Hollywood, én így szeretlek! Volt egyszer egy... Hollywood - kritika

Tanakodtam, milyen ütős kezdést kerekítsek Tarantino legfrissebb alkotása köré, azután rájöttem, hogy lényegében elég, ha bármilyen sallang nélkül csak leírom a rendező úr nevét. A Volt egyszer egy… Hollywood az idei év egyik legjobban várt filmje, bemutatása valóságos örömünnep Tarantino rajongóinak. A rendező kultstátuszához méltó módon a film főbb szerepeiben akkora sztárokat csodálhatunk, mint Leonardo DiCaprio, Brad Pitt és Margot Robbie, de még a nyúlfarknyi szerepekben is olyan színészek parádéznak, mint Al Pacino, Dakota Fanning, Bruce Dern, Damian Lewis vagy épp Kurt Russell. Ha ezek a színészek két és fél órán keresztül semmi mást nem csinálnának, csak teázgatás közben nosztalgiáznának, még azt is élveznénk, de ha egy Tarantino-filmben látjuk őket együtt, akkor meg pláne hátradőlhetünk.

A forgatókönyv Tarantino műve, úgyhogy világklasszis, efelől nem lehetnek kétségeink. Vagy mégis? Látva a filmet, az első kétség körülbelül negyven perc után fogalmazódik meg a nézőben, és így hangzik: hol van a bonyodalom? Oké, hogy a film játékideje több mint kétórás, na de hogy még negyven perc után is ott tartunk, ahol az első öt percben, az kissé sok. Vagy kevés, nézőpont kérdése. Az 1969-ben játszódó történet elején megismerkedünk egy ünnepelt sorozatszínésszel, Rick Daltonnal és dublőrével, Cliff Booth-szal. Dalton ajánlatot kap egy olasz producertől, aki arra buzdítja a színészt, hagyja ott a hollywoodi rossz­fiú-szerepét, játsszon inkább olasz westernekben, azoké a jövő. Később azt látjuk, hogy Rick szomszédságába költözik a neves rendező, Roman Polanski és kedvese, Sharon Tate. Itt álljunk is meg, tisztázzunk valamit: míg Polanski és Tate létező személyek, addig Dalton és Booth pusztán a képzelet szüleményei. Fikció és valóság ekkor kezd összekeveredni, no meg akkor, amikor a két fiktív hőst összehozza az élet a sorozatgyilkos Charles Manson klánjával. Miután Sharon Tate mellett megjelenik a színen Manson klánja is, rájöhetünk, hogy Tarantino a színésznő brutális meggyilkolásának állít emléket két fiktív személy (Dalton és Booth) nézőpontján keresztül.

Tate meggyilkolása egyúttal Hollywood ártatlanságának elvesztését is jelentette; azt a pillanatot, amikor a lesajnált pórnép fellázad a cukormázas Hollywood ellen, behatol egy színésznő otthonába, és megöli az amerikai álmot. Ebből a tragédiából előzetesen semmit sem sejt a két fiktív hős, és ez a válasz arra, miért nincs bonyodalom a filmben. Tarantino pusztán dokumentálja azt, hogy Sharon Tate Hollywoodba költözött, miközben Los Angeles alsóbb régióiban egy hippikből álló társaság tengeti füvektől és alkoholtól ízes-szagos, nyomorúságos életét. Mindez a rendezőt kevéssé érdekli, inkább Rick Dalton és Cliff Booth életébe nyerünk bepillantást. Megismerjük a két férfi közti hierarchikus viszonyt, filmforgatásokon járunk, sőt még Bruce Lee-t is látjuk verekedni.

Tőle megszokott módon Tarantino óriási teret enged főbb színészeinek, DiCaprio és Pitt pedig meg is hálálják ezt. Utóbbi sosem volt még ilyen laza és kemény egyszerre, bámulatos, mennyire eszköztelen és mégis mennyire kifejező a játéka. Nem véletlen, hogy hozzá köthetők a film legjobb jelenetei is. DiCapriót pedig öröm nézni, ahogy kaméleonként ugrik egyik szerepből a másikba, ezáltal bemutatva egy jellegzetes hollywoodi színészi karriert. Pitt és DiCaprio a hátukon viszik a filmet, némiképp feledtetve a papírvékony cselekményt. A cselekményt, ami(nek hiánya) mutatja, hogy Tarantino inkább jelenetekben gondolkodott, semmint egy kiérlelt, koherens filmben. Amikor magára talál a film, akkor lassan vége lesz, viszont a parádés befejezést mindenki meg fogja emlegetni, és elsősorban nem azért, mert ultraerőszakos.

10/7