Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije

Szerző: Kurt Vonnegut
Cím: Bajnokok reggelije
Kiadó: Helikon
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés éve: 1973
Oldalszám: 400

Én már le sem tudnám tagadni, mennyire rajongok Vonnegut írásaiért. Ha választhatnék, hogy melyik híres-neves íróval ihatnék meg egy sört, gondolkodás nélkül őt választanám. Hogy miért? Ezernyi kérdésem lenne Hozzá. S ha már a sörözés nem jöhet szóba, megelégszem Szántó György utószavaival, amelyeket az új kiadások végére tűzdelve olvashatunk.

Egyszerűen zseniálisak ezek a kiegészítések, magyarázatok. Azon túl, hogy megválaszolják kérdéseimet, huncut szórakozást biztosítanak az olvasáshoz, és rengeteg információval látnak el Vonnegut életéről, stb.

Megtudhatjuk például, hogy a Bajnokok reggelije szoros összefüggésben áll Az ötös számú vágóhíddal. A Playboyban megjelent interjú szerint egybe íródott a két regény, csak a végén „nem illeszkedett sehogy sem a kettő”. Így Az ötös számú vágóhíd „morzsalékából” született meg a Bajnokok reggelije, melyet Vonnegut búcsúregénynek szánt. Az évek során írt még néhány búcsúregényt, jópárat szánt még utolsó darabnak, mikor leköszönni kívánt az írói pályáról, de valahogy mindig születtek újabbak. Szerencsénkre. 1970 táján már sikeres alkotóként tartották számon, ám Ő ennek nagyon kemény árat fizetett: elköltözött családjától, magánélete romokban hevert, élte a világsztárok egyhangú életét, ivott, cigarettázott, marihuánát szívott, stb.

Utóbbiak hatása alatt nem csoda tehát, ha a fent említett két mű igencsak pszichedelikusra sikerült. Ahogy a legtöbb Vonnegut-mű, a Bajnokok reggelije is bölcsességek összevisszaságából áll, gondolatokból, amelyeken hatalmasat kacaghatunk, majd néhány másodperc hahota után, nagyokat elmélkedhetünk. Miért? Mert mind igaz. Káosz benne minden, de tartalmas és rendszerezhető, minden ott van benne, ami egy jó Vonnegut-kötetben kell legyen. A történet száguld, mint Kilgore Trouttal a kamion az országúton, néhol lelassul egy illusztráció erejéig, de sehol nem akad meg. Szereplői visszatérő alakok: Kilgore Trout, Eliot Rosewater, stb. Olvasás közben szemöldökünkből kérdőjelet formázva kereshettük a választ a narrátor kiléte felől érdeklődve. Néhol nem teljesen tiszta, hogy ki is mesél most, egészen addig, míg meg nem értjük, hogy Vonnegut beleírta magát a regénybe. A whiskey-szürcsölő író ott ül a bárban dulakodó szereplők között és maga is fogyaszt a „bajnokok reggelijéből”.

Jelenlétének igen fontos szerepe van a műben, s ezt Szántó György nagyon szépen vesézi ki az utószóban.

Különösen kedvemre való ez a regény, mert rendszerint olyan szereplőket vonultat fel, akikre a társadalom nem figyel, nem értékeli próbálkozásaikat, törekvéseiket. Átfedések találhatóak benne az egyes regényei között, és nagyon jól kivehető a szereplők vívódásaiból, hogy Vonnegut a maga bajait jeleníti meg a történetben: depresszió, skizofrénia, STB. Vonnegut valóban hitt abban, hogy kiírhatja magából a kínzó kórt, de mint általában, itt is csőbe húz a mű végén: megérteti az olvasóval, hogy nemcsak ő beteg, hanem az egész emberiség.

„Vonnegut a Bajnokok reggelije lapjain immár nem csupán egy író a sok közül. Sokkal inkább új normák alkotója, a földlakók gyógyulását akadályozó tabuk döntögetője. A szenvedők – minden szenvedő – szószólója” – írja Szántó György a már sokat emlegetett utószóban, s én ezekért a magyarázatokért valóságos rajongást mutatok. Így született meg a gondolatom is, mely szerint szívesen olvasnám az egész Vonnegut-életműsorozat utószavát egyetlen könyvvé szerkesztve is, mert önmagában ezek az írások is alkothatnak olyan zseniális kerek egészet, mint egy-egy káoszból épülő Vonnegut-mű.

Csupán annyit tennék még hozzá a Vonnegut-életműsorozat újrakiadásához, hogy egyetlen példány ezekből a csodaszép borítójú könyvekből a polcon KUTYAGUMIT sem ér, gyűjtsétek be az egész sorozatot!