Egyperces

2017.05.04. 09:00

Curtis Sittenfeld: Sisterland Ikerország - Folytatásos regény

Kate és Violet ikertestvérek, akiknek az élete szoros kapcsolatuk ellenére is nagyon különböző vágányon halad. Mindketten különleges képességgel születtek, amelyet gyerekkorukban azonos mértékben alkalmaztak is: erős megérzés ez, egyfajta természetfeletti tudás emberekkel, helyzetekkel, a jövő történéseivel kapcsolatban. Felnőve azonban nagyon másképpen viszonyulnak különös adottságukhoz: míg Kate minden igyekezetével azon van, hogy elnyomja és normális, hétköznapi életet éljen, addig Vi a maga teljességében kibontakoztatja és médiumként keresi kenyerét.


A könyv fikció. Minden esemény és párbeszéd, valamint minden szereplő – néhány széles körben ismert történelmi és közéleti személyiség kivételével – az író képzeletének műve, így nem tekinthető valósnak. A valódi történelmi, illetve közéleti személyiségekkel kapcsolatos helyzetek, történések és párbeszédek teljes mértékben kitaláltak, és az író szándéka szerint nem valós eseményeket írnak le. Minden más vonatkozásban az élő vagy elhunyt személyekkel való hasonlóság kizárólag a véletlen műve.


MIUTÁN JEREMY a grillre tette a steaket, lecsukta a fedelét.


– Kate, valószínűleg van tizenöt percünk, ha fel akarod vinni Owent.


Mindannyian kint voltunk a verandán. Apa egy széken ült, sört ivott egy átlátszó üveg-

krigliből, és elfogadott Rosie-tól mindent, amit adott neki, ágakat, leveleket. Vi is sörözött, de üvegből itta, hátradőlve a nyugágyon, széttárt lábbal, én pedig az asztal mellett álltam, Owent a csípőmnek támasztva.

Napközben huszonöt fok körül volt, most húsz körül, a fény gyengült és az este szépsége miatt aztkívántam, bárcsak ne hagytam volna, hogy a dolgok akár egy kicsit is rossz irányt vegyenek a kocsiban. Aztán eszembe jutott, hogy az egész kirándulásnak a szóváltással együtt egy célja volt, amit be is váltott: elvonta a figyelmemet Courtney és Hank teszteredményéről.


Owen arcocskája ott volt az enyém mellett, és amikor a fejemet odafordítottam, az orrunk összeért, ami nagyon tetszett neki.

 

Grafika: Kustán Roland

Grafika: Kustán Roland



– Mehetünk aluszkálni? – kérdeztem.

Apa felemelte az ujját.

– Előbb még csinálhatok egy képet az egész családról?

– Hát persze – feleltem. Apám hagyományos fényképezőgépet használt, amit még akkor vett, amikor Vi-jal gimisek voltunk, és elképzelni sem tudtam, hol vesz hozzá filmet 2009-ben, vagy hol hívatja elő.

Hívtam Rosie-t, aki hason feküdt a fűben. Vidáman felnézett rám.

– Josie úszik – mondta.

– A nagypapi fényképezni szeretne. Idejönnél?

– Vigyáznál rá? – kérdeztem Vi-t, mivel Jeremy bement kezet mosni. Válaszra sem várva az ölébe tettem Owent, s elindultam Rosie felé.

Amikor felkaptam, megpaskolta az arcomat.

– Öjülök, hogy megismejtelek, mama – mondta.

– Én meg örülök, hogy összefutottunk. Már ismerjük egymást.

Vi és Owen még mindig ott feküdtek a nyugágyon, és – nem terveztem, de – azt mondtam:

– Ez cuki kép lenne. Apa, nem akarod lefényképezni Vi nénit az unokaöccsével?

Biztos vagyok benne, hogy így akartam bocsánatot kérni Vi-tól. Vagy talán a bocsánatkéréssel, amiért elvittem a bevásárlóközpontba és a parkolóban vártam, amíg vett magának egy light kólát, elismertem, hogy én vagyok a lábtörlő.

Letettem Rosie-t a téglapadlóra és odaálltam Jeremy mellé, aki újra kijött.

– Minden okés? – motyogta.

– Nem megy ki a fejemből Courtney és Hank – súgtam vissza, amikor észrevettem, hogy apa már le is fotózott minket. – Azt hiszem, nem mosolyogtam – mondtam.

– Ez spontán volt – mondta apa. – A napernyő kicsit árnyékot vet, szóval a csoportképhez mindenki álljon tőle jobbra…

Elvettem Owent Vi-tól, és ahogy helyezkedtünk, Vi valahogy Jeremy és közém került, Rosie maga volt az első sor.

– Jeremy, úgy érzem magam, mintha én is a feleséged lennék – jegyezte meg Vi.

– Az lenne csak a meglepetés – mondta Jeremy, amiért még a szokásosnál is egy kicsit jobban szerettem. Aztán apám párat kattogtatott, amíg Rosie minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak lesöpörte a kezemet a válláról és visszarohant a kertbe.

– Remélem, van közte olyan, amelyiken mindenkinek nyitva a szeme! – mondtam.

Odafent Owen már szoptatás közben elaludt, és egy aprót sóhajtott, amikor betettem a kiságyba. Elégedett sóhajnak hangzott. A szeme csukva maradt, én pedig végtelen, egyre növekvő szeretettel figyeltem.

AMIKOR VISSZATÉRTEM a többiekhez, Rosie egy ülésmagasítón ült az egyik kerti széken, és kézzel ette a makarónit, miközben mindenki más a steakjét vágta.

– Ez mennyei, Jeremy – jegyezte meg Vi. 

– Sikerült túlszárnyalnod önmagad.

– Kate-nek köszönd, ő választotta a húst! – mondta Jeremy.

Owen babaőrzőjét a nyugágyra tettem, de még szét sem hajtogattam a szalvétámat, amikor Vi a villájával megkocogtatta a sörösüvege nyakát.

– Lenne egy bejelentésem – kezdte. – Nem azért, hogy eltereljem a figyelmet a szülinapodról, apa.

Ugye, nem arról a nőről akar beszámolni apánknak, akivel randizik? Vacsora közben a kertünkben, amikor Rosie ott ül mellette? De nem, ahhoz túlságosan elégedettnek tűnt, túl egyértelműnek ahhoz, hogy most tegyen vallomást. Majd folytatta:

– Mit gondoltok, kit hívtak meg jövő hétre vendégnek a Today Show-ba? – mutogatott vigyorogva a saját arcára mindkét hüvelykujjával.

– Komolyan? – hallottam saját inkább szemrehányó, mint izgatott hangomat. – A földrengésdolog miatt?

Vi bólintott.

– Az egyik producerük hallotta, hogy szerepeltem az itteni hírekben, és most ők is interjút akarnak készíteni velem. Nem New Yorkban, hanem műholdas kapcsolattal, de akkor is… nem rossz, mi? – egyenesen rám nézett, és folytatta. – És te nem is akartad tudni, ki hívott fel a bevásárlóközpontban.

– A mindenit, Vi! – mondta apám.

– Melyik nap? – kérdezte Jeremy.

– Úgy gondolják, szerdán. – Vi izgatott képet vágott, vicsorgott, és nagy levegőt vett, felvonva a szemöldökét, amiből megértettem, hogy mérhetetlenül örül. Valószínűleg ennél nagyobb dolog még sosem történt vele, ez a jutalma, amiért kitartott autentikus életútja mellett, miközben a seggfejek, akiket a gimiből ismertünk, mind párba álltak és könyvelők lettek. – És nálam csinálják, vagyis jobb, ha kiporszívózok.

– Azt a mindenit, Vi! – mondta Jeremy. – A Today Show nem kispálya.

Vajon kit tör ki a frász leginkább? Apámat a maga zárkózott módján vagy engem a nyilvánosság miatt, és mert egyáltalán nem bíztam abban, hogy Vi képes jól képviselni a saját érdekeit? Vagy talán Jeremyt, akinek tudnia kellett, hogy végül ő lesz az, akinek el kell viselnie zaklatottságom oroszlánrészét?

– Remélem, Ann Curry lesz a riporter, mert akkor garantáltan lesz stílusa az interjúnak! – mondta Vi.

– Az az a fekete hölgy? – kérdezte apa.

– Fekete? – kérdeztem. – Azt hittem, valami más.

A steakem, amihez még hozzá sem nyúltam, ehetetlenné vált. A Today Show-t nem is tudom, hány millió ember nézi, akikkel Vi meg fogja osztani teljesen őrültnek hangzó, pánikkeltő, halálosan komoly vízióját? Meg akartam mondani neki, hogy már az is elég baj, hogy szerepelt a St. Louis-i hírekben, de annak, ha egy országos csatornán látják majd, teljesen más léptékű hatása lesz. De apa jelenlétében mégsem mondhattam semmit. Apával azt az egyezséget kötöttük valamikor úgy öt évvel ezelőtt, hogy nem beszélünk arról, mennyire zavar bennünket Vi profi látnoksága, és egyszerűen nem beszélünk a munkájáról, csak amennyiben fuvarozási vagy logisztikai kérdések merülnek fel. Tudom, hogy Vi-nak dolgoznia kell csütörtökön este – ez elfogadható kijelentés volt. De ha azt mondtam volna, hogy: az egész ország rajtad fog röhögni, azzal megszegtem volna a megállapodásunkat. Azzal egyértelműen elismertem volna, hogy Vi micsoda, ami bizonyos szempontból én magam is vagyok. Tetejébe Vi nyilvánvaló izgatottságát tekintve ünneprontó is lennék. Ennek ellenére képtelen voltam azt mondani, hogy: Ez fantasztikus! Végül ennyit mondtam olyan hangon, amit igyekeztem előítélet-mentesen tartani:

– És tudod már, mit fogsz felvenni?

Vi nevetett.

– Jellemző, hogy erre vagy kíváncsi.

 

Grafika: Kustán Roland

Grafika: Kustán Roland

7. FEJEZET


NEM EMLÉKSZEM EGYETLEN BESZÉDRE SEM a gimnáziumi évzáróról, csak azt tudom, hogy a talárjaink pirosak voltak, és hogy Vi díjat nyert egy versért, amelyet Lewis és Clark expedíciójáról írt tolmácsuk és kísérőjük, Sacagawea indián asszony szemszögéből. Az utolsó évben Vi kreatív írásra járt (imádott tizenegyedikes irodalomtanárunkkal, Mr. Caldwellel), és azt sem felejtettem el, hogy a lány, aki megbotlott, amikor felment a színpadra átvenni az érettségi bizonyítványát, Gabrielle Rhoads volt. Sajnáltam őt, de örültem, hogy nem velem vagy Vi-jal történt.


A Queeny Parkban tartott ceremónia után néhány szülő kaszinótémájú partit adott a Városi Racquet Klubban. A parti után, hajnali három körül az érettségizett osztály visszamegy a sulihoz, ahol nagy reggeli várja őket a szabad ég alatt. Mielőtt eljöttünk a Queeny Parkból, apa lefényképezett bennünket Vi-jal a kalapunkban és a talárunkban, és anyánk a maga módján megdicsérte Vi-t, amikor azt mondta:


– Nem is tudtam, hogy versírásért is adnak díjat.


A díj maga egy kis kocka alakú üvegdobozka volt, a tetején Kirkwood Gimnázium gravírozással.

Apa még mindig fényképezett, amikor csatlakozott hozzánk Patrick, Vi barátja, akiről a szüleink feltételezték, hogy romantikus kapcsolata van Vi-jal – együtt mentek a végzős bálra, legalábbis addig ott voltak, amíg egy óra elteltével el nem húzták a csíkot –, bár biztosan éreztem, hogy Patrick nem kedveli a lányokat. Ha igazam volt, akkor korai, felső tagozatos kurvás viselkedése ellenére Vi-nak a gimiben nem volt igazi fiúja. Még abban sem voltam biztos, hogy lefeküdt-e valakivel. Mindenesetre az elmúlt négy évben Vi és Patrick együtt voltak az iskolai színjátszók színpadtechnikai csapatában, és a Macsók és Macák meg a Pizsamás játék jelenetei között talpig feketében pakolták át a kanapékat.


Az én barátom, Tom röviden odajött köszönni a szüleimnek, de amikor kértem, hogy hozza oda az apukáját és az anyukáját is, elbizonytalanodott. Azt hittem, megegyeztünk, hogy a diplomaosztón bemutatjuk egymásnak a szüleinket, akik sosem találkoztak, bár Tom az elmúlt huszonhat hónapot a Gilbert Streeten töltötte, szexelt velem a szuterénben egy régi szimpla ágyon, mielőtt apám ötkor hazajötthétköznapokon, vagy hétvégén, miután a szüleim lefeküdtek. Tom nagydarab, nem különösebben okos kosaras volt, akinek az apja tüdőgyógyász, az anyja – az első, akin valaha arcfelvarrást láttam – a Kirkwood Gimnázium szülői munkaközösségének elnöke, és nem kedvelt.


Néhány héttel azután, hogy Tommal összejöttünk, egyik este beugrottunk hozzájuk, hogy meghúzzuk az apja konyakját, mielőtt elmentünk egy glendale-i srác bulijába. Épp a földszinti vécéből jöttem ki, amikor Mrs. 

Muellert ott találtam az ajtó előtt. Nem is tudtam, hogy otthon van.

– Remélem, Daisy, tisztában vagy vele, hogy csak futó kaland vagy – közölte. – Tom sosem venne komolyan egy olyan lányt, aki nem jár templomba.


Hittem benne, hogy ha Mrs. Mueller végül megismeri a szüleimet, rájön, hogy nem vagyok sátánimádó, vagy mit tudom én, mit hallott, hanem tiszteletre méltó, középosztálybeli családból származom. De amikor a bizonyítványosztás után sürgettem, hogy hívja oda a szüleit, Tom azt felelte:


– Anyát nagyon lefoglalja a parti. Lehet, hogy már el is indult a klubba.

– Látom, hogy itt van – mutattam tőlünk úgy tízlépésnyire, ahol dr. Mueller és neje állt Tom öccsével, Lairddel, és szívélyesen beszélgettek az igazgatóval.

– Hát, már épp menni akart – felelte Tom.

Dühösen meredtem rá.

– Mi van? Ne haragudj, de nem akar találkozni a szüleiddel. Sajnálom. Én megpróbáltam.

A szüleim ott álltak alig egylépésnyire Tomtól és tőlem, apa Vi-t és Patricket fotózta, ahogy összedugják a fejüket és bajusznak odatartják a kalapjuk bojtját a szájukhoz, anyánk pedig homlokát ráncolva figyeli őket. És ebben a pillanatban szégyennel vegyes düh tört fel bennem a családom miatt, félelem, hogy bár fogalmuk sincs Mrs. Mueller gyanújáról, mégis túl furák és társadalmilag nem megfelelőek ahhoz, hogy bárkit is meggyőzzenek az ellenkezőjéről.

A könnyeimmel küzdöttem, de igyekeztem palástolni, amikor közöltem Tommal:

– Anyád egy sznob. – Komolyan hajszálnyira voltam attól, hogy elbőgjem magam. – Te meg egy beszari alak vagy.

– Daisy! – Úgy tűnt, inkább aggódik, mint megsértődött volna, én pedig, még mielőtt összezuhant volna az arcom, megfordultam és elrohantam az ellenkező irányba. Nem tudtam, mit csinálok, amire csak akkor jöttem rá, amikor már az ünneplő végzősök és családjaik tömegének szélén álltam. Úgy képzeltem, hogy Tom utánam jön és megbékít, de nem tette. Legalább nyolc kilométerre voltam otthonról, magas sarkúban és ruhában a nevetséges piros talárom alatt, de nem volt jobb ötletem, ezért elindultam gyalog. A park keleti oldalán futott a Mason Road, amiről tudtam, hogy a Manchester keresztezi, azon végül eljutok Kirkwoodba.

Már húsz perce gyalogoltam, és teljesen sötét volt, mindkét sarkamat feltörte a cipő, amikor eszelős dudálást hallottam, amiről kis ideig azt hittem, Tom terepjárója, amíg meg nem láttam Vi-t, ahogy eszelősen integet apa Buickjának volánja mögül. Megállt, én meg átrohantam a Manchester Roadon.

– Mi a francot művelsz? – kiabált ki a lehúzott ablakon.

– Összevesztem Tommal. – Azt hittem, Patrick vele van, de egyedül volt. – Apáék csodálkoztak, hogy hová tűntem?

– Azt hittük, elmentél Tommal, de aztán összefutottam vele, és ő is azt kérdezte, hogy hol vagy.

– Utálom az anyját. – Amikor láttam, hogy Vi hátranéz, és készül megfordulni, megkérdeztem: – Haza tudsz vinni?

Rám pillantott.

– Tom mit művelt?

Mindenki, még Vi és Patrick is ott akart lenni az érettségi bulin. Az a fajta volt, ahová nem lehetett visszamenni, ha az ember idő előtt eljött, de jóformán senki sem jött el idő előtt.

– Nincs bulizós kedvem – mondtam. – Fáj a lábam.

Vi nevetett, de haladtunk tovább kelet felé. Némán ültünk, csak a rádió szólt, de Vi nem fordult be a North Geyerre, aztán a Kirkwood Roadra sem.

– Hová mész? – kérdeztem.

– Meglátjuk, hová fúj minket a szél.

– Most komolyan.

– Ha te nem mész a buliba, én sem megyek.

– Neked nem kell kihagynod.

– Hát elment a józan eszem – mondta.

 – Valószínűleg egész életemben bánni fogom.

Megint hallgattunk, és a Hampton Avenue-nál felhajtott az autópályára.

– Ne menjünk Kelet-St. Louisba! – kértem.

– Nyugi! – Vigyorgott.

Mire beértünk a belvárosba – aminek nem volt annyira veszélyes híre, mint Kelet-St. 

Louisnak, de azért nem fehér, kertvárosi lányok szórakozóhelyeként volt ismert –, már nem is Tom és az anyja miatt bosszankodtam, hanem attól rettegtem, amit Vi-jal csinálni fogunk, bármi legyen is az. Leparkolt a járda mellett a Negyedik utcán, és hátranyúlt a hátsó ülésre összegyűrt talárjáért és kalapjáért. Kiszállt a kocsiból, mindkettőt felvette, majd bedugta a fejét, hogy rám nézzen. Én nem mozdultam az anyósülésről.

– Gyere! – mondta. – Vedd fel a kalapodat!

Majdnem kidobtam a szemétbe, amikor eljöttem a Queeny Parkból, de inkább magammal vittem, és bár nem tudtam biztosan, miért, de engedelmeskedtem Vi-nak. Észak felé mentünk a Negyediken, aztán jobbra fordultunk a Market Streeten, és egyszer csak ott tornyosult előttünk az Ív hatalmasan és fényesen és lehetetlenül ívelőn. Átmentünk az úton, és beléptünk oda, amit Jefferson Nemzeti Fejlődési Emlékparknak hívnak.

– Nincs zárva?

Vi gúnyosan emelte meg a talárja szélét.

– Ez ad nekünk immunitást. Mert a mai a mi nagy éjszakánk.

A közelben nem járt senki, bár az egyik irányban láttam két férfit egy jól megpakolt bevásárlókocsi mellett, a másikban egy meghatározhatatlan nemű alakot, aki a járdaszegélynél guggolt. Követtük az emelkedő járdát, aztán már nem láttuk az Ívet, mert ott álltunk alatta. A pázsiton túl, le a lépcsőn, az út túloldalán hömpölygött a Mississippi sötét tömege. Vi felnézett és azt mondta:

– Oké, ez az a hely – és már le is feküdt a hátára. A kalapja leesett, visszavette, aztán amikor másodszor is leesett, úgy helyezte el, mintha kispárna lenne a feje alatt.

A ruhája alatt térdig érő, nagy, barna virágos, tengerészkék műselyem ruhát viselt. A talár szétnyílt, a ruha felcsúszott, én pedig láttam, hogy alatta, mintha csak harisnyatartó lenne, spandex biciklis sortot visel. Évek óta nem láttam őt sem ruhát viselni, sem biciklizni.

Megveregette a füvet, és azt mondta:

– Érezd magad otthon!

Amikor lefeküdtem mellé, egy csomag Camel cigarettát és egy műanyag öngyújtót húzott elő a ruhája zsebéből, kettőt a szájába vett, meggyújtotta, és az egyiket odaadta nekem.

– Kevéssé ismert tény, hogy ha elzarándokolsz az érettségibizonyítvány-osztás éjjelén az Ívhez, és lefekszel a legmagasabb pontja alatt, minden, amit ott kívánsz, teljesül.

– És mi van a csövesek bacijaival? – kérdeztem. – Az is a tradíció része?

– Tudod, hogy szól a mondás: amíg nem volt gonorrheád, nem is éltél igazán.

Tény, hogy abban, ahogy ott feküdtünk – én csak buliban cigiztem, és úgy úsztam meg az egész gimit, hogy soha egy csomaggal sem vettem –, volt valami kellemes. Kinyújtózni a fűben, a meleg éjszakában. Felettünk fénylett az Ív hasaalja, és az Íven túl a végtelen ég. Nem tűnt nehéznek elhinni abban a pillanatban, hogy amit az ember itt kíván, az teljesülni is fog.

– Menő a díjad, amit a versért kaptál – mondtam. – Nem tudtad előre, igaz?

– Mármint nem tudtam nem tudtam, vagy nem éreztem meg?

– Mindkettő.

– Hát abban elég biztos vagyok, hogy Mr. Caldwell egyedül döntötte el, szóval nem igazán számít.

Odafordultam. Megkérdezhettem volna, hogy ezt hogy érti, de nem tettem.

– Szerinted anya fog újra vacsorát főzni, ha mi a főiskolán leszünk? – kérdezte egy perccel később Vi.

– Ez már nekem is eszembe jutott.

Szippantott egyet a cigiből.

– Hoztam neked ajándékot.

– Komolyan? – Nekem eszembe sem jutott, hogy vegyek neki valamit.

– Ne aggódj, nem fizettem érte. Egy sztori, amit Patrick mesélt, én pedig megvártam vele a megfelelő pillanatot, hogy elmondjam neked, mert szuper. Emlékszel az unokahúgára Kansas Cityből?

Bólintottam.

– Egy kávézóban dolgozik, ahol kekszet is árulnak. A darabok nincsenek egyesével becsomagolva, csak a pénztár mellett, egy üvegben tartják, aminek teteje is van. És minden este, amikor bezárnak, az alkalmazottak egy Huncut kekszek nevű játékot játszanak. Mindenki vesz egyet, bedugják a farpofájukközti résbe, és azon versenyeznek, hogy ki tud a legmesszebb menni vele anélkül, hogy kiesne. Az győz, aki a legtávolabbra eljut. Aztán visszateszik az összes kekszet az üvegbe.

– Ez nem igaz – mondtam.

– Mary megesküdött rá.

– Marhaság. Lehet, hogy megesküdött, de akkor sem igaz.

– De fogsz ezek után valaha nem csomagolt kekszet enni? – nevetett Vi. – Látod? Mégis elhiszed. Na, jó. Akarod hallani az első kívánságomat?

– Hogy a Reed büféjében áruljanak seggízű kekszet?

– Ó, azt már tudom, hogy kapható. Azért akartam odajárni. A második kívánságom, hogy Mrs. Mueller arcfelvarrása kezdjen olvadni. És a harmadik, hogy a fősuli után vegyenek fel a Békehadtesthez, szeressek bele egy káprázatos afrikai törzsfőnökbe és vegyen feleségül.

– Miért nem szeretsz bele egyszerűen egy másik önkéntesbe a Békehadtestből?

Miután elgondolkodott a dolgon, azt mondta:

– Na, jó. Akkor jogra megyek a Berkley-n. De te kihez mész feleségül? Azt ne mondd, hogy Tomhoz!

A helyzet az, hogy az anyja ellenére Tommal azt terveztük, hogy azután is együtt maradunk, hogy én elmentem a Mizzoura, ő pedig Indianában a DePauw-ra jár. Mégis, esküszöm, hogy abban a pillanatban – feltámadt egy szellő, és hallottam, ahogy fúj a kőrisek között – megláttam Jeremyt. Igaziból láttam. Nemközelről, de bizonyos távolságból, profilból, mintha egy parkoló túlsó oldalán lenne. Nem úgy láttam meg, mint amikor a valóságban találkoztunk, de azt hiszem, ezért ismertem fel. S bár azon az estén éreztem a jóságát, a kép megrémített. Tizenhét éves voltam, ő pedig egy furcsa, felnőtt férfi.

– Sok osztálytársunkhoz képest sok minden szól Tom mellett – mondtam Vi-nak.

– Hát az biztos. A vakok országában félszemű a király. Na jó, mit szólsz ehhez? A Mizzoun megismersz egy kedves, vidéki srácot, Fredet, aki le fog venni a lábadról, és elvisz magával haza a családi farmra. Nyolc gyereketek lesz. Minden este egybesült fasírtot csinálsz, lefekteted a gyerekeket, aztán Freddel gyengéden és szenvedélyesen szeretkeztek.

– Miközben egy szalmaszálat rágcsál? – Aztán mondtam valamit, amit még sosem mondtam ki hangosan, még azt sem tudtam, hogy eldöntöttem: – Nem akarok gyereket. Majd örökbe fogadok, hogy ne legyen semmilyen jövőbe látó képessége.

– Komolyan? – nézett rám Vi őszinte kíváncsisággal. – Nálam ez az egyetlen ok, amiért akarnék gyereket. De miért gondolod, hogy a látásunk örökletes? Még sosem találkoztam annyira földhözragadt emberekkel, mint a szüleink. Hogy nekik nincs jóstehetségük, az tuti fix.

– De anya családjáról nem tudunk semmit. Nyilvánvalóan történt közte és a szülei között valami furaság. – Vi hallgatott, de éreztem, hogy szkeptikus. Folytattam. – Olyan leszek, mint Garrették. – Ők a szomszédaink voltak, akiknek a gyerekeire vigyáztam. Egy fehér apa, aki a Monsantónál dolgozott, egy fehér anya, aki egy cateringcégnél, és két kínai kislányuk, Lucy és Anna, akik négy- és ötévesek.

Vi az orrát ráncolta.

– Azok a lányok idegesítőek. – Ő sosem volt bébiszitter. Nyaranta egy fagyasztott joghurtot áruló helyen dolgozott, ami aztán a kilencvenes évek közepén bezárt.

– Mrs. Mueller a képességem miatt nem bír – mondtam. – És az egész ügy Marisa Mazarellivel… nem akarnám, hogy a gyerekeimnek ilyesmiken kelljen keresztülmenniük.

– Marisa buta, mint a tök – mondta Vi. – És te még mindig nem kívántál semmit.

– Hát te?

– A Békehadtestet és a jogot. Ó, meg a menő férjemet. Azt hiszem, Theónak fogják hívni. Az jó név, mi?

Amire én vágytam, az olyan nevetségesen hétköznapi volt, hogy majdnem ki sem mondtam, de aztán mégis:

– Szeretnék bárhol máshol élni, csak nem St. Louisban!


(Két hét múlva folytatjuk.)


A regényt folytatásban olvashatják a kéthetente jelenő Regényújságunkban. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!