Győr és környéke

2017.03.27. 09:00

Gullivertől Capuletig: Pátkai Balázs negyedszázada a színpadon

Nemzeti ünnepünk alkalmából a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át Pátkai Balázs, a Győri Balett örökös tagja. Huszonöt éve tartó eredményes pályafutásának, élete változásainak legfontosabb mozzanatait felelevenítve jutottunk el a jövőképig, amelyben már egészen más kihívások várnak a 42 esztendős táncművészre.

Mohay Gábor

 – Amikor 1992-ben a Gullivert, első jelentősebb szerepét táncolta, volt határozott elképzelése az életéről?

– Kicsit más, jóval zártabb világot éltünk a mainál, hol volt még például az internet, amelynek segítségével percek alatt mindent megtudhatunk a balett pillanatnyi világáról? Egy biztos, a legnagyobb motiváló erő számomra a Győri Balett volt, csak ott tudtam elképzelni a jövőmet. A táncművészeti szakközépiskola szalagavatóján megkérdeztem mesternőmet, Horváth Erikát, szerinte milyen esélyeim vannak a szerződtetésemre. Nem hiszi, hogy szükség lenne ott rám, hangzott a válasza, és ez akkor bennem elindított egy jókora bizonyítási vágyat. Addig is tisztességgel próbálkoztam, meg azután elsőre fel is vettek, de szavai évekig a fülemben csengtek és még nagyobb igyekezetre késztettek. Ez azért is fontos, mert ugyan nem voltak szerepálmaim, de azt tudtam, hogy a pályán nagyon hosszú út áll előttem.

Pátkai Balázs, a Győri Balett örökös tagja a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át.

Pátkai Balázs, a Győri Balett örökös tagja a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést vehette át.

Dolgos évek


– Huszonöt dolgos, sikeres év kerekedett ki belőle: de voltak-e olyan pillanatai, amikor úgy érezte, nincs tovább, abba kell hagyni?

– Voltak, de nem fizikai értelemben, mert az idők során meg kell tanulnunk a fájdalommal együtt élni. A táncos két életszakaszt ismer, az egyik a jó hetek, rossz napok, a másik a rossz hetek, jó napok. A törés akkor következik be, amikor rádöbben, hogy több van már mögötte, mint ami még várhatja. Elgondolkodik, és úgy már a fájdalom is erősebb és rendszeresebb. És jön a kérdés, hogy érdemes-e tovább csinálni. Megfordult bennem is már az abbahagyás gondolata, de nem az elégedetlenség váltotta ki, hanem a jövő kényszere. Mert ha nem vigyázunk az energiák újratöltésére, hamarabb kiéghetünk, mint ahogy láttam néhány hasonló példát a minket megelőző balettos nemzedékben.


Lemondott címszerep


– Nem kis visszhangot váltott ki a 2012-es Zorba-bemutató, amelyről éppen a betegsége miatt kellett lemondania…

– Akkor már évek óta küszködtem deréktáji fájdalmakkal, köszönhetően hivatásunk gyakran természetellenes mozgásának. Kiszakadt gerincsérvem volt, amely ha úgy mozdul, ahogy nem kellene, máris jön a szervezeted részéről a letiltás. Egy tig kaptam infúziós kezelést a kórházban, végül a nem egészen kockázatmentes műtétre nem került sor és aztán szerencsésen alakult a helyzet. Két tkényszerpihenő után kezdhettem fokozatosan dolgozni és ahogy az orvosi jóslat ígérte, a környező izmok átvették a kiesettek funkcióját, én pedig visszavehettem Zorba szerepét.

2012-ben a Zorba címszerepét táncolta, de a bemutatót betegség miatt le kellett mondania. Fotó: MTI

2012-ben a Zorba címszerepét táncolta, de a bemutatót betegség miatt le kellett mondania. Fotó: MTI

Az út a legfontosabb


– Mi az, amit gazdag tapasztalataiból a fiatal nemzedék számára átadásra érdemesnek tart?

– Legfőképpen azt, hogy maga az út fontosabb, mint a cél. Figyeljenek oda magukra. A kellő önismeret nemcsak a mi hivatásunkban fontos, hanem az életben is elengedhetetlen. Legyenek nyitottak a világra. Néha egyszerűbb a saját kis világunkba zárkózni, hiszen ott nagyobb biztonságban érezzük magunkat. Legyenek alázatosak. Keressék az inspirációt, hogy aztán ők is inspirálhassanak másokat. Figyeljenek oda az étkezésre, mert a komoly fizikai igénybevételhez a testnek is meg kell kapnia a szükséges táplálékot. Nagyon fontos az érzelmi feltöltődés. A táncosnak azért van szüksége ezekre a hatásokra, hogy a színpadon képes legyen az érzelmeit hűen visszaadni a közönségnek, produkciója csak ezáltal lehet hiteles. A mi szakmánkban élőket bohém embereknek tartják, megannyi fajta eszköze létezik a belső megújulásnak. Nekem például régóta kedvelt időtöltésem a motorozás, sportmotorral ugyan, de klasszikus kivitelűvel és persze nem viszem túlzásba a száguldozást. Ehhez jött még az utóbbi időben a siklóernyő, amely régi vágyam volt, és még csak a tanulóidőszakon vagyok túl, de persze folytatni szeretném.


A változás az állandó


– És mi lesz a jövőben a táncművészettel, ha estéről estére már nem a fellépés hozza lázba a Győri Balett örökös tagját? 

– Az életben egyetlen dolog állandó, mégpedig a változás. Rengeteget változtam huszonöt év alatt, de most is tele vagyok tervekkel, vágyakkal. Ezek a várható cselekvések pedig már nem egyeztethetőkössze a tánccal, mert az a fiatalok sportja. A jövedelmem fő forrása a táncművészeti járadék lesz, de egy szép karrier után egy sor más terület is vonz az életben. Például az egészséges életmód mindig is érdekelt, összesen harminchat eltáncolt évemben pedig olyan ismeretekre tettem szert a testünket és a szakmát illetően, amit nem lenne jó veszni hagyni. Budapesten gyógy- és sportmasszőrnek tanultam, lehetek fizioterapeuta a Győri Balettnél, és szeretném is átadni ifjú kollégáimnak a test gátjaival szembeni eredményes módszereket. Mindamellett tizenegy éve élek boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban nem szakmabeli párommal, és lassan itt az ideje a gyermekvállalásnak. Éppen édesanyám mondta, hogy nagyapám is negyvenhárom évesen lett szülő… 

Sóthy Virág és Pátkai Balázs a Gaudí című balett főszerepében.

Sóthy Virág és Pátkai Balázs a Gaudí című balett főszerepében.


Alázat és erőkifejtés 


– Végül is nem maradt ki egyetlen szerep sem a repertoárjából, amit még szívesen eltáncolt volna?

– Azt hiszem, teljes a kép, nincs hiányérzetem. Eszembe jut például a 2000-ben előadott Rómeó és Júlia, koromnál fogva nagyon közel állt hozzám Rómeó romantikus szerepe. Ám érdekes, a mai Rómeó és Júliában, amelyben én Capuletet játszom, a zene azonossága fogott meg, a dallamokra jöttek vissza a régi dolgok és nem a mozdulatokra. Egy másik példa a t év előtti Halál és a lányka, valamint a Kakas, amelyben egy estén két abszolút más karaktert kellett alakítani. Ekkor harmincöt éves voltam, talán fizikailag a csúcson, művészileg pedig kellő érettséggel a szerepformálásra. De rengeteg karakter bőrébe bújhattam, Don Josétól kezdve Gaudín át egészen Macbethig, s ez ritka adománya az életnek. Kicsit mindig az alakított személy lehettem, kicsit meg én, összességében koronként változó lehetőségekkel.


– Karrierje iránt nem volt szűkmarkú a szakma sem, a Harangozó-díj mellett még jó néhány kitüntetés birtokosa. Vágyott arra, hogy elismerjék képességeit?

– Sokan több munkájukért sem kapnak, míg mások kevesebbért is több elismerésben részesülnek. Nekem sohasem a kitüntetés volt a legfontosabb, s ezzel nem lebecsülni akarom az érdemrendeket, csak éppen nem azok motiváltak. Nálam az alázat és a maximális erőkifejtés váltott ki elégedettséget, ekét összekötő okozta, ha jól éreztem magamat a pályán. A szerencsés az, amikor a belső elégedettség és a külső elismerés találkozik, és úgy érzem, esetemben erről beszélhetünk. Még inkább nyomatékosítja a helyzetet, amikor az ember tudja és érzi, hogy nem azért gratulálnak neki, mert ilyenkor az illik, hanem mert elismerik a teljesítményét. 


Cikkünket a Kisalföld hetente tfőn megjelenő Kultúra mellékletében olvashatják.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!