tényleg kézenfekvő volt. 


 – Ha 2002-ben azt mondom önnek, hogy tizenöt évvel később itt tartanak majd, mint most, akkor elfogadta volna az ajánlatomat? Ezt szerette volna elérni? 

 – Áh, dehogy! 


– Mert ennél többet vagy ennél kevesebbet remélt? 

– Nem reméltem semmit. Ösztönös volt akkor minden, nem gondolkodtam ilyen távlatokban. Amikor az ember a saját gyerekének hoz be vízfestéket és Barbie babát, akkor legfeljebb annyit érez, hogy ez biztosan másnak is jó lenne. Hogy szeretne segíteni. De hogy ebből mi lehet tizenöt év múlva, az legfeljebb az utolsó utáni gondolata lesz.

Akik a mosolyt hozzák


 – Nagyon furán néztek önre az elején, hogy mit téblábol itt ez az anyuka fehér pólóban? Láb alatt volt az önkénteseivel? 

– Azt remélem, nem, hanem értékelték azt a segítséget, amit nyújtani akartunk és tudtunk. Az orvosok, a nővérek elsősorban a gyógyítással tudnak foglalkozni, a többire ott vagyunk  mi.  


– Akkor  volt, vagy most van nagyobb szükség a magyar egészségügyben olyan civilekre, akik a mosolyt, a simogatást viszik a gyógyításba? 

 – Ugyanúgy szükség volt régen is, de ha össze kell hasonlítani az akkori és a mostani benyomásokat,  most mintha nagyobb szükség lenne a mosolyra. A szülők számára. A gyerekek akkor is rászorultak a bátorításra, a megnyugvásra, most meg azt veszem észre, hogy erre a szülőknek  is szükségük van. Figyelünk is rájuk. Ha látok egy könnyes szemű szülőt a lift mellett, akkor tudom, hogy most vitték be a gyerekét  a műtőbe. Oda kell menni hozzá, elmondani, hogy természetes, ha most sír. Menjen, sírja csak ki magát, aztán úgy jöjjön vissza húsz perc múlva, hogy a gyermeke már ne lássa a könnyeit. Mert nem láthatja. 


  – A szülők megnyugtatására már nincs idő a rendszerben? 

– Ha van is, kevés. Az önkénteseink jelenléte ezért fontos. 


– Hányan vannak most? 

– Negyvenen. 


– S ők nem kopnak el a napi taposómalomban? 

 – Csak kevesen, s  nem azért, mert nem bírják a gyerekek fájdalmát. Általában anyagi, családi ok miatt mennek el.


   – Önnél volt olyan, hogy ki akart szállni ebből az egészből? 

– Soha.


 – Elbizonytalanodás? 

– Az sem. 


– Ha egy kedves betegét veszíti el – s  tudom, ez már többször megtörtént  önnel –, hogy dolgozza fel? Szabad sírnia? 

  – Szabad, de csak úgy, hogy ne lássa a szülő. 


 – Mert ha jól sejtem, akkor is ön vigasztalja a szülőt. 

– (...)


– És önt ki vigasztalja? 

– A családom.

Jó vagy jobb? 


– Az egészségügy változott valamennyit a tizenöt év alatt? 

– Mire gondol? 


– Több részletére is. Kezdjük a szakmaival: tudom, hogy ön nem orvos, mégis lehet véleménye, benyomása arról, hogy jobb-e a betegellátás 2017-ben, mint volt 2002-ben? 

– Szerintem jó most. 


 – De jobb is? 

– Lehet, hogy ezen meglepődik, de a gyermekgyógyászatban nem látom azt a problémát, amelyről általánosságban   mint   „a magyar egészségügyről"  beszélnek. A győri gyerekosztályon – merem mondani – szakmailag mindent megkapnak a  betegek, s mi is ott vagyunk, segítünk, amiben  tudunk. Ezt nemcsak én állítom, a szülőktől is ilyen visszajelzést kapunk.   


–  Várólista sincs? 

– Nem vészes. 


– Ha azt látja egy beteg gyermek esetében, hogy a szülők minden létező tartalékukat felemésztik, s még annál is tovább mennek, pedig sajnos nincs remény a gyógyulásra, mondhatja nekik azt, hogy „ne csináljátok, nincs értelme"? 

   – Mindig van értelme. Mert soha  nem adhatjuk fel, akkor sem, ha egy százalékot adnak. 


– Tizenöt év után hogyan lehet még mindig a csodában bízni? 

– Kell  hogy bízz. 


 – Persze, ezt az ember kimondja, de ha annyi mindent lát, mint ön, hogyan tud a realitások talaján (is) maradni? 

 – Ez csak így működik; ha nincs reményed, csodád... bármid, akkor összezuhansz. Akkor gyenge vagy, nem? 


 – Nem tudom. Lehet, hogy akkor erős az ember, ha el tudja fogadni az elfogadhatatlant: hogy csodák nincsenek

– De kell  hogy legyenek. 


– Rendben. Azért visszatérnék még a magyar egészségügyre: azt mondta, hogy szakmailag most jobb, mint másfél évtizede volt, de a kommunikáció, az emberi gesztusok tekintetében is jobb most a helyzet? 

  – Emiatt alig panaszkodott szülő nekünk. Lehet, hogy sokan magukban is tartják, de a kölcsönös tisztelet és bizalom a gyermekvonalon még megvan. 


 – A  Lurkó Alapítvány számos díjat bezsebelt, legutóbb a Heim Pál-emlékérmet ítélték oda önöknek. Hibázni soha nem hibáztak?   

– Dehogynem. 


– Melyik volt a legfájóbb? 

– Az a legnehezebb, amikor egyetlen gyereknek akarsz segíteni, csak neki gyűjtesz, s bár az összeg összejön, támadások érnek. Az nehéz. Ebből vissza is szeretnék vonulni. 


  –  Ön hogy tanult meg alapítványt vezetni, a pénzzel bánni? Ilyen végzettsége van?    

–  Nem. Gyógypedagógiai szakasszisztensi vizsgám van.

Nem kellenek a szavak

 

– És tud könyvelni, elszámolni?  

–  Beletanultam a dolgokba, s így visszatekintve, elmondhatom, hogy mindent meg tudtunk venni, amit szerettünk volna. A gyerekeken kívül fiatal orvosok továbbképzésében is segítettünk. Mindig volt új cél, amit teljesíteni akartunk, a mostani mondjuk a legnagyobb. 


– A játszótér, igen. Muszáj megkérdeznem, hogy egy kórházba minek játszótér? Hisz itt csak beteg gyerekek vannak, s ők nem nagyon tudnak mászókázni. 

 – De van, aki tud. Egy diabéteszes gyerek inzulinbeállítása két-három hét. Neki nem kell ágyban feküdnie ez idő alatt. Az ifjúsági pszichiátrián is hónapokig kezelik a gyerekeket. Ők a két legfontosabb célcsoport, de ott vannak azok a gyerekek is, akik például MR-vizsgálatra jönnek. Mellette a stroke-betegek rehabilitációs ellátásában is használhatják majd ezeket az eszközöket. Mert ez olyan „játszótér" lesz. Nagy projekt ez, nem titkolom. Huszonötmillió forintot kell 2018 tavaszáig összeszednem. A fele már megvan.  


 – Eddig összesen mennyi támogatást  gyűjtött össze a Lurkó? 

 – A legutóbbi elszámolás alapján kilencvenmillió forintot.


– És megköszönte ezt már valaki önöknek? 

– Itt a köszönet, nézze meg a játszó gyerekeket! 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!