Életstílus

2017.05.03. 09:00

Olvasónk igaz története: van kiút az anorexiából, bulimiából

 


Az ember azt gondolná, egy végsőkig hajszolt fogyókúra vagy az örökölt vékonyság vezethet ilyen eredményhez – hogy élőhalottak leszünk –, de ez nem a teljes valóság, az utóbbi egyáltalán nem igaz. Az általános testképzavar ugyanis azokat kezdi marcangolni, akik az örök elégedetlenek, akik talán mindig rendelkeztek némi túlsúllyal, és azok, akiket ezért bántottak. Ez nagyon fontos szó, ugyanis az esetek kilencven százalékában a testsúllyal összefüggő lelki nyomás áll a háttérben, legyen ez bármi, egy rosszul elsült tréfa, valami, amit nem úgy értettek, vagy egy túl őszinte barát, aki rávilágít arra, amit nem látunk:kövérnek mondanak, állj, elég!

„Minden nőnek, aki kövérnek tartja magát, mert nem nullás a mérete, üzenem, hogy csodálatosak és a társadalom torz." (Marilyn Monroe)


Ha egy éve – kényszerítve – választanom kellett volna egy betegséget, bizonyosan az anorexia lett volna, esetleg a bulimia, talán a pajzsmirigy-túlműködés (mint tudjuk, az jelentős fogyással jár), hisz tudtam, mindezen akkor még meg nem ismert rémálomnak a vékonyság a velejárója. Na de ki a vékony?


Százhatvankét centi voltam, ötvennyolc kiló, ez másokhoz, a mai lányokhoz viszonyítva soknak számított, nem kell mindenhez testtömegindex. Ezt persze nem gondoltam mindig így, sőt!

Kétezer-tizenhat októberében – egy példaképem hatására, aki testépítő – elkezdtem hasizomra edzeni. Felülés, hasprés, minden más, persze rengeteg, s emellett futás. Természetesen kockahasam nem lett, de véletlenül ledobtam úgy öt kilót, s ezt volt, aki meg is jegyezte. Örültem, de nem foglalkoztatott.


Nyár lett, mire eljuthattam arra a szintre, hogy edzőteremben eddzek, s erősödni vágyásomhoz híven súlyokhoz fogtam – fekvenyomás, emelés, húzás, everything! Ebben az időben nyári munkán dolgoztam is, s a napi nyolc óra fizikai megterhelés – ami mellett alig volt idő enni – meghozta hatását: augusztusra ötvenhárom kiló voltam. Az osztályban sokan megjegyezték, mennyit fogytam, gratuláltak, és én is boldog voltam. Már nem panaszkodtam a súlyomra, úgy éreztem, ez az a test, amiben mindig is élni akartam. Persze vékony lábakat elfogadtam volna – ezzel nehezen békélek meg –, de nem számított. Erős voltam és boldog, s tesiből jobban teljesítettem.


Októberben egy barátom társaságában kiszaladt valami olyasmi a számon, hogy „á, azért nem vagyok annyira vékony". Erre ő csak azt felelte, nem baj, vannak, akiknek az ilyen lányok is bejönnek, nem jó, ha mindenki vékony stb., stb. Kicsit megsértődtem. Hozzászoktam, hogy az osztályban, mindenhol mindenki azzal jött, mennyit fogytam, milyen vékony lettem. Talán titkon arra számítottam, ő is ezt mondja. Aztán elkezdtünk ideálokról beszélgetni. Egyszer mutatott egy lányt az utcán: olyan akarsz lenni, mint ő? Nem értettem. Miért, ő milyen? Vékony. Á, értem. S ha valójában soha nem is tudtam meg, hogy nem lettem lekövérezve, már mindegy volt: aznap már nem ettem. Öt kiló egy hét alatt? Leggyorsabb diéta? Eredményes fogyás? Mindenre rákerestem, míg rá nem találtam valami igazán pokolira: az Atkins-diétára. Csak hús, fény nélkül, azaz fehérje, zöldség-gyümölcs, s a lehető legminimálisabb szénhidrátbevitel. Már Mikulás volt, és négyessel kezdődött a súlyom. A menzán nem ettem szinte semmit – az osztálytársak csak néztek – s a tízóraim is csak almahéj volt, de próbáltam nem megenni. S éreztem, ahogy egyre szépül és épül le ez a test. Tornán, mikor hátra kellett feküdni, megéreztem, hogy valami nyom: kiállt a gerincem. Otthon, mivel annyira fáztam, rászedve magam levetkőztem, és megnéztem magam jobban. Bordák, csigolyák, micsoda látvány, hogy én ezeket soha nem láthattam... Vékony lábak. De egyre jobban fáztam és elerőtlenedtem. A téli szünetben már olyan erőtlen voltam, hogy komoly fizikai megterhelést jelentett egy hashajtó teával teli bögre megemelése. Ugyanis erre is rászoktam.

„Már nagyon vékony vagy" – jöttek oda hozzám az osztálytársak, sőt, a tanárok közül is sokan. Aggódtak. Az otthoni történetről nem is beszélve. Mivel az agynak cukor kell, és én nem kaptam elég inzulint, egyre fogyatkozott az energiám, csak aludni akartam. Ebben a testben élni nem lehet, csak meghalni; temessétek el, olyan szép – írtam gyakorlófüzetembe.


A diétát, ami húsból állt, nagyon kis mennyiségben, abbahagyni féltem. Mi lesz, ha visszahízok? Ne, azt nem akarom. És mások is látják. Istenem, ments meg! S szilveszterkor azt kívántam, bárcsak olyan lenne, mint régen, hisz ősszel nem is voltam olyan kövér. Rémképek gyötörtek, ételekkel álmodtam, dolgokkal, amik nagyon régen történtek, és most eszembe jutottak, mert mindig azt hittem, összeesek. December vége, és én negyvenöt kiló voltam.


Mivel az anorexiás embernek egy alma egy torta méretével ér fel, visszatérni a normál étkezésre nehéz volt és félelmetes. Majdnem sírtam, amikor elém raktak „hatalmas nagy" tálakat, amik persze normál adagok voltak. Ekkor a doktornő javaslatára elkezdtem a „kis adagokban visszatérés az életbe" műveletet: mindenből egy pici. Hetente növeltem az adagot, azt ettem, amit a többiek. Édességet persze többnyire nem mertem még mindig. Akkor már éreztem, micsoda étvágy van bennem. Nézve azt, amit mások esznek, arra gondoltam, nekem a háromszorosa sem lenne elég. Ez borzalmas. Éreztem a vesztem.


A kis adagokban való visszatérés sikerrel járt, januárban már majdnem egy fél menzát megettem az iskolában. De ekkor felleltem a poklot a mennyországban, az „ételekben". Csak kicsit ehetek? Csak kicsit. Ebből is, abból is, s az otthoni délutáni falatozásaimnál egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megettem egy egész zacskó müzlit. Aztán egy fél üveg Nutellát, lekvárt, mindenféle mérget. Egy hét alatt egy üveg méz is elfogyott. Mi történik velem?! Nem tudok magamnak parancsolni. Ne, elég! S naponta néztem a tükörben, hogy az alak, amely mindig is az álmomban élt, hogy fújódik fel – meg akartam halni. Nem beszélve arról, hogy a túlevések (bing eatingek) után mindig olyan bűntudat gyötört, hogy nem tudtam tanulni sem. Már sok ruha nem volt jó. Ne, ötvenegy kiló! Aztán ötvenhárom, -négy, -öt, ne! Ekkor váltott a betegségem anorexiából bulimiába. Már nem voltam sovány, s mivel az étkezési kényszert, a hányingerig evést nem tudtam leállítani, és egyszer elfogyott a hashajtó is, kitaláltam, hogy nem akadályozhatom meg a felszívódást máshogy, csakis hányással. Februárban kevés olyan nap volt, mikor nem hánytam. Olyankor mindig vékony álomideákat láttam magam előtt – ők fürdőruhásak voltak, cingár lábakkal –, aztán magamat. Mikor egyszer annyira megsebeztem a torkom, hogy vérzett, abbahagytam. Kövér vagyok, rengeteget eszem, bulimiás vagyok és nincsenek barátaim. Elegem van az életemből! Hogy fogok kinézni nyárra? Egy ilyen dagadt disznónak semmi értelme így élnie, ha nem is élvezi!

Az órákon néztem másokat: milyen vékonyak vagytok. Bárcsak valakinek elmondhatnám, hogy min gondolkodom, egyáltalán bárcsak lenne, aki tudna erről! Ne, ne engem hívjanak fel felelni, akkor látni fogják mind, hogy milyen dagadt lettem. Ötvennyolc kiló, megint. Diéta, túlevés, diéta, túlevés váltogatta egymást, hányni már nem tudtam – emiatt nagyon ideges voltam. Hazaértem, ettem, s éjjelre nyugtatót vettem be, hogy legalább addig eltűnhessen ez a világ s ez a kövér én a szemeim elől. „Azt álmodom, hogy felkelek, és megint vékony vagyok. Jó?"


Még február lehetett, mikor elhívtak páran az osztályból vásárolni. Pont én? – kérdeztem. Arra a délutánra megszabadultam a fájdalmaimtól, nem láttam magam és elmaradt a délutáni túlevés. A boltokban persze minden tükörben újra akartam látni azt a vékony lányt – nem decemberből – az őszből, ötvenhárom kilóval. Szerintetek nagyon kövér vagyok? – nem kérdeztem meg. Úgysem mernék megmondani az igazat. Helyette elhatároztam magam: amíg velük vagyok, nem látom, amíg érdekel valami, akkor sem, és legyen bármely módja a kikapcsolódásnak vagy beszélgetés valakivel, én nem gondolok a túlevésre és arra, hogy milyen voltam. Rászánva magam arra a hadjáratra, hogy szerzek egy barátnőt, célokat tűztem ki. Fesztiválokra gondoltam, amik nyáron vannak, tengerre és arra a világra, ahol nem számított, hány kiló vagyok. Nyitva azok felé, akik kedvesek voltak hozzám, egyre több lett a közös programom, s már egészen azt vettem észre magamon, megfeledkeztem róla, hogy kövér vagyok. S visszatért egy cseppnyi íz a régi életemből: elkezdtem futni. Leadtam két kilót, eddig, és már vannak olyanok, akikkel beszélgethetek, s talán egyszer alkalmam adódik arra, hogy elmondjam nekik mindezt. Ahhoz még erő kell, de mindennap gyűjtöm. Mégpedig futással, ami fogyaszt. Jobban, mint a diéták. És a futás után a boldogság földöntúli öröm. Kevesebbet mutat a mérleg. Már nincs sok hátra. Ötvenhárom. De nem ez számít. Hanem ők.Köszönöm.

 

 

Keretbe:

Kedves Olvasónk! Ha szeretne hozzászólni, vagy elmeséli történetét, mi várjuk. Beszélgessünk, meséljünk, tanuljunk egymás életéből, öröméből, problémájából.

 

Cikkünket a kéthetente kedden megjelenő Lilla magazinban találják.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában