Egyperces

2017.10.05. 09:33

Magyar Radír 2016 - Hajnal Csaba: Holtpont

Nem történt csoda. Az ég alja lomhán kivilágosodott, alakot öltött minden a kis szoba gennysárga falai között. Rózsa félig ébren volt, hallgatta testvéreinek és anyjának szuszogását.


Anyja mélyen aludt, fekete szemhéjjal ért haza éjféltájt a munkából. Fokhagymát fűzött, az távol tartja a rontást és kis időre a szegénységet. Kétezret kapottkézbe, amivel akár három napot ki lehet húzni augusztus végén a gyerekekkel.


Rózsa az ágy szélére ült. Nyújtózkodott egyet, aztán összegörnyedt. Erőtlen volt. Előző nap mosnia kellett, ötször fordult a vödörrel a lavór és az artézi kútközött. A ruhák gyorsan megszáradtak az udvarra kifeszített szárítókötélen, nem tapadt rájuk a por, amit az udvarban rohangáló fiúk vertek fel.


Kishúga az ágy túloldalán Rózsa még meleg helyét tapogatta. Rózsa megfogta a kis kezet, mire az elernyedt.

A hajnali csendben kibújt a hálóingéből. Felhúzta szűk, fehér nadrágját és világoskék blúzát, amin fekete vonalakból kirajzolódott a „Get away" felirat egy ugrás közben vicsorító párduc képe alatt. A városi ruhái, ahogyan ő nevezte őket, kiríttak a falu színeiből. A testvérei szép ruhának hívták, a keresztutcában lakó izmos Karcsi dögös szerkónak mondta egyszer, miközben bámulta azzal az átható tekintetével. Megörökölte a ruhákat két évvel idősebb nővérétől, amikor az a nyolcadik után gömbölyödni kezdett a terhessége miatt.


Kilépett az apró konyhába, műanyag kannából vizet öntött a lavórba. Megmosakodott, a lavórban keltett apró hullámoktól halkan nyikorgott a hokedli. Anyja felébredt, elnyűtt pizsamájában megállt a konyhaajtóban.


– Kérsz egy szelet kenyeret?

Rózsa nem volt reggelente beszédes. Hányingere volt már a margarinos kenyértől. Ingatta a fejét, aztán a válláig érő szénfekete haját színes hajgumival összefogta hátul.

– Elraktál mindent?

– Nem találtam a fehér papucsot – suttogta Rózsa.

– Kint van, leöblítettem, összekoszoltam hazafelé.

Rózsa reklámszatyorba pakolta a hetedik osztályos használt tankönyveket, meg a bugyijait, pólóit, a farmerját, és Karcsi régi telefonját, aminek hátulján a Pókember volt, olyan pózban, mintha le akarna ugrani a fedőlapról.

Anyja cigarettára gyújtott.

– Majd rendbe raknak ottan tégedet, kislányom, meglázsd! Ne aggóggyá!

Elbúcsúztak. Rózsa elfordította a kulcsot a zárban, hirtelen mozdulattal nyitotta az ajtót, így nem nyikorgott. Maszlag bajsza csiklandozta a bokáját, miközben a papucsba bújtatta a lábát.

– Bolond kiskutyám – hajolt le hozzá és megvakargatta a füle tövét.


Néhány tyúk kapirgált a pirkadatban, távol a háztól, a mező irányában, a budi mögött jóval, ahol találtak még füvet. Nem állta kerítés az útját, Rózsakönnyedén lépett az utcára. Intett vézna anyjának, anyja köhögött, aztán nagyot szívott a cigarettából.


Az utca két oldalán vakolatlan vagy betonnal éppen csak befröcskölt házak álltak, függöny nélküli homályos ablakokkal. Az udvarokon hosszú láncokrakötött girhes kutyák járkáltak műanyag zacskók, levált talpú fél pár cipők, étolajos palackok, törött vödrök, műanyag ládák, tejfölösdobozok között. A házak mögötti napégette kalibák a kincskacatokat védték. Horváték udvarában a gazközött piros Zastava állt, amivel régen piacozni jártak, mellette a szikvízgép, ami még az árát sem tudta visszahozni. De Horváték legalább próbálkoztak valamivel, ami átlendíthette volna őket.


Rózsa anyja a sáfránytermesztést találta ki. Három éve, ősszel, meglátta a városi bolt polcán a tasaknyi sáfrányt és az árát. Alig tudta a csomagoláson át kitapogatni. Egy grammnál alig volt több benne, és négyszáz forint volt ráírva. Az anyja napokig élénk volt, elmondta az apjának a tervet, rögtön felásták a kertet. Amikor a föld kívánatosan készen állt, és indultak volna a városba sáfrányhagymát venni, akkor Horvátné elkotyogta, hogy a sáfránynak három bibéje van, az a fűszer, nem a virágzata, ő biztosan tudja, mert régen a Compacknál fűszereket csomagolt és nagyon kellett a sáfrányra vigyázniuk, mert drágább az aranynál. Anyjáék átmentek az uzsoráshoz, hátha ad pénzt sáfrányhagymára. Az uzsorás rákeresett az aranyszínű okostelefonján, papírt vett elő, osztott-szorzott, hárommillió jött ki az induláshoz. Kinevette őket, és azt mondta, különben is csak akkor adna nekik bármit, ha az addigiakat rendezni tudnák.


Akkor anyjának válla leesett a régi helyére, arcára visszaült a túlélők bágyadt tekintete. Apja hirtelen felindulásból – így fogalmazta meg a rendőr a jegyzőkönyvben – először az uzsorásnak ment, aztán az uzsorás verőemberei elől száz kilométerre erdőt irtani. Később pesti építkezésekhez vitték kisbusszal, és amikor hétvégéken hazaért, lelkesen beszélt arról, hogy ott milyen gazdag meg színes minden. Aztán nemsokára ritkábban jött az apja, végül nem jött soha, csak egy levél érkezett tőle, hogy majd igyekszik pénzt küldeni a gyerekeknek. Anyja akkor sokat sírt, napokig feküdt borzos hajjal, és néha üresen őket bámulta. Rózsa a nővérével és a szomszédokkal látta el a kisebbeket. Akkortájt húzta félre egyszer a nővére, hogy ne legyen szomorú, mert kettejüknek nem ez a férfi volt az igazi apjuk, azé csak a három kisebb testvérük, ha jól megnézi, nekik világosabb a bőrük, meg nincs olyan sűrű szemöldökük.


Rózsa a buszmegállóhoz ért. Negyed ötkor feltűnt a busz, visszafordult a kurta főutca végén, ott, ahol elfogyott már az aszfaltos rész, aztán leparkolt a Misi presszóval szemben a megállóban. Felszálltak, Rózsa kényelmesen elhelyezkedett az ülésében. Nyolcvan kilométer, bő kétórás út várta. Menetrend szerint fél ötkor elindultak. A buszsofőrnél rádió szólt, köszöntötték a Rózsa nevű hallgatókat. Elfelejtette, az anyja is.


A közeli falu derengésébe érkeztek. Évzáró napján járt ott utoljára. Szép napnak indult. Leszálltak az anyjával és a testvéreivel az utolsó, késő délutáni buszról. Kitűnő bizonyítványt kapott, angolból dicséretet. Fagyiztak mindannyian, ő maga három gombócot ehetett. Rendes ruha volt rajtuk, séta közben a mindenes bolt kirakatában a játékokat nézegették. Az anyja akkor megígérte nekik, hogy vonatra szállnak, elutaznak messzire strandolni, sokat fürödhetnek, meg vattacukrot és pizzát vesz majd nekik, ha nyer a lottón. Aztán hazagyalogoltak átvágva a réten, az út végén a kicsik sírtak a sötétben, este csak a szúnyogok laktak jól.


Vitte a busz Rózsát. A maguk mögött hagyott falvakban megélénkültek az utcák. Jöttek sorban a megállók. Tompa tekintetű emberek szálltak fel és le, borízű hangok szálltak az olajszagú utastérben. Feljött a nap, kiszínezte lassan a tájat. A mezők zöldelltek még, nem égette ki a füvet a nyár. Rózsa elszenderedett az ülésében, talán álmodott, arcát a nap simogatta, telefonjának pityegésére ébredt.


„Fél hétkor a pályaudvarnál! Puszi Klau" – állt a kijelzőn.


Rózsa elgyöngült. Lejjebb csúszott az ülésében. Válaszolni nem tudott, de nem bánta, mert így nála maradhatott az a valami, ami Klaudiából áradt, és befészkelte magát ilyenkor a mellkasába. Csodálta Klaudia energiáit. Nem értette, honnan veszi a vidám lendületét. Neki miért nem jutott ebből sem? Júliusban ismerkedtek össze a városi kórház gyermekosztályán. Klaudia kisodródott az élménypark vízi csúszdájáról, beütötte a fejét, megfigyelés miatt bent tartották. Rózsát mentő vitte be otthonról, hepatitises lett, mint sokan az utcában, gyakran hányt és nagyon lefogyott. Ágyszomszédok lettek. Rózsa a vécére szaladgált, Klaudia néha úgy tett a turbánszerű kötéssel a fején, mint aki részeg. Nevettek egymáson. Klaudiához naponta látogatók érkeztek, a szülei, testvére, keresztapjáék és sok barátja. Amerikai lufit és friss virágot kapott. Rózsához nagybátyja ment időnként, akit alig ismert, de a közelben lakott. Anyja nem tudott naponta négy órát utazással tölteni, ezért csak egyszer, egyikvasárnap látogatta meg, akkor mutatta be Klaudia a szüleinek. Rózsa titkolta maga előtt, de nem bánta a fertőzést, a kórházat. Tisztaság vette körül, rend volt, naponta háromszor zuhanyozott, a nővérpultnál lehetett internetezni, napközben nyugodtan olvashatott egyedül az ágyában. Amikor jobban lett, Klaudia ismeretlen ízű ételeket hozatott neki. Órákig beszélgettek a folyosón. Akórház után Klaudia gyakran felhívta Rózsát. Klaudia előtt megjelentek a hallottak, és néha újra szédülés fogta el.


A busz már a nagyvárosban araszolt a csúcsforgalomban. Rózsa szomjas volt, szívesen evett volna. Baleset történt előttük, majdnem fél órát késtek. A buszpályaudvarnál terminál volt kiírva, Rózsa azon gondolkodott, mi lehet aközös a terminátorral, amit filmen látott egyszer. Alig tudta kivárni, amíg a busz beállt az állomásra. Elzsibbadt a lába, pisilnie kellett. A busz ablakából meglátta az integető Klaudiát, mögötte a mokány, bajszos apját.


Boldog névnapot kívántak neki. Rózsa zavartan mosolygott, a lábfejét nézegette. A fehér papucs tegnap ilyentájt még az anyja lábán volt a hagymásoknál.


– A mosolyod Asztojkán 

maradt? – próbálta felvidítani Klaudia.

– Dehogy, csak anya most… 

– A mamád nem tudja, hogy ebből van á, bé, meg cé. Csak annyit tud, hogy hepatitis.

– Azt mondtuk, hosszú kezelésre van szükséged – lépett közelebb Klaudia apja. – Arról nem tehetünk, hogy ő biztosan szanatóriumra gondol.

– Persze, de…

– Jól ismerem azt a vidéket, ha ott maradsz, elsüllyedsz. Nincs már színe arrafelé a dolgoknak. Nálunk elférsz, mindjárt meglátod. Tanulsz, ez lesz a dolgod. Aztán majd visszamész, ha akarsz.

– De… – hebegte Rózsa, hangtalanul.

– Rózsa, ha jó húsz éve nem hoz el onnan engem Ági néni, emlékszel, találkoztál vele a kórházban, szóval nélküle ma biztosan nem lenne parkettás cégem két alkalmazottal. Ebből lett házunk, autónk, emiatt tanulhat a két gyerekem. Ha visszamegyek néha, csak dünnyögnek, hogy hát milyen lettem én egyáltalán, nem úgy élek, mint ők, és akkor már nem vagyok közéjük való. A mindennapjaid nem szólhatnak a vegetálásról, arra mindenki rámegy lassan.

– A kicsik…

– Majd kialakul, megoldja anyád, nagyon fiatal, alig harminc, ugye? – fogta meg a vállát a férfi. – Segítenek a szomszédok, és a nővéred is ott maradt.

– És a beiratkozás?

A férfi legyintett.

– Az igazgatót régóta ismerem. A házában mi csináltuk a parkettát, meg mindenféle asztalosmunkát. Utána az anyósánál dolgoztunk, ő vitt el bennünket hozzá. Múlt héten felhívtam, el van intézve!

– Ki fogok lógni közülük.

– Dehogy, Klau ott lesz veled.

Rózsa lehajtotta a fejét, a reklámszatyrot szorongatta. Klaudia magához húzta, megsimogatta a karját. Rózsa remegett. A férfi a hátára tette nagy meleg kezét. Néhány várakozó utas bámulta őket.

– Na, indulhatunk, lányok?

Rózsa biccentett. Klaudia megmarkolta a kezét.

– Nagy pohár teát ittam, gyere, sürgős!

– Csak aztán tempó, tempopó! Engem vár ám a munka! – kiáltott utánuk nevetve a férfi.

Klaudia a tébláboló utasok között cikázott, húzta magával Rózsát. Szaladtak a lépcsőn a mosdók irányába. Klaudia körtesárga, ejtett vállú szellős ruhát viselt, hosszú fekete haja lebegett felette, citrusos parfümillatot hagyott maga után. Rózsa nem tehetett mást, muszáj volt Klaudiával repülnie.

A mosdó előtt Klaudia a kezébe nyomta a telefonját.

– Szólj haza!

Rózsa a fülkében beírta Karcsi számát. A fiú gyorsan felvette.

– Hali! Ki vagy?

– Én.

– Na, minden okés? Mizu?

– Szaladj át anyuhoz, légyszi! Mondd el neki, hogy megérkeztem, kedvesek hozzám, mindjárt megmutatják a szobámat, és majd jelentkezem valamikor.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában