Kacatok

Az ember elhatározza magát, hogy megkeményíti a szívét, és „szanál”. Csak azt visszük, ami szükséges, ami hasznos! Ez úgy néz ki, hogy fél óra múlva a fickó ül a szoba közepén visszasüllyedve valami gyermeki tudatállapotba, kezében egy kacattal. Dehogy kacattal, kinccsel!

Millió emlék rohanja meg a felelősségteljes felnőttet játszó szerencsétlent és ő elbukik. Hogy is dobhatnám ki azt a félbe tört dobverőt, amit akkor kaptam el a tömegben, mikor ellógtam fesztiválozni. A haszontalan fadarab érintése, illata olyan érzésekkel tölt el, amelyekről már régen megfeledkeztem. A fiatal szabadság, a gyerekkor, a gondtalanság emlékével.
Innentől nincs visszaút. Megtalálom az első focicipőt, amit nem „örököltem” hanem újonnan húzhattam a lábamra. A gyomrom összeszorul, mert érzem milyen izgalommal várta gyerekkori énem a hétvégi bajnokikat a serdülő csapat tagjaként. Ott egy aláírt focis kártya, itt pár értéktelen papírpénz, de hát az ember megtartotta az első külföldi utak emlékét. Visszafordíthatatlanul zuhanok a múltba, míg végül egy matchbox akad a kezembe, amit a nagyszüleimtől kaptam… Itt az utazás vége, mert ha tovább szaladnék szembe az óramutatóval, attól félek, megszűnnék létezni.

Rázárom az ajtót a rengeteg kacatra, majd máskor keményebb leszek. 

De persze egy ládával térek vissza a szobába, és katonás rendben szépen belehelyezem az összes kincsem.
A múltat nem törölhetjük el végképp, akkor sem, ha az élet már új kihívások elé állít. Lesz helye ott is a kincseimnek, ahova most megyek. A matchboxot nem raktam a ládába. Zsebre vágtam. Oda adom majd valakinek, akinek talán harminc év múlva kedves emléket jelent.