Öngyilkos akart lenni Schumann Péter

Elvesztette mindkét lábát az Újpesti Dózsa egykori labdarúgója: Schumann Péter első operációja után még re­ménykedett abban, hogy műlábbal ugyan, de a lehetőségekhez képest teljes életet élhet. Második műtétje azonban megpecsételte a sorsát. Amputálni kellett a jobb lábát is, eldőlt, élete végéig tolószékbe kényszerül. - írja a BorsOnline.

Schumann az Újpesti Dózsával háromszor is bajnokságot nyert a magyar NB I-ben. Karrierjével elégedett, bár mint mindenki másnak, néha neki is buktatók tarkították a pályafutását. Rúgta a labdát Újpesten, Vácott, Pé­csett, Tatabányán is, mindenhol szerették és tisztelték a csupaszív, megbízható játékost. Visszavonulását követően sem hagyott fel a focival, rendszeresen pályára lépett a Duna Cipő öregfiúk csapatában.

– Emlékszem, az egyik meccs után észrevettem, hogy feltörte a csuka a sarkamat – mondta Péter, amikor meglátogattuk Újpesten, a Fővárosi Önkormányzat Idősek Otthonában. – Kis seb lett rajta, de persze nem törődtem vele. Kenegettem, kötözgettem, de csak nem akart gyógyulni, már fájdalmaim is voltak. Körülbelül három hónap telt el, amikor az SZTK-ban egy idős doktorhoz kerültem, aki néhány perces vizsgálat után közölte: elfertőződött a seb a lábamon, és már olyan súlyos az állapotom, hogy azonnal műteni kell. Akkor még nem fogtam fel, hogy amputálni kell a lábam, mert csak így menthetik meg az éle­temet.

Élete végéig tolószékben marad Schumann, már megbékélt a helyzettel, napjait olvasással tölti

A műtét után, amikor felébredt, furcsa érzése volt.

– Tud­tam, már csak egy lábam van, mégis úgy éreztem, mindkettő megvan – emlékezett a felismerés szörnyű pillanatára.

– Rettenetes volt szembesülni a megváltozhatatlannal – folytatta a fociberkekben Sünnek becézett labdarúgó.

– Bevallom, nem láttam a jövőt, de a gyerekeim és az újpesti régi barátok nem hagyták, hogy teljesen elanyátlanodjak. Elég gyorsan gyógyultam, műlábat is kaptam, és még dolgoztam is egy kft.-ben. Rájöttem, van élet egy lábbal is, még akkor is, ha a fociról le kellett mondanom.

Sajnos, a sors a későbbiekben sem volt kegyes Schumannhoz. Egy rutinvizsgálat megállapította, hogy ép lábában olyan mérvű az érszűkület, hogy nincs már semmilyen gyógykezelés, ha élni akar, ismét elkerülhetetlen az amputáció.

– Elvesztettem mindkét lábam, és vele együtt az életkedvemet is – ismerte el egyre homályosodó szemmel. – Nincs mit szégyellnem, komolyan gondoltam az öngyilkosságra. Minek éljen egy focista láb nélkül? Ma már köszönöm azoknak, akik tartották bennem a lelket. Ugyan to­lószékes lettem, idősek otthonában élek, de élek. És újra járok meccsekre, ha kitolnak a haverok. Naprakész vagyok a játékosokról, a válogatottról. És már ál­modni is szoktam, futok és lila-fehérben rú­gom a labdát a zöld gyepen.

* * *