A gyorsuló idő

Jó visszaemlékezni a csigalassúsággal múló időre, a végtelennek tűnő nyári délutánra, ahogy a lehúzott redőny résein át beszűrődik a nap, és én ülök a Nagymamám mellett ugrásra készen, hogy amikor elfogy a cérna, be tudjam fűzni a tűbe az újat, mert, hogy én szabad szemmel látom azt, amit ő már szemüveggel sem.
Hajnalban kelés, (persze nekem, városi gyereknek nem) hiszen az állatoknak enni kellett adni, és a földeken is könnyebb volt a reggeli hűvösségben dolgozni, mind a déli tűző napon. A lombos fák tövében természetes volt az ebéd utáni szunyókálás, hogy utána újult erővel lehessen kaszálni, vagy a fonnyadt, szárított füvet forgatni. Milyen jó is volt a szénával megpakolt tehén vontatta szekéren bemasírozni a faluba. Nem volt óránk, ha megéheztünk ettünk, ha világos lett felkeltünk, ha besötétedett lefeküdtünk. Ha véget ért a nyár, és bele gondoltam, hogy mennyi idő múlva fogok újra jönni, beláthatatlan, végtelen időnek tűnt számomra. Tudom, az, hogy az időnket soha el nem fogyónak látjuk, az csak a gyermeki lét sajátja. Még is, úgy tűnik nekem, hogy az akkori 24 óra hosszabb volt, lassabban telt, mint manapság.
Mostanában, azt veszem észre, hogy a napok, hetek, elszálltak, már megint Karácsony van, és egy szempillantás alatt eltelt egy év.
Minél jobban idősödöm, - vagy, finomabban fogalmazva minél rutinosabbá válok-, annál jobban érzem a kényszert a lassításra, ami persze a mai rohanó, elgépiesedett világunkban elég nehéz. Azért úgy érzem, kis lépésekkel, de haladok. Egyre kevesebbet kapcsolom be a TV-t, és ez nem is esik nehezemre, mert nem sok olyan műsor van, amit szívesen nézek. A laptopomat ugyan haza hozom, de az irodában hagyom a töltőjét, így korlátozom be azt, hogy mennyi időt töltök el esténként az interneten. Hogy mivel töltöm az így felszabadult időmet? Például nemszeretem kerti munkával. Van egy kb. 20 m² (igen, tényleg csak annyi) kertem, azt próbálom rendezgetni, és meglepő módon ez egyre nagyobb örömet okoz. Aztán egyszerűen csak kinyitom a nyugágyam, és olvasok, nézelődöm, feltöltődöm. Van időm és kedvem újra rendszeresen tornázni, járni. Reggelente, ha meghallottam az óra csörgést, kipattantam az ágyból, és mint akit kergetnek, rohangásztam a lakásban, bekészítettem a mosnivalót, pakoltam, reggelit készítettem, pörögtem ezerrel. Mostanában egy kicsit előbbre húzom az órát, hagyok magamnak 10 percet lustálkodni, semmit tenni. Az ágyból látom, hogy kizöldültek a fák, hogy süt a nap, vagy netán esik az eső, és meghallom, hogy csiripelnek a madarak. Határozottan jobb kedvvel indul a napom. Tavaly nyáron, ha nem esett az eső, biciklivel jártam munkába. Ráérősen, nyugodtan telt az a fél óra, oda és vissza, élveztem, hogy egész más arcát mutatja olyankor a világ. Mivel többek között arra is van időm, hogy a megállíthatatlanul gyorsuló időn töprengjek, ráakadtam egy újságcikkre, amely a Slow Life Mozgalomról szól. Ismerve, hogy az olaszok számára az étkezés társasági esemény, és a legegyszerűbb ételeket is nagy élvezettel készítik és fogyasztják, nem meglepő, hogy a mozgalom l986-ban Olaszországból indult útjára, amikor is, a híres gasztroblogger és étteremkritikus, Carlo Petrini a római Spanyol Lépcsőknél egy tál hamisítatlan, olasz tésztával a kezében tiltakozott a McDonald’s és általában a gyorséttermek megnyitása ellen. Akkor még csak a Slow Food a  „lassú étel” állt a mozgalom középpontjában, az, hogy lassan fogyasszuk, el az ételeinket élvezzük az ízeket, és adjuk meg a módját. Később az élet számos területére kiterjedt és rengeteg követője van. Nem a múltba akarnak visszatérni, nem azt jelenti, hogy mindent csigalassúsággal akarnak csinálni, hanem, azt, hogy mindennek megadják a módját és idejét, és tartalmasabb, egészségesebb, jobb minőségű élet szeretnének élni.
Ezt olvasva megnyugodtam, hogy nem az életkoromból adódó sajátosság, hogy szívem szerint, igen csak lelassítanám az idő kerekét, hogy egyre nagyobb igényem van a nyugalomra, a feltöltődésre. Elég közhelyesnek tűnhet, de attól még igaz, ez az egy életem van, és szeretném minden percét élvezni.