Lefeleztük az oktatókat

A vasárnapi ugrást egyetemi órák, hajléktalan lét, épp hogy csak nem darabjaira hulló hostelben töltött éjszaka, na meg csekély éhezés előzte meg. Szombat este kis híján hazamentem, mivel úgy tűnt, még az időjárás is ellenem van. 

De anya nem engedte... Jellemző, nem igaz? Ha ugrani akarok, az a baj. Ha inkább hazamennék, akkor meg az. Szülők.. Csak azt tudnám, hogy lehet mindig igazuk?!

Aztán olyan megtiszteltetésben volt részem, hogy Verebes Gabi vitt le vasárnap reggel Matkópusztára. A reptérig pedig volt idő egyik kedvenc hobbimra, a beszélgetésre. Kíváncsi voltam, egy elismert szakember hogyan tudja átadni tudását, hiszen nem egyszerű valamit elmagyarázni a legkülönbözőbb embereknek, akik még sosem próbálták jelen esetben az ejtőernyőzést. 

Gyönyörű volt a kilátás.

Tanári titkok 1.0 

„Mindenkivel meg kell találni a hangot” – kezdte a magyarázatot. Jó, de mégis mi lehet a megfelelő hang? Hiszen itt a gimnazistától az újságírón át a cégvezetőig mindenki megfordul. „Éppen ez benne a jó. Mindenféle ember van köztünk” – folytatta. 

Belőlem meg kitört a riporter és tovább faggattam. „El kell mondani, hogy mit csináltak rosszul, de úgy, hogy azt ne felejtsék el, kicsit fájjon. Ezt teljesen máshogy lehet megtenni egy fiatal fiúnál, aki nagyon menőnek érzi, hogy már háromszor ugrott. Vagy egy vezető beosztású üzletembernél. Én nagyon élvezem a tanítást. Szeretem szeretem, hogy ide mindenki önként jön és ezért rendesen hajt, hogy minden jól menjen.”

Ezt tanúsíthatom is! Amit eddig a Gábor elmondott, hogy mit NE tegyek, azt úgy megjegyeztem, mintha az életem múlna rajta... De hogy a divatos példát említsem, a kovalens kötéssel gondban lennék. És csak reménykedni tudok, hogy a kémia tanáromat, ha olvassa ezt a cikket, nem éri akkora csalódásként a dolog mint engem, amikor kiderült, hogy a nevén kívül nagyjából semmire nem emlékszem ebből a kötés dologból. De komolyan! Aki fejből tudja, mi az a kk (ha! a rövidítése biztos, hogy valami ilyesmi volt) az írja le kommentben, legyen szíves! 

Azóta, hogy Gabi erről beszélt, próbálok rájönni, mi az a hang, ami rám hat. Neki valami különleges képessége lehet ehhez, mert ő tudja, anélkül, hogy én érteném. Mert az biztos, hogy mindig eltalálta eddig, hogyan jegyezzem meg egy életre, ha valamit elrontottam. Viszont sosem éreztem úgy, hogy éppen engem nem bír, mert rám szól... Dehogy! Például az ernyőhajtogatásnál. 

Csúsztatás a felhők felett.

Tanári titkok 2.0 

Kicsit ciki bevallani, hogy a „Hol akadtál el Kiscsaj?” kérdésre sem tudtam a választ. Hát, ott, ahol a sok zsinór van és nem úgy, ahogy kellene – valami ilyesmit tudtam erre csak nyökögni. 

Kedvenc részem mégis az volt, amikor a szerintem gyönyörűen, valójában eléggé szétzuhanva összerakott ernyőt Dangie úgy rúgta szét, mintha az életben senki hozzá sem nyúlt volna. A fiúk elviccelődtek azon, hogy ez olyan mint a katonaságban az ágyazás. Én meg arra gondoltam, nekik azt is tanítani kell? Na de nem poénkodom ezzel többet, mert aztán apukám is elolvassa és a még a végén nem visz le a következő hétvégén ugrani. Így is felsorolta az összes általa ismert szentet, amikor meghallotta, hogy ernyőhajtogatást tanulgatok, a saját magam eltett – de persze leellenőrzött és sok segítséggel ellátott  – ernyővel szállok be a gépbe, sőt, még ki is ugrom belőle...

Tanári titkok 2.1

A nap első fele egyébként az időjárás miatti aggódással telt, mert a felhők igencsak nem akartak eltűnni. Szerencsére! Mert Gabi az első ugrással meggyőződött róla, hogy biztonsággal földet tudok érni, szóval legközelebb már én is ott izgulhattam a gépben. „Jobbra a Mennyország látható. És balra is” – mondta a pilóta helyett Verebes Gábor. Már csak ezért a látványért is megérte az egész – még a vaságyas hostel is az éjjel kávézó lengyel szobatársakkal együtt.

Éppen a napokban láttam egy videót ejtőernyősökről, akik a felhők fölött zuhantak. Szóval épphogy felkerült a listámra ez a kaland, már ki is pipálhattam. És tényleg csodálatos! Lent a komor, borús idő; fent a gyönyörű, kék ég és a hasunk alatt az egybefüggő, habos felhőtakaró. És csúsztattunk a Nap felé! Jaj, nagyon szép volt, ahogy a felhők felett suhantunk előre, na meg le. 

Már csak ketten ugrunk.

És ezzel eljutottam a harmadik szintre! Amikor pedig már csak Dangie-vel ugrottam. Azzal az alakkal, aki az előző képek egyikén, a gépben ülve kellemesen szunyókál mögöttem. 

„Együtt ugrunk, húsom” – most lehet ennek a kijelentésnek nem örülni? Naná, hogy nem. Csak mosolyogni és indulni. És jól sikerült!!! Szóval már három ugrásom van, már csak néhány ezret szeretnék. 

Az út a cél

De ezek a hétvégék nem lennének olyan jók a társaság nélkül. Például Gréti nélkül, akinek mindenre megvan a tökéletes válasza. Csaba (aki megint hősként bevezetett Budapestre és elvitt a metróig, ami nekem, ismerve tájékozódási képességemet, szinte akkora segítség, mint Gabi és  Dangie az ugrásnál) és Tamás nélkül, akiket szintén meg akarok említeni, kedvességből. Meg még sorolhatnám a mindenkit, de akkor mikor lenne vége ennek a cikknek? Még a következőugrásomkor is pötyöghetnék.