Egyperces

2017.10.19. 09:00

Magyar Radír 2016 - Hardy Zsófia: Szelf-tájm

 „Gratulálunk, első helyezést értél el a 2. Országos Szelfibajnokság legeredetibb szelfi kategóriájában, ezzel együtt gazdagabb lettél 200.000 forinttal, valamint 2000 – felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró – lájkkal. Az ünnepélyes díjátadóra e hét szombatján kerül sor, a székhelyünk dísztermében. Készülj, hiszen a gála részeként minél élethűbben rekonstruálni kell a nyertes képeket, a keletkezésük körülményeinek ismertetése mellett. Ha a bemutatóhoz bármilyen eszközre szükséged van, kérünk, hogy azt holnap délutánig jelezd! Üdvözlettel: A Szelf-tím."


Ez az e-mail fogadta reggel, amikor álomittas fejjel kikóválygott a pici bérelt lakás aprócska konyhájába, pontosabban a nappaliból leválasztott, főzésre szinte teljesen használhatatlan, de az alkotói szándék szerint konyhaként funkcionáló helyiségbe. Bár örülnie kellett volna, valamiért mégsem volt boldog. A pénz nagyon jól jön, mivel lassan három hónapja munkanélküli, a lakbérrel is csúszott már, lájkokból pedig, mint az köztudott, sosem elég. Bűntudat. Ez az érzékletes szó arra a furcsa kábulatra, ami az e-mail elolvasása óta egyre inkább körüllengte. Titkon azt remélte, hogy sosem jön majd el ez a pillanat, mivel legendásan rosszul kezelt bizonyos helyzeteket, amelyeknek ez éppen a prototípusa lehetett. Egy újabb, megoldásra váró probléma, ám ezt éppen ő és az ő gyarló, ostoba vágyai hívták életre. A „konyha" méretével megegyező bizakodással kezdte számba venni a lehetőségeket, hátha segítenek neki feljönni abból a tátongó mélységből, amelybe szándékosan zuhant az óvatlanságakövetkezményeként. Miközben ezeken gyötrődött, felidézte magában az ő legeredetibb szelfijének történetét, amely alig több mint egy héttel azelőttre nyúlt vissza.


Átlagos hétköznap este volt. Hogy melyik, az teljesen mindegy, mióta kirúgták, egyik nap olyan volt, mint a másik. Bár ezt korábban is észlelte már, de a munkanapoknak és -heteknek legalább volt végük. A munkanélküliekről ugyanez nem mondható el, egyik csúszik bele a másikba, súrolja, hátulról taszigálja, terelgeti a semmibe. A késői felkelést követő szüntelen számítógépezés gőze a szokásos esti sétáin csapódott le, és ez a tevékenység rántotta vissza a normál felé közelítő, vagy inkább attól távolodó életbe. Ilyenkor rendületlenül rótta Budapest utcáit, próbált felejteni, ám pár hét után már azt sem tudta, hogy mit is szeretne törölni igazán az emlékezetéből. Nemcsak a borzasztó múlt és a bizonytalan jövő forrt össze egy felbőszült nihilbe, amit a többi ember „most"-nak nevezne, de a jó és a rossz emlékek is úgy keveredtek, hogy egyre nehezebben tudta megkülönböztetni ezeket az alapján, hogy a történésük idején milyen hatással voltak az életére. Kellett valami, ami lerántja az álfelhőről, amelyre mindinkább hajlamos volt felkapaszkodni. A verseny kapóra jött. A kiírást a Nabokov-féle szimbolikus egybeesésként értékelte, és azzal nyugtatta magát, hogy bár nem állás, de ez is egy hirdetés, és a munkához hasonlóan valamennyi pénzt lehet keresni vele. A nyeremény gyanánt esetlegesen rázúduló lájkok pedig a materializálódott felhőjéből kicsavart esőcseppek, amelyeket a saját markának erejével szabadíthat fel.

Ezek a dolgok foglalkoztatták az aznap esti séta alatt is, amelynek során a Jászain áthaladva a Margit híd felé vette az irányt. Egyszer csak ott találta magát ennek az újjászületése ellenére is tökéletlen, számára jellegtelennek tűnő érnek, amely szüntelenül áramoltatja a város energiáit. Ekkor látta meg a földön heverő telefont, tőle nem messze, a járda peremén. Maga sem tudta, hogy miféle erő sarkallta rá, de a következő pillanatban már a kezében fogta. Szinte automatikusan nyomta meg hüvelykujjával aközépső gombot, a művelet eredményeképp kivilágosodó képernyőn pedig egy fénykép jelent meg előtte. Azonnal a hatása alá került, úgy szippantotta be, mint az alatta hömpölygő vízfolyam az élettelen faleveleket. A fotó, amelyet valószínűleg nemrégkészítettek, egy lányt ábrázolt. A híd korlátján állva egyensúlyozott, kissé kitekert, természetellenesnek ható pózban, felsőtestével a híd egyik ívét formálva. Arca lefelé, a víz felé nézett, a jobb kezében tartott telefon kamerája által rekonstruált képen fejének csupán kissé elmosódott jobb fele és fehér galambot formáló fülbevalója látszódott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki egy ilyen szelfi elkészítése után épkézláb mászott le arról a korlátról. Mintha az utolsó utáni pillanatot ragadta volna meg.


Lenézett, a vizet kezdte kémlelni, hátha felbukkan az ismeretlen lány a képről, hátha csak most esett a vízbe. Semmit nem látott. A következő másodpercben már azon kapta magát, hogy megint a kijelzőre mered. Innen már csak egy kurta lépés volt, hogy továbbította a képet a saját telefonjára. Úgy érezte, hogy minél többet nézi, annál mélyebben merül el benne. Ám alighogy továbbította, a telefon kikapcsolt. Az eshetőségeket gyorsan átfuttatva az agyán, félelemtől és izgatottságtól remegő kézzel zsebébe csúsztatta a készüléket. Nem akart bajba keveredni az elküldött fotó miatt. Majd kitalál valamit.


Azon a titkoktól terhes, fülledt augusztusi éjszakán le sem hunyta a szemét. Hiányzott neki a családja, a szerettei, a városa, hiányzott neki a július, ugyanakkor hiányolta a szeptembert is. Hiányolta a szintézist a játékból. Helyette volt egy fényképe. És azon az álmatlan, késő nyári, meddő hajnalon mégis megszületett egy ötlet a képet illetően: benevez vele a versenyre. Miután lefutotta az ilyenkor szokásos, ám már a tépelődés kezdetekor is nyilvánvaló, így teljességgel felesleges lelkiismereti köröket, elküldte a nevezését. Az utolsó előtti pillanatban.

Már világos volt odakint, amikor elnyomta az álom, de csupán pár óra alvás erejéig volt a vendége. Bántotta a derelinkvált telefon eltulajdonítása, az, hogy pár óra leforgása alatt duplán tolvaj vált belőle, egy XXI. századi, nagyvárosi haramia. Egykétségbeesett  és kétségbeesésében számára is különös dolgokat produkáló, elvtelen senki. Elhajtotta a telefonnal kapcsolatos további gondolatait, képzeletben a Duna medréig száműzve azokat. Később majd ráér foglalkozni a megváltóból kéretlenné vált tárggyal. A lány sorsa azonban nem hagyta nyugodni. A számtalan teóriának, amit azzal kapcsolatban gyártott, hogy mi történhetett vele, csak a fantáziája szabott határt. Vagyis még az sem. Csak annak a pillanatnak a képe.


A következő napok gyorsan teltek, az álmatlanságot szerencsére elvitte magával az ár, egy-két rémálmot és kiázott, megszikkadt gondolatokat hagyva maga után. Ha az a szuggesztív szelfi másokra is olyan hatással van, mint őrá, az általa generált hazugságháló lassan rátekeredik, és ki tudja, miféle bajt hoz a fejére. A megbánás jelei kezdtek kirajzolódni bűnnel átitatott tudatában. Ám ekkor jött az a bamba reggel az első helyezésről értesítő e-maillel.


Sosem tartotta magát irigy embernek. Azt vallotta, hogy az irigységet mereven el kell határolni a vágyódástól, mert míg előbbinek tárgya mindig valamelyik másik ember és az általa birtokolt tulajdonság, vagyontárgy – extrémebb esetekben akár valamilyen rendellenesség –, addig a vágyódásban a másik ember önmagát manifesztálja. Saját külső szemlélőjévé válik, áhítozik egy olyan eszménykép után, amelyben éppen ő és az ő javai szerepelnek, nem mások után, de szabadon.


Az utolsó utáni pillanat. Mindig azzal gyűlt meg a baja. A késői eszméléssel. Amúgy sem a gyorsaságával győzött meg másokat, de ez a félhangnyi eltéréssel kísért tétovaság bizony számtalanszor űzte abba a világba, ahol ő csak egy önsorsrontó, tékozló valaki.


De innen már nem hátrálhat meg. Gyakorolnia kell azt a nyavalyás pózt. Dacolni a széllel, a levegővel, no nem az egész világgal, azt már gyakorolta eleget. Be kell bizonyítania, hogy képes rekonstruálni azt a pillanatot. Az utolsó pillanatot. Ha annak a lánynak sikerült, neki is fog. Az ébredést követően újult erővel vágott neki a Nagykörútnak, azzal a céllal, hogy kerít egy ugyanolyan fülbevalót, mint amit a lány viselt a képen. Ami most már az ő képe. Próbált így gondolni rá, a hitelesség kedvéért. A fülbevalóval hamar sikerrel járt, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy zsákmánya galambot, de mindenképpen valami fehér madarat formázott. Stilizált galambot, egyezzünk ki ennyiben. Különben sem fog senkinek feltűnni ez az aprócska csalás. Volt itt nagyobb svindli is, gondolta. Később, miután beesteledett, az utcák pedig – nagyvárosi viszonylatban – elnéptelenedtek, a Margit hídra sétált. Fülében az új szerzemény, a siker egyik kulcsa, zsebében a talált és a saját telefonja, amelynek kamerája csak arra vár, hogy megörökítse őt  a közönségnyertes pózban és helyszínen. A hitelességért bármit! – gondolta, nem lehet olyan nagy dolog az egész. A híd közepén megállt, onnan csodálta egy ideig Buda éjszakai fényeit, szívta az ólmos pesti levegőt és nézte Budapest Dunáját.


Először megpróbálta a járdáról, hátha nem kell ennél tovább merészkednie, hátha így is sikerül. Persze nem így lett, de legalább arról megbizonyosodott, hogy a háttér megfelelő. A lány éppen itt állhatott. Csakhogy nem a járdán, hanem a korláton. Mély levegőt vett, majd nagyot nyújtózva átlendítette egyik lábát a sárga vason, kissé bizonytalanul, remegő térdekkel. Bár ez a város mindig valamiféle bizsergető, ösztönös remegést váltott ki belőle, amelynek – és ezt akkor értette meg igazán – epicentruma valójában nem is benne, hanem ennek a sokat látott és sok mindent át-, de nem mindent túlélt monstrumnak a közepén van. Lassan egyenesedett fel, közben zsebéből kivette a telefonját és óvatosan élesíteni kezdte a kamerát. A külvilág teljesen megszűnt körülötte. Csak ő létezett, a híd és a víz. Jobb keze ösztönösen emelkedett, minden készen állt. A pillanat ott volt.


A lány Buda felől érte el a hídfőt. A kedvenc helye felé igyekezett, ahonnan szerinte a leggyönyörűbb a város. Ahol készítette azokat a fotókat. És ahol – emlékei szerint – utoljára tartotta a kezében a telefonját, elégedetten szemlélve a művét. Nem tudta tisztán feleleveníteni a történéseket, jó pár deci bor simogatta végig a torkát nyolc nappal korábban, azt megelőzően, hogy a spicces melankóliájának szokásos forgatókönyve szerint cselekedve gyalog indult haza, át a hídon, útba ejtve azt a bizonyos helyet, amely ilyenkor mindig úgy vonzotta, mint egy zsákmányra éhes sirályt. Nem véletlenül választotta az ő bizonyos szent (bár senki elől el nem zárt, ám senki által annyira nem értékelt) helyét a képek elkészítéséhez, az új szerkesztőprogramjával gyerekjáték volt magát odavarázsolni a városi bunkerébe, sőt, csavart is egy kicsit a dolgon a biztos siker érdekében azzal, hogy a korlát egyik kis oszlopára manipulálta oda magát. Csak aztán sajnos tovább folytatta ezt az önmanipulálást, akkor már a technika helyett cseppfolyós eszközöket használva, így csupán ködösen rémlett neki, ahogy nézegeti a „képet a képben" előzőhéten. A következő délután, miután magához tért az ágyában, a felismert veszteség és a zagyva gondolatokkal tarkított másnapossága egyből végigparancsolta azon az útvonalon, amit előző éjjel – kósza emlékei szerint legalábbis – bejárt. Majd eztkövetően mindennap. A telefonszámot naponta többször felhívta, de mindhiába, csak a hangposta válaszolt. A reményt feladta, a reménnyel érintett cselekménysorozat azonban, mint ahogy az olyan sokszor tapasztalható az életben, szokássá rögzült nála. Minden egyes nap végigment az ő budai-pesti vagy éppen pesti-budai zarándokútján, éppen ahogy alakult.


A nyolcadik nap éjjelén aztán, ahogy közeledett, nem akart hinni a szemének, mindamellett, hogy tisztában volt azzal, hogy a saját boldogulása érdekében sokszor nem is szabad, de hát ez egy ilyen világ. Ám amikor már a kezében fogta, teljes bizonyosságot szerzett róla, hogy az az ő telefonja. Boldogan indult haza, de ekkor valami keményre lépett. Egy madarat formáló fülbevaló volt, hasonló az övéhez, mégsem teljesen ugyanaz. Felvette a földről, és az oszlop tetejére rakta. Majd elégedetten, és abban a tudatban távozott, hogy jókor érkezett. Éppen a megfelelő pillanatban.

 


A novellát a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában