Egyperces

2017.03.09. 08:00

Curtis Sittenfeld - Sisterland (Ikerország) - 5. rész

Folytatásos regény.

Kate és Violet ikertestvérek, akiknek az élete szoros kapcsolatuk ellenére is nagyon különböző vágányon halad. Mindketten különleges képességgel születtek, amelyet gyerekkorukban azonos mértékben alkalmaztak is: erős megérzés ez, egyfajta természetfeletti tudás emberekkel, helyzetekkel, a jövő történéseivel kapcsolatban. Felnőve azonban nagyon másképpen viszonyulnak különös adottságukhoz: míg Kate minden igyekezetével azon van, hogy elnyomja és normális, hétköznapi életet éljen, addig Vi a maga teljességében kibontakoztatja és médiumként keresi kenyerét.


A könyv fikció. Minden esemény és párbeszéd, valamint minden szereplő – néhány széles körben ismert történelmi és közéleti személyiség kivételével – az író képzeletének műve, így nem tekinthető valósnak. A valódi történelmi, illetve közéleti személyiségekkel kapcsolatos helyzetek, történések és párbeszédek teljes mértékben kitaláltak, és az író szándéka szerint nem valós eseményeket írnak le. Minden más vonatkozásban az élő vagy elhunyt személyekkel való hasonlóság kizárólag a véletlen műve.


5. FEJEZET

1989 ÁPRILISÁBAN, AMIKOR VI-JAL NYOLCADIKOSOK VOLTUNK, engem meghívtak Marisa Mazarelli pizsipartijára, de Vi-t nem. Bár szívesen mondanám, hogy testvéri lojalitásból felmerült bennem, hogy visszautasítom, de az igazság az, hogy amikor Marisa felhívott, rohantam megkérdezni anyát, és amikor elengedett, olyan izgalommal mondtam igent, amit jobban igyekeztem eltitkolni Marisa, mint Vi elől. Meglepett és legyezgette a hiúságomat, hogy felkerültem Marisa meghívottjainak listájára – Marisáéra, akinek hosszú, göndör haja volt, Marisáéra, aki egy nagy, újonnan épült, jakuzzis házban lakott, Marisáéra, aki félelmetesen tudott uralkodni a legtöbb lányon a Nipher Általános Iskolában. Marisa apja volt a tulajdonosa a nevüket viselő pizzázóláncnak Kelet-Missouriban és Nyugat-Illinois-ban. Marisa ötödikben kezdett szájfényt használni, és előző ősszel egy sulibulin szemérmetlenül smárolt a táncparketten egy Chip Simmons nevű fiúval az utolsó szám, a Poison „Every Rose Has Its Thorn"-ja alatt. Hallottam már Mazarelliék jakuzzijáról, bár még sosem jártam náluk, és amikor Marisa azt mondta a telefonban, hogy vigyek magammal fürdőruhát a bulira, ez izgalmas bizonyíték volt.

Csak néhány órával Marisa hívása után tört rám a kínos érzések első hulláma, amikor Vi-jal lefekvéshez készülődtünk. Akkor jöttünk ki a fürdőszobából, ésközös hálószobánk felé tartottunk. (A ház harmadik hálószobáját vendégszobának tartották fenn. Franciaágyát tökéletes érintetlenségben borította egy krémszínű szaténszegélyes, fehér takaró, amelynek makulátlan nyugalmában sem ebben az évben, sem máskor nem szállt meg vendég.) A mi, általában rendetlen szobánk ajtaján volt egy felirat, amelyet Vi negyedikes korunkban tett fel, és azóta sem vettük le:

SISTERLAND/Ikerország

Lakosság 2 fő

Engedély nélkül belépni TILOS!

– Megkérhetném Marisát, hogy hívjon meg téged is – mondtam.

– Láttam, hogy tegnap csalt a matekdogán – mondta Vi. – Dave Stutzról másolt, aki észre sem vette.

Nem szóltam semmit, mire Vi hozzátette:

– Marisa egy gazdag dög.

A puskázással kapcsolatos megjegyzéssel együtt ez már sok volt.

– Nem én tehetek róla, hogy irigy vagy – jegyeztem meg.

HA AKÁR ALSÓBAN, akár felső tagozatban megkérdezték volna, sosem állítottam volna, hogy Vi a legjobb barátnőm. Talán még azt sem mondtam volna, hogy különösebben kedvelem. Egyrészt gyerekként nem voltam valami szentimentális, másrészt nem volt összehasonlítási alapom. Szerettem Missouriban élni? Élveztem, hogy van fülem?

Bármely huszonnégy óra leforgása alatt szokatlan lett volna, hogy nem vagyunk egyfolytában együtt, kivéve néhány tanítási órát. Különben majdnem mindig ugyanabban a helyiségben tartózkodtunk, egymás melletti széken ültünk az iskolai ebédlőben vagy a konyhaasztalnál, amikor a nappaliban tévét néztünk, fejünket a párnára tettük, amit a kanapéról leraktunk a földre, vagy egymást váltva lógtunk fejjel lefelé a kertünkben álló eperfáról, lábunkat a legalsó ágba akasztva, és ingünk az arcunkba repült. Nem vettünk részt semmilyen sportban vagy tanítás utáni tevékenységben. Anyánknak a világgal kapcsolatos gyanakvása kiterjedt a zene- és táncórák értékére is, akár anyagilag, akár más tekintetben, és gyakran nem felügyelt ránk senki.

Sok játékot mi magunk találtunk ki. Az egyikben, amelyik idegesítette anyát, a nappaliban feküdtünk a kanapén, fejünket a két karfára hajtva, középen összeraktuk a talpunkat, és ide-oda mozgattuk a lábunkat, mintha bicikliznénk, miközben újra meg újra azt énekeltük, hogy: „Van egy fura hely, francia, / Ott pucér nők ropják, úgy biza, / De a sok úr csak legyint, ugyi, / Mert őrajtuk van a női bugyi."

Ötödik táján lehetett, hogy kitaláltuk a reklámosdit, amit kizárólag odakint játszottunk, és amiben elképzelt árucikkeket osztottunk ki egymásnak, amelyeket aztán reklámoztunk. Ezek a termékek legtöbbször a szexhez vagy a púzáshoz kötődtek. (Vi egyszer kitaláltatott velem egy reklámot valamihez, amit ő nuniparókának hívott, és életem egyik legnagyobb sokkja volt, amikor évekkel később, a főiskolán először hallottam a fanszőrzetparóka létezéséről. Majdnem felálltam a professzor előadásának kellős közepén, hogy kimenjek felhívni a testvéremet.) Vi-jal személyeset is játszottunk, ami nagyon hasonlított a barkochbára, csak kérdések nélkül: egyikünk gondolt egy híres emberre vagy valakire, akit ismertünk, és a másiknak háromból ki kellett találnia, hogy ki az – például Mrs. Kebach, az énektanárunk –, bár általában már elsőre vagy másodikra sikerült. Anyánk ezt a játékot még jobban utálta, mint amikor a „Van egy fura hely"-et énekeltük. Először akkor hallott minket ilyet játszani, amikor a fogorvostól vitt haza bennünket, s Vi-jal hátul ültünk. Hátrafordult, és ránk szólt:

– Hagyjátok abba! Abbahagyni most rögtön! Ez nem jó játék!

Ezután is játszottunk, csak nem előtte.

Nem jártunk templomba, és anyánk neveltetése ellenére sem tűnt vallásosnak, de babonás, az volt. Ha kiborítottuk a sót, ránk szólt, hogy dobjunk valamennyit át a bal vállunkon, és ha kisütött a nap, miközben esett az eső, megjegyezte, hogy „veri az ördög a feleségét". Anyánknak a karácsonyi hanglemezei jelentették a nagy boldogságot, azok, amelyeket Riscóból hozott magával: Perry Como énekelte a „Csendes éj"-t, és volt még Bing Crosby, Nat King Cole, meg Frank Sinatra. November közepétől januárközepéig ezeket hallgattuk.

Hétvégeken apa elvitt Vi-jal a P. S. videokölcsönzőbe, ahol mindketten választhattunk egy filmet, amit kivettünk. Könnyen beletelt fél órába is, amíg átgondoltuk a lehetőségeket, mindenféle üres kartondobozokat véve le, majd rakva vissza a polcokra. Magukat a kazettákat a pult mögötti polcokon tárolták. Vannak filmek ezekből az időkből, amelyeket sosem láttam, mégis szeretettel gondolok rájuk csak azért, mert a dobozuk a kezemben volt: a Jó reggelt, Vietnam!, a Próbababa, a Rablóhal. Sokszor olyan filmet választottunk, amit már láttunk: a Dupla vagy semmit a fiatal és helyes Michael J. Foxszal, vagy az Én és a te anyádat a fiatal Rob Lowe-val, aki annyival több volt mint jóképű, olyan tökéletes minden tekintetben, hogy már fájt nézni. Azt a jelenetet, amelyikben beleharap egy almába, s a leve az ajkán marad, Vi és én ellenállhatatlanul szexisnek találtuk. Ahányszor csak megnéztük a filmet, ezt a részt újra meg újra visszatekertük, csak hogykínozzuk magunkat.

Hét közben, suli után eszméletlenül sokat néztük a tévét. Felső tagozatban a kedvenc műsoraink a Válóper sorozat és a Santa Barbara szappanopera volt, amit úgy néztünk, hogy közben vagy tortillachipset, vagy vajas, fahéjas pirítóst ettünk, vagy a mikróban apró sajtdarabkákat olvasztottunk rá a sós kekszre. Volt egy közös rádiós magnónk, amelyen az Y98 állomást hallgattuk, és voltak bizonyos számok, amelyekért majd megvesztünk – a „Take My Breath Away" és a „Walk Like an Egyptian" –, és megpróbáltuk felvenni, bár ritkán sikerült nem több másodpercnyi késéssel megnyomnunk a felvevőgombot. Kicsivel azután, hogy hatodikban kilyukasztattuk a fülünket, elkezdtünk azértkönyörögni, hogy hadd legyen a jobb fülünkben két lyuk, amit a szüleink a tizenkettedik születésnapunkra ajándékként meg is engedtek, épp hetedik előtt.


Akkoriban kezdett Vi aszimmetrikus frizurára vágyni, hogy az arca bal oldalán az álláig érjen, de jobb oldalt a füle fölöttig le legyen nyírva, amire anyánk azt mondta, csak akkor engedi meg, ha cserébe lefogy öt kilót. Ennek érdekében Vi megállás nélkül felüléseket csinált a tévé előtt, amihez én is csatlakoztam, csak mert így ünnepélyesebbnek éreztem, de számomra így visszatekintve az a figyelemre méltó ebben az egyezségben, hogy a régi fotókat nézve Vi akkoriban nem is volt duci. Öt kilóval több volt nálam, de én sovány voltam.

Az is hetedikben történt, hogy egyik este Vi vacsoránál megkérdezte:

– Akartok hallani egy jó találós kérdést? F-fel kezdődik, sz-szel végződik, és női szőrben turkál. – Majd válaszra sem várva folytatta: 

– Fodrász.

Ezt hosszú csend követte, majd anyám előrehajolt, és pofonvágta Vi-t.

– Nem fájt – mondta Vi, mire anyám:

– Eredj a szobádba, szemtelen taknyos!

Vi-jal együtt én is felálltam, ami ellen sem anyánk, sem apánk nem tiltakozott.

November vége felé Vi levágatta a haját aszimmetrikusra, és az első dolog, ami eszembe jutott, amikor megláttam, hogy anyánk tutira nem engedi el a halloweeni bulira, és akkor egyedül kell mennem, de Vi nem kapott büntetést. Anyánk csak az ajkát biggyesztette, mielőtt jóformán élvezettel kijelentette volna:

– Egy fiú sem akar majd táncolni veled, ahogy te most kinézel.

Vi-jal csak egy igazi barátnőnk volt, egy Janie Spriggs nevű lány, aki egy sarokra lakott tőlünk, és gyakran játszott velünk reklámosat. Cserébe Vi meg én eljártunk hozzájuk, és használtuk a mamája szobabiciklijét, és felpróbáltuk a mamája bundáját, néha a kettőt egyszerre. Janie-nek volt egy Down-szindrómás bátyja, Pete, akit mi Vi-jal, és a szüleink is úgy emlegettek, hogy a retardált. Ha meglátott bennünket, üdvözlés gyanánt azt kántálta, hogy: „Ikrek vagytok, mert kettő van belőletek." Érdekes, hogy Pete ennek ellenére mindig meg tudott különböztetni minket, jóval az aszimmetrikus frizura és a súlykülönbség előtt is, amikor még sok tanár és iskolatárs képtelen volt rá.

Vi-t és engem csak akkor hívtak meg magukhoz buliba az osztálytársaink, ha mindenki hivatalos volt, de engem nem zavart az elutasítás, elvégre nem egyedül maradtam otthon. Azt hiszem, az osztálytársaink veszélytelen csodabogaraknak tartottak minket. Az ikrek akkoriban távolról sem voltak olyan gyakoriak, mint mostanában – ez még a széles körben elterjedt termékenységi kezelések előtt volt –, pedig legtöbbjükkel ovi óta együtt jártunk, amitől egyszerre számítottunk ismerősnek és furcsának. Marisáig, ebben eléggé biztos vagyok, egy csomagnak is tekintettek bennünket. Ha valaki meg akarta hívni az egyikünket, mindkettőnket vendégül kellett látnia, és annyira nem voltunk közkedveltek, hogy két vendég helyét elvegyük.

Nem mintha mi Janie-n kívül bárki mást is meghívtunk volna magunkhoz. A szülinapunk általában egy augusztusi hétköznapra esett, amikor elautóztunk apa rokonaihoz Omahába, ezért ott kaptunk tortát, és otthon sosem ünnepeltünk. Amikor Vi-jal még kicsik voltunk, gondolom, anyánk nem kezdeményezett társasági eseményeket a nevünkben, és amikor nagyobbak lettünk, mi sem kezdeményeztük, mert rájöttünk, anélkül, hogy erről valaha is beszéltünk volna, hogy jobb, ha összefogunk, és eltitkolunk néhány dolgot a családunkkal kapcsolatban. Nem azt a tényt, hogy „megérzéseink vannak", ahogy Vi-jal már kiskorunk óta neveztük. Inkább azt, hogy attól kezdve, hogy hazaértünk a suliból, néhány perccel azelőttig, hogy majdnem három órávalkésőbb apa megjött a munkából, anyánk ágyban maradt csukott ajtó mögött, lehúzott rolókkal, lekapcsolt villanynál. Mi Vi-jal úgy hivatkoztunk arra, amit anyánk a hálószobájukban csinált, hogy „szundít egyet", bár tisztában voltunk vele, hogy nem alszik – gyakran ment a tévé, néha ugyanaz a műsor, amit mi néztünk a nappaliban –, és nagy ritkán bekopogtunk, hogy kérdezzünk tőle valamit.

Először tizenegy éves korunkban fordult elő, hogy hazajöttünk a suliból, és anyánkat ágyban találtuk, ami igencsak feszültté tett bennünket. Megkérdeztük, hogy beteg-e, és amikor nem válaszolt, felmelegítettünk egy doboz konzerv csirkeerőlevest tésztával, és tálcán bevittük neki a gőzölgő ennivalót egy tálkában. Apa mindig háromnegyed hatkor ért haza a munkából, és amikor aznap este anyánk semmi jelét nem mutatta, hogy előbújna, saját kezünkbe vettük az irányítást. Egy olyan receptet használtunk, amelyet kiskártyán tartott egy fehér bádogdobozban a hűtő tetején – saját kezűleg másolta ki az újságból, és gyakran elkészítette –, roston sült csirkemellet főztünk rizzsel és Kraft Ranch-dresszinges jégsalátával. Optimistán négy főre terítettük meg az asztalt, mégis elcsodálkoztunk, amikor fél hatkor anyánk megjelent tetőtől talpig felöltözve, s mintha csak egy kicsivel lett volna jobban belemerülve a gondolataiba, mint máskor.

– Ó! – mondta, amikor meglátta, hogy a vacsora majdnem teljesen kész. – Hát jó.

Amikor apánk megjött, úgy ettünk, mintha ez egy normális este lenne. A vacsora végén száját megtörölte a szalvétával, és azt mondta:

– Finom volt, Rita. – Minden vacsora után ezt mondta, és egyikünk sem javította ki.

Elképesztő módon ugyanez játszódott le minden este az ezt követő hat évben, amíg el nem mentünk a főiskolára, amikorra már rég fel sem tűnt, mennyire fura, hogy anyánk ágyban tölti a délutánt, mi pedig Vi-jal úgy teszünk – legalább annyira saját magunk, mint apa miatt –, mintha ő főzte volna a vacsorát, pedig nem így volt. Három receptet váltogattunk: volt az első esti roston sült csirkemell, aztán tejszínes csirkemell és narancsleves sertéskaraj. Ez a másik két recept is anyánk cédulái közül, a bádogdobozából volt.Köretnek mindig – komolyan mondom, hogy mindig, az esetek 100 százalékában – jégsaláta volt Ranch-dresszinggel és rizs vagy héjában sült krumpli. Péntek este pizzát rendeltünk, szombat este apa steaket grillezett,vasárnaponként pedig elvitt minket anyánk nélkül – a vicc az volt benne, hogy azért, hogy kipihenhesse magát – vagy a Haciendába mexikóira, vagy a King Dohba darált hússal töltött táskát vagy édes-savanyú csirkét enni. (Anyánk nem szerette az olyasmiket, amiket „nem amerikai ételnek" nevezett.) Valamikor, miközben mi suliban voltunk, általában hétfőn vagy kedden, anyánk elment a szupermarketbe, ami visszatekintve mintha még jobban elmélyítette volna kimondatlan cinkosságunkat, hogy félrevezessük apát. Aztán első gimiben, miután Vi belépett a színjátszó szakkörbe mindenes segítőnek, hetekig egyfolytában én főztem vacsorát, amíg ő próbán volt.

Egyszer, kicsivel azután, hogy Jeremyvel összeköltöztünk, úgy döntöttem, megfőzöm neki a narancsleves sertéskarajt. Amikor sült, kinyitottam a sütő ajtaját, és elárasztott a forró, húsos, narancsos szag, tinikoromnak, szüleim házának, anyám depressziójának a szaga, amit sosem neveztünk depressziónak. Legszívesebben elzártam volna a sütőt, és a szemétbe dobtam volna a karajt, de az olyan teátrális lett volna. Inkább készre sütöttem, és bézs színű tányéron tálaltam. Amikor Jeremy meg én a hosszú lábú kis asztalnál ültünk, amit a gyerekek születése előtt használtunk, levágtam késsel egy kis darabkát, felszúrtam a villámra, bekaptam, és elsírtam magam.

– Mi baj, drágám? – kérdezte Jeremy. Időbe telt, mire elmagyaráztam, és amikor végeztem, fogta mindkét tányért, úgy, ahogy volt betette a mosogatóba, és kijelentette: – Soha többé nem eszünk karajt.

– Nem minden karajjal van baj – feleltem. 

– Csak ezzel a recepttel.

– Túl rövid az élet – nyúlt a nadrágzsebébe, és megcsörgette a kulcsát. – Gyere! Együnk szusit!


Következő számunkban folytatjuk.A folytatásos regényt a kéthetente csütörtökön megjelenő Regényújságban találják.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!