A Múlt VII.

Csináltam aranyos tapétát az ikreknek (vagyis kitapétáztam), anyuval leparkettáztunk, szép lett nagyon minden. Beköltöztünk. Én anyuval és ikrekkel voltam egy szobában, öcsém pedig külön. A dolgaim dobozban a nagyszüleimnél voltak, mivel a szobába nem fért volna be. Mindig csak az volt otthon, ami éppen kellett. Ruháimat a koliba vittem, s csak a hétvégére vittem haza, ami kellett.

Ugyanúgy dolgoztam, elkezdtem hirdetés szervezést csinálni a keresztszüleim cégénél. Tetszett a munka, mert egy csomó új emberrel találkozhattam.

2008 márciusában sikerült egy oroszországi ösztöndíjat is elnyernem. Két hétig Oroszországban lehettünk. Nagyon jó volt. Moszkvában csak egy éjszakát töltöttünk, mivel Izhevsk volt az úticélunk. Az iskolának ott van testvér iskolája, s a program lényege az volt, hogy néhány angol nyelvű órát meghallgatva megismerhettük az orosz testvériskolát, s természetesen a kultúrát. Rengeteg új barátunk lett, s nagyon jól éreztük magunkat. A legjobb a vonat út volt. 20 órát utaztunk Moszkvából. Vicces volt nagyon. Főleg az, hogy aki velünk jött srác (aki görögökhöz is velem utazott) kb. 2 méter, s alig fért el azon a pici ágyon.

Oroszországban mindenféle jót (ételt, italt) kipróbáltunk, különböző programokat szerveztek nekünk, s ez idő alatt tudtuk meg azt is, hogy elnyertük a görögországi ösztöndíjat is. Nagyon örültünk.

Fura volt nagyon visszajönni, de azért természetesen hiányoztak már anyuék. Ez az év azzal telt, hogy a házat csinosítgattuk. Bontott téglából építettünk hozzá. Nevelőapám szerencsére csak eleinte jött még, s zaklatott minket, de a tárgyalás után már nem mert semmit csinálni. A tárgyalás alatt viszont nagyon sokat aggódtam. Féltem, hogy előtte vagy utána elkapja anyut, stb. Szerencsére semmi nem volt.

Mivel öcsémen kívül más férfi nincs a családban (öcsém meg sajnos most a kamasz, nem törődöm világát éli), ezért anyuval együtt bontottuk a falat, a tetőt, hordtuk a cserepeket, a sittet, s mivel kaptunk bontott téglát, ezért hozzá építtettünk egy új fürdőt, s egy szobát nekem. Nagyon szép lett a ház, bár még mindig nincsen készen. A szobámba vettem parkettát, akkori barátommal együtt le is raktuk. Kifestettem a szobát, vettem spot lámpákat. Azt is megtanultam, hogy hogy kell berakni, úgyhogy megoldottam mindent. Vettem magamnak egy ágyat, egy szép szekrényt kaptam a szomszédunktól, mert ők lecserélték azt, ami volt. Szóval végül megszületett a saját szobám. Tök jó volt. Elhozhattam a cuccaimat a mamáméktól, minden egy helyen volt, nagyon örültem. Épp hogy kész lett a szoba, mire indultam Görögországba.

Ebben az évben apuval szenvedtem meg. Az én igazi apukámmal. Elesett bicajjal. Nekem nem vallotta be, de tudtam, hogy be volt rúgva, s úgy esett el. Az ő sztorija az volt, hogy leesett a fáról. Még Oroszország előtt megmutatta a lábát, hogy hogy megütötte. Mondtam, hogy kenegesse. Utána azonban egyik nap, amikor meglátogattam (mert általában hetente megyek hozzá), akkor elkezdett sírni, hogy ő meg fog halni, stb. Ekkor mutatta meg, hogy a combján egy bazi nagy dudor lett. Egyből fogtam, s vittem a kórházba. Innentől elkezdődött, hogy minden nap munka mellett apukámat is rendezgetni kellett. Általában a szülők rendezik a gyereküket, nálunk ez fordítva volt. Apu nélkülem nem ment volna el a sebészetre, hiába rendelték vissza. Minden nap korán találkoztunk, vártunk kb. 3 órát, ahogy az szokott lenni, majd végre sorra kerültünk. Utána tudtam intézni a dolgaimat, szóval még sűrűbb lett a program. Akkor még a vizit díj is volt, s fizetnem kellett. Szóval nem volt jó mulatság. Apunak ráadásul van egy érdekes stílusa: nehéz volt kibírni. De már lassan lassan sikerült egy kis pozitív életérzést beleadnom a gondolkodásába. Azt mondta, csak én éltetem. Bennem van minden reménye. Egy részről jó, de nehéz feladat, hogy még őt is ellássam. De ha tudom, megteszem. (Aki olvasta a blogot, tudja, hogy a tüzelő fát is végül elintéztem.) :)

Otthon ikrek kezdtek helyreállni. Bár mikor nevelőapám jött, sosem akartak kimenni hozzá. De ha nem mentek ki, veszekedés volt. Kiabált mindenféle ocsmányságot. Szóval megpróbáltam velük megértetni, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, de kell. Kis koromban emlékszem én is ugyanígy voltam. Félnek az apjuktól, de megértem őket. Nehéz....