Nekrológ

A temetés egyrészt méltó tisztelgés az elhunyt emléke előtt, másrészt, nagyon fontos a gyász feldolgozása szempontjából, hiszen ez a lezárás, a búcsú, ami szükséges az élők továbblépéshez, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon zajlik.Lehet egyházi szertartás szerinti temetés, lehet civil szónokkal, hivatásos halott búcsúztatóval történő, de én egy dolgot tartok fontosnak, hogy a temetés személyes legyen, és az elhunytról szóljon.
A szeretett személy elvesztése, a friss gyász nem mindig a legalkalmasabb idő a méltó búcsúzás megszervezésére. Ilyenkor legszívesebben elbújnánk minden és mindenki elől a fájdalmunkkal, ehelyett millió intéznivaló vár pont azokra, akiknek a legnagyobb a vesztesége. Nagyon nagy segítség lehet egy hivatásos halottbúcsúztató, aki a terhek egy részét leveszi a családtagokról, emlékezik, megírja a nekrológot.
Nem könnyű feladat, kegyetlen szabályai vannak, egy életet kell pár mondatban összefoglalni, személyes emlékeket kell felidézni, különben mit sem ér.De hogy legyen egy hivatásos halottbúcsúztató megemlékezése személyes? Nagyon profinak kéne lennie, hiszen ő csak hallomásból ismerte az elhunytakat, ő csak a kapott információk alapján dolgozik. Neki ez csak egy elvégzendő feladat, és mint tudva levő, munkát lehet lelkiismeretesen és hanyagul is végezni. Na, ez az ember nem volt profi, biztos, hogy nem fog Kiváló Dolgozó kitüntetést kapni egyhamar. Nem a kellő gondossággal, odafigyeléssel lett a megemlékezés összeállítva, csak évszámok, események felsorolásából állt, melyek nem voltak egymással összhangban. A fölösleges pátosszal teli nagy szavak, egy oda nem illő verssel együtt, csak lebegtek a levegőben, majd anélkül szálltak el, hogy a szívemig értek volna.
Dühös voltam rá, a dühömből fakadó könnyeimért.
Eszembe jutott a Pesti mamám temetése. Sokat megélt, egyszerű, de felvilágosult, bölcs asszony volt, 1907-ben született és 96 éves korában halt meg. Szerettem vele beszélgetni, szerettem hallgatni a történeteit és máig bánom, hogy csak a gyönyörű énekét vettem fel kazettás magnóra. Ez volt életemben az első temetés, amit nekem kellett lebonyolítani és talán akkor lettem igazán felnőtt. Saját kezűleg másoltam a fényképes meghívókat, más-más idézettel a közeli rokonoknak, ismerősöknek, kazettákat, emléklapokat készítettem, amiket aztán át adtam a temetésen résztvevőknek. Amikor (kérésére) a hamvait szétszórták, egy ő általa énekelt, magyar nóta csendült fel a hangszóróból. Leírhatatlanul fájdalmas és gyönyörű, róla szóló megemlékezés volt, amire a résztvevők biztos, hogy jó szívvel fognak emlékezni.
Született, élt, meghalt. Végül is ebben a három szóban is össze lehet foglalni egy ember életét. De azt, hogy e három szó mögött mennyi öröm, bánat, fájdalom, boldogság, sírás és nevetés van, az egy különleges, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen regény, amit kár veszni hagyni.Persze (optimális esetben) együtt vagyunk születés és névnapkor, esküvőkor, temetéskor, de ezek az események nem (mindig) alkalmasak mélyebb beszélgetésekre.
Ismernek minket igazán a szeretteink?  Ismerik a gondolatainkat, érzéseinket, ugyanazt tartják fontosnak az életünkben, mint mi?
Miközben ezen töprengtem, eszembe jutott egy könyv címe, amit Kim Edwards írt: Az emlékek őrzője. Nem a témája, pusztán a címe miatt. Az emlékeink arra valók, hogy megosszuk őket. Korszakalkotó ötletem támadt! Miért csak a híres emberekről lehet riportot, portré filmet készíteni? Miért ne lehetne a saját családtagjainkat meginterjúvolni? Nem kell bonyolult dologra gondolni, csak beszélgetni és a beszélgetést rögzíteni, ha más nincs, okostelefonnal, ha van türelmünk, időnk, érdekes történet kerekedhet ki belőle. Meséltetni lehetne őket a saját élményeikről, szüleikről, születésükről, szerelmeikről, házasságukról, az életükről.  Azt hiszem, sok érdekes dolog, esemény kerülne elő, amelyet egyébként belepne a feledés homálya. Sokkal személyesebb, mintha csak hallomásból ismernék, sőt az internet segítségével elképzelhető, hogy az egyszerű embereknek is millióan megismerjék az életét.
Elragadott a hév, szárnyalt a fantáziám, aztán jött a hidegzuhany.Megint egy dolog, amiről lecsúsztam, ezt is kitalálták már. Létezik egy riportfilm készítő internetes oldal. Mindenki elmesélheti élete történetét, elmondhatja legfontosabb gondolatait, üzeneteit, zenével vagy a nélkül, képekkel vagy képek nélkül, az elégedett megrendelő pedig utólag fizet.Lehet, hogy megíratom velük a nekrológomat? Akkor legalább biztos, hogy az és úgy kerül bele, ahogy én szeretném…