Bor-neked

2011.06.08. 16:21

A török kor bortermelése Pannonhalma környékén

A török hódoltság időszakában a Sokoró területe osztozott az egész ország, s különösen a végvár-vidékek sorsában. Az első időszakban viszonylag enyhébb pusztítást szenvedett (az 1529-es, 1532-es török hadjáratok idején), de Székesfehérvár 1543-as eleste után már szinte mindennapossá váltak a törökök rablásairól, pusztításairól szóló hírek. Alsokon, amelyet ezidőtájt kezdenek Szent Mártonnak, Győr Szent Mártonnak nevezni, egy 1531-ből származó portaösszeírás szerint még 52 portával találkozhatunk, az egy évvel későbbi török dúlást követően ez a szám nagyjából felére csökkent.

 

A török sok embert rabszolgaként hurcolt el, vagy aki elkerülte ezt a sorsot, inkább elmenekült innen. Az első időszak még viszonylag konszolidált állapotára utal, hogy a győri káptalan adás-vételi jegyzőkönyvei szerint 15 sokorói faluban összesen 491 extraneus birtokos szerepelt. (86 faluból és 3 városból, Pozsonyból, Győrből és Pápáról érkeztek.) Jellemző volt továbbá a környékbeli átbirtoklás is: Felpécen kispéci, Kispécen kajári, Nyúlon nagybaráti és ménfői jobbágybirtokosokkal találkozhatunk.

Ezután sorozatban következtek a katasztrófák. 1541-ben Török Bálint!, 1542-ben a török, majd egy évvel később Fehérvár ostroma után újra a török portyázók látogatták meg a vidéket. Igazán nagy sereg csak 1551-ben érkezett, ennek pusztítása nyomán Szent Mártonban mindössze 2 porta maradt épségben. Hasonló pusztítást szenvedtek el a környék más települései is, Nyalkáról, Tényőről, Csanakról, Barátiról, Ravazdról és Écsről tudjuk, hogy több alkalommal szenvedett a fosztogató, gyújtogató török seregektől. Az 1568-ban megkötött drinápolyi béke után szinte az egész dombvidéken siralmas, lepusztult állapotokat, elhanyagolt, kiirtott szőlőket találhatunk. A porták száma felére, harmadára csökkent, s ennek megfelelően csökkentek a birtokok bevételi forrásai is. A sokat szenvedő falvak inkább vállalták a török hódoltságot és a terület jó része a székesfehérvári szandzsákhoz került. A korábban elmenekült lakosok, főleg a közelben lakók, így a győriek is, lassan újra visszatértek földjeikre. A földbirtokosok újabb mentességek adásával próbálták a szőlőbirtokosokat maradásra bírni. A mentesség általában néhány évre szólt, amíg az illető rendbehozta, felújította elhanyagolt szőlőjét. 1565-ben a győri káptalan László deák kis-écsi szőlőit mentesítette. A pannonhalmi főapátság (1514-től) Tarchy Albert szent mártoni szőlőjével tette ugyanezt. 1571-ben a főapát Nyeregjártó Tamás felújítandó szőlőjét mentette fel a kilenced fizetése alól. Tíz év múlva a Szent Mártonban lévő Kornicz-zegle nevű szőlőt Szapáry István vette meg, aki szolgálatok fejében 1589-től a tized és kilenced alól is szabadságot kapott. Olasz Ferenc hasonló kedvezményt nyert Kápolna nevű szőlőjére, cserébe a leégett szent mártoni templom és vár felépítésében való részvételéért. 1593-ban Wolff János nagynyúli Incheo (Incső) szőlője 20 év fizetési mentességgel bírt.

A török hadak súlyos veszteséget okoztak, de a végvári harcok alatt mindkét harcoló fél élen járt a pusztításban

 

A török hadak súlyos veszteséget okoztak, de a végvári harcok alatt mindkét harcoló fél élen járt a pusztításban

A kedvezmények adása azonban nem hozott döntő változást és csak a környékbeli lakosokra fejtette ki hatását. A távol élők extraneus birtokai folyamatosan megszűntek. Sokan nem vállalták a messzi szőlőkbe való kiutazás veszélyét, félve a török és végvári katonák fosztogatásaitól. A legkitartóbbak a győri polgárok voltak, akik az 1543-as nyalkai és az 1570-es écsi török pusztítás után is helyükön maradtak. Egy özvegyasszony és két leánya 1553-ban a töröktől való félelmében adta el pátkai birtokát. Három évvel később nemes Poky István hasonló megfontolásból szabadult meg ménfői szőlőjétől. 1564-ben Takáchy Bálint 1564-ben, Csornai Angyal János egy évvel később tette pénzzé kis-écsi és nagybaráti szőlőbirtokát. Eladások történhettek épp a török pusztítás következtében fellépő elszegényedés, megélhetési problémák, váltságdíjak miatt is. Kádas Bálint zsellér pl. 40 forintért zálogba adta nyúli szőlőjét, hogy az őt elhurcoló töröknek a váltságdíjat kifizethesse. Érdekes az úgynevezett " közösségi tulajdonban" lévő szőlők helyzete is, amelyek a falusi egyházak területei voltak, de valójában községi elöljárók rendelkezése alá tartoztak. Az anyagi nehézségek miatt néha ezeket is kénytelenek voltak eladni: 1550-ben Nagybarátin a helyi Szent András templom egyik szőlőjét a hívők 16 forintért, 5 évvel később pedig másik szőlőjét 12 forintért adták el, utóbbit azért, hogy a falu török adóját kifizethessék. Hasonló körülmények között bocsátották áruba a nyúli Mindszentek templom 3 elpusztult szőlőjét.

Nehéz helyzetbe kerültek a különböző egyházak, pl. a győri székesegyház kezén lévő alapítványi és oltárbirtokok, amelyeket még az előző században hozták létre főleg adományok útján és a belőle befolyó jövedelmeket a templomok fenntartására, jótékony célokra fordították. 1531-ben a székesegyház Szent Egyed oltárának kis-écsi birtokára a pannonhalmi konvent elengedte a kilenced és az ajándék terhét. 1550-ben a Szent Fábián, Szent Sebestyén környékbeli oltárbirtokai 12 esztendőre bérlők kezébe kerültek. Egy 1567-es jegyzék alapján a káptalan 59 ilyen birtoka közül 13 parlagon állt, 9-et pedig felújítás céljából bérlőknek adtak.

A felsorolt példák egyértelműen bizonyítják a hanyatlást. A jelentős erőfeszítések hatására, valószínűleg a tőkepusztulás és újratelepítés még egy ideig egyensúlyban maradhatott. A frissen telepített vagy feljavított szőlők jelentős értéket képviseltek: egy 1539-ből származó eladási szerződés szerint Mészáros Simon 6 forinton vásárolt lepusztult szőlőt, majd azt a feljavítás után 55 forinton adott tovább. A csornai prépostság 1565-ben nagybaráti birtokán tartott felmérést, amely megállapította, hogy a pusztuló szőlők aránya növekszik és csökkennek a befolyt jövedelmek. A prépostság ezután igyekezett ezeket a leromlott szőlőket a falu elöljáróinak eladni. Valószínűleg a többi tulajdon is hasonlóan cselekedhetett, hogy legalább jövedelmeit stabilizálni tudja. Az örökös nélkül meghaltak birtokait mindenesetre igen gyorsan megpróbálták áruba bocsátani. A századfordulóig a birtokügyek intézése sem változott meg, s a peres ügyekben továbbra is a falusi elöljárók ítélkeztek. Egy 1565-ös eladási perben az apát megbízásából csanaki , baráti, nyúli jobbágyok, egy győri polgár, az apátság provizora és egy szerzetese döntött. A hegyaljai és miskolci szokásokhoz hasonlóan e területen is a megállapodás eredményét egy hiteles személy, "index notificatorum" hirdette ki a faluban, amelyért ajándékul egy kenyeret kapott. (1537-ben Kisbarátin egy Kozma Ferenc nevű személy.) Nem változott különösképp a szőlőtermesztési technológia sem, de a robot alkalmazása egyre inkább háttérbe szorult a rossz hatékonyság miatt. Tél végén trágyakihordás, február-márciusban a nyitás (a terület előkészítése, megtisztítása), áprilisban az újraültetés, májustól a kötözés, karózás, első kapálás, júliustól a második kapálás, majd szeptember, október folyamán - Szent Mihály napja után - a szüret és a betakarás következett a jellemző munkafolyamatok sorában. (Gecsényi L. 1988.)

Az instabil, de akadozva működő helyi állapotokat a török 1594-es hadjárata teljesen megsemmisítette. Pannonhalma, mint végvár és Győr elesett, s a vidék Szinán basa hadainak prédájává vált. Az ezt követő 1598-as visszafoglalás, majd a 15 éves háború és a Bocskai-felkelés hadieseményei a bécsi és zsitvatoroki békéig (1606) abszolut ellehetetlenítette a terület gazdálkodását. Bár a békeévek alatt megindult a visszaszivárgás a XVII. századi török időszak a borvidék talán egyik legnagyobb válságának kora. A visszatérő birtokosok újra nagy kedvezményeket kaptak, amelyeknek lejárta akár 5-8 év is lehetett. A cél természetesen megint csak a szőlők felújítása és újratelepítése révén, a jövedelmek növelése lehetett: "A Szent Mártonhoz tartozó Sokorú hegyeken szentmártoni apátur ő nagysága az maga jobbágyainak nyolc esztendeig adott szabadságot azokról a szőlőkről, kiket pusztákból fölépittetnek; nyolc esztendejére taroznak tizedet, kilencedet megadni azon szőlőkről. Pedig az , ki szentmártoni apátur ő nagyságának nem jobbágya , tarozik hat esztendejére dézsmával : tizeddel, kilenceddel." (Erdélyi , 1906) Néhány év elteltével több tucat helyi személy, környékbeli lakos , várbéli hajdú vette művelésbe régi és új szőlőjét. Egy jegyzék 1609-1619 között 23 visszatérő birtokos nevét tünteti fel Szent Mártonban. 1607-ben Ravazdon egy vármegyei határozat alapján bárki felújíthat parlagon fekvő szőlőterületeket. Az elpusztult, elnéptelenedett falvak újra benépesedtek és gyakran a környékbeli jobbágyok művelésébe kerültek.

A békésebb időszakokban újra megjelentek a győri birtokosok is. Igazi fellendülés azonban nem következett be, mert a török portyák még mindig sorozatosan pusztítják a vidéket. Egy 1642-ből származó sérelmi jegyzőkönyvben elhurcolt szőlőmunkások és elpusztított szőlők szerepeltek. A földesúri szolgáltatások mellett, amelyek a kedvezmények lejárta után újra nagy terhet jelentettek, a török adók is nehezítették a helyiek életét. (kettős adózás)

A szpáhik, annak ellenére, hogy vallásuk tiltotta a szeszesital fogyasztását , gyakran bort is követeltek jobbágyaiktól. 1621-ben Kisbaráti adójában 2 akó, öt évvel később Nyalka adójában 5 akó bor szerepelt. A török urak gyakran követeltek szőlőműveseket is: 8 embert szőlőmunkára és még 5 akó bort kellett beszállítaniuk a ravazdiaknak Musztafa fehérvári bég számára 1649-ben.

A török adóterhek egyre nőttek, 1650-ben pl. a szent mártoni major és a ma is fennálló óriási központi pince (500 m) építésének engedélyezéséért, a pénzdíjon kívül évi 5 rőf, majd 1670-es újjáépítésénél évi 6 rőf csimazin posztót követelt az apátságtól a fent említett bég. A növekvő súlyos terheket tetézték az egyre erőszakosabb portyázások, amelyek hatására a lakosság újra menekülni, szökdösni kezdett.

Újabb kedvezmények, szabadságok már nem igazán érték el a megfelelő hatást. 1651-1664 között pl. az összes szent mártoni szőlőbirtokos elmenekült, annak ellenére, hogy a főapát rendeletében az ittmaradóknak 4 évre teljes fizetési szabadságot adott. A vasvári béke (1664) után újabb rövid fellendülési időszak következett, de ez már nem maradhatott tartós. Ebben az időszakban a helyi borok mennyisége bizonyosan nem volt elegendő. (1637-ben Pázmándon mindössze 180, Nyalkán 38 akó bor termett.) A fogyasztás jelentősen növelte az itt tartózkodó, helyenként nagy számú katonaság ellátása, valamint az a tény, hogy a fellépő járványok, betegségek egyetlen gyógyszere a lakosság számára a bor volt. A hiányzó mennyiséget gyakran külföldről ( Klosterneuburg, Krems, Hielingenkreutz) kellett pótolni. A városi és falusi kocsmákba, kimérésekbe néha a helyi borok mellett fertő-vidéki, balatoni borokat is hozattak.

A terület utolsó nagy török pusztítását az 1683-ban bekövetkező bécsi hadműveletek idején szenvedte el, amikor Ibrahim budai basa győri ostromserege teljesen feldúlta a környéket, nem kímélve az emberéletet, a szőlőterületeket, pincéket és egyéb borászati eszközöket sem. Az óriási visszaesést, a lakosság elmenekülését a következő évtizedek szorgos kezei és a vármegye illetve a helyi földbirtokosok intézkedései csak nagyon lassan tudták helyreállítani.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!