Szőlő és bor a magyar királyi törvénykezésben I.

Tudjuk, hogy Szent István korában komoly jelentőséggel bírt a bor, elsősorban a tized bevételek szempontjából. Több e korból származó és később megerősített oklevélben történik utalás a szőlők adományozásáról, a bordézsmáról, amelyet a gabona mellett a legfontosabb adóbevételnek számított. István törvényeiben, ahol elsősorban a középkori állam megszilárdítása, a közigazgatás, az államszervezet kiépítése volt a cél, konkrétan nem találkozunk a szőlőkre, borra vonatkozó, országos érvényű rendelkezéssel, de a későbbi, ránk maradt törvénykönyvek már többször megemlékeznek róla. Íme egy részlet Szent László király dekrétumainak második könyvéből (8. Fejezet az emberölésről):

„A ki kivont karddal embert öl, vessék tömlöczbe a király itélete szerint és oszszák három részre minden vagyonát: ugymint szőlleit, földeit, cselédségét, szolgáit.
1. § Ebből két rész illesse a megöltnek rokonságát, a harmadikat adják a gyilkos fiainak és feleségének.
2. § Ha pedig száztiz pénz érőnél kevesebb vagyona lenne, szabadságát is veszitse el.

Az emberölést szankcionáló fejezet külön kiemeli, hogy a tettes javait, köztük konkrétan annak szőlőit milyen módon osszák meg. Ez mindenképp utalhat arra, hogy a korabeli szőlőbirtokok értékesek, mindenesetre kiemelendők voltak.

Könyves Kálmán törvényeiben is lelhetünk egy érdekes utalást (2. könyv 17. fejezet):

„A mi szőllőt, házat és földet a királyok adtak, valakinek adták, állandóképen annál maradjon.”

Hasonlóan a László király idejében érvényes dekrétumokhoz, a magántulajdon megerősítése fontos cél volt a törvényalkotónak, s itt is konkrétan megemlíti a szőlőt, mint elkülönített birtokfajtát.
A tizedet adó egyházi személyekről szóló 66. fejezetben szintén a szőlőkről olvashatunk, amelyeket egyházi személyek műveltek:

„Papok és apátok, vagy akármi tisztet viselő személyek, tizedet adjanak annak az egyháznak, melynek határában földet mivelnek avagy szőllőt szednek.”

II. András (1205-1235) nevéhez fűződik az Aranybulla kiadása 1222-ben, amely az egész középkori magyar jogalkotás alappillérének is tekinthető, alapvető dekrétumait a későbbi törvényekben is viszontlátjuk. A törvénycikkek többsége a nemesség jogaival, kötelességeivel, a jogok egységesítésével foglalkozik (XX. törvénycikk a tizedről):

„A tizedet pénzűl megváltani senki ne tartozzék, hanem a mit a föld terem, bort vagy gabonát, abbúl fizessék.
1. § És ha ebben a püspökök ellentartók lesznek, nem segitjük őket.”

Az 1222. évi Aranybulla is foglalkozik a szőlő és bor adóterheinek szabályozásával.

A tized fizetésének kérdése, évszázados vitákat eredményezett. A dézsma beszedői gyakran nem terményben, hanem pénzben követelték meg. Ennek törvényi rendezése olvasható a törvénycikkben, mindenesetre érdekes tény, hogy a bor még a gabonát is megelőzve szerepel a törvény szövegében.
Ugyanitt a XXIX. törvénycikkben, az ispán jövedelméről és a királyi jövedelmekről szóló résben ezt olvashatjuk:

„Az ispánok csak az ő ispánságok igazával éljenek; egyebek, a királyhoz tartozók, ugymint cseberpénz, vám, ökrök, és a várak jövedelmének két része is a király számára legyen.”

Az itt feltűnő cseberpénz-cseberadó, amelynek 2/3-ad része a királyt illette, sokáig királyi bevételt jelentett, mígnem a 14. századra lassan földesúri jövedelemmé változott, a jobban ismert hegyvám néven. A cseberpénz bár pénzbeli adó volt, sokszor szőlőben, mustban és borban lett kifizetve, s a termés néhány százalékát jelentette a szőlőbirtokosok terhére. A cseber, eredetileg fából készült vödörszerű edény, amely mértékegység is lett, viszonylag tág űrmérettel, országrészenként változva, nagyjából 13-42 literig. A cseber-veder-köböl mértékegység egészen a 18-19. századig fennmaradt.