Kisalföld logö

2017. 11. 18. szombat - Jenő 3°C | 8°C Még több cikk.

Menekültgyerekek: jobb élet helyett verés, bántalmazás

1946-ban Laurie Humphreys 13 éves volt. Egy árvaházban élt Southamptonban. Egy jobb élet reményében Ausztráliába küldték a Child Migrants Programme segítségével – vele együtt utazott több száz társa is. A gyerekek zömére azonban nem várt jobb élet.
Kemény munkára fogták be őket farmokon, kegyetlenül bántak velük, és nagyon sokan szenvedtek fizikai, lelki bántalmazástól. Nem volt ritka a szexuális bántalmazás sem.

Az ausztrál miniszterelnök a napokban kért bocsánatot a brit migráns gyerekektől az elszenvedett bántalmazásokért.

Laurie Humphreys ma 76 éves – elmesélte a saját történetét.

– Az édesanyám meghalt, amikor négyéves voltam. Az apám – egy pap tanácsára – a southamptoni árvaházba adott. A második világháború idején, 1946-ban egy másik árvaházba kerültem, Romsey-be. Egy napon egy nővér jött be hozzánk, és magához hívott bennünket.

– Ki szeretne Ausztráliába menni? – kérdezte.

Szinte mindannyian jelentkeztünk, habár azt sem tudtuk, merre van Ausztrália. Nem sokkal később egy atya jött be hozzánk, hogy meséljen egy távoli országról, ahol a nap napi 14 órán keresztül süt, és ahol lovon mennek a gyerekek iskolába. Úgy írta le nekünk Ausztráliát, mint egy tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

13 éves voltam, úgy hangzott, mintha a Paradicsomba mehetnék.

Végül engem is kiválasztottak a nagy utazásra néhány másik fiúval együtt. Kaptunk egy váltás új ruhát. 1947. augusztus 19-én hajóztunk ki Southampton kikötőjéből az SS Asturias fedélzetén. Szeptember 22-én érkeztünk meg Ausztráliába, Fremantle-be.

Izgatottan vártuk, hogy elkezdődjön az új életünk. Engem háborús árvának neveztek, és akkor tudtam meg: apám meghalt. Körülbelül húszan kerültünk a Boys Town nevű helyre, Bindoon városába, amelyet fiatal fiúknak tartottak fenn.

Sokkoló volt az egész. Sivatagba kerültünk, a zöldellő Anglia után fájt a szívünk. Szinte még utak sem voltak.

Azonnal munkára fogtak bennünket. Egy hét múlva már tudtam tehenet fejni, és elkezdtünk egy házat is építeni. Ekkor már 14 éves voltam, autót is kellett vezetnem. Dolgoztunk, ettünk és aludtunk – ez volt az új életünk. És nem volt lehetőségünk arra, hogy iskolába járjunk. Angliában elég jól tanultam, de itt nem tehettem. A fiúk nagy része, akik Bindoonban voltak, soha nem tanultak meg sem írni, sem olvasni.
Egész évben a nyitott verandákon aludtunk. Amikor feltámadt a szél, rettenetesen hideg volt. Levest, kenyeret kaptunk enni. Az étel szegényes volt.

Habár a Paradicsomot ígérték nekünk, borzasztó körülmények között éltünk.

Aztán pedig jöttek a rettenetes bántalmazások.

Menekültgyerekek: jobb élet helyett verés, bántalmazás.
Menekültgyerekek: jobb élet helyett verés, bántalmazás.

A keresztény papok szíjjal vertek bennünket. Mindenért verés járt, ütöttek-vertek, amikor csak lehetőségük volt rá. Nagyon fájt.

Ahogyan a legtöbb fiúnak, nekem is az egyik pap lakrészét kellett takarítanom. Nagyon nagy figyelmet fordított arra, hogy a saját lakrészünk is tiszta legyen. Ha nem úgy volt, jött a verés.

Mivel én voltam az egyik legidősebb fiú, megpróbáltam elkerülni a szexuális bántalmazást. De tudtam, hogy mindannyiunkkal ugyanazt teszik.

Az egyik talán leggyűlöltebb figura Kearney atya volt, egy ír férfi, aki 1948-ban érkezett hozzánk. Ő volt a legkegyetlenebb ember, akivel valaha találkoztam. Amikor a kormány emberei jöttek hozzánk látogatóba, elképesztően kedves tudott lenni. Halála után még szobrot is emeltek neki, de egyik éjjel a szobrot ledöntötték. Ez is azt mutatta, mennyire gyűlöletes személy volt.

Amikor 17 éves voltam, mennem kellett. 13 éven át laktam különböző árvaházakban, három ezek közül Ausztráliában volt.

A saját lábamra kellett állnom. Próbáltam új életet kezdeni. Néhány évig farmokon dolgoztam, aztán munkát kaptam egy olajszállító tartályhajón. 25 évig dolgoztam ott.

1954-ben megházasodtam, elvettem feleségül Dagmart. Két gyermekünk született. Később újra megházasodtam, elvettem Eleanort. Négy gyermekünk született. Elváltunk.

Jó néhány év telt el, amikor megtudtam: az apám nem halt meg. S bár soha nem találkozhattam már vele – 1976-ban elhunyt –, megtudtam, hogy a családom még mindig Angliában él.

Így hát 1984-ben, közel 40 évvel azután, hogy Ausztráliába küldtek a „jobb élet reményében", hazatértem, hogy viszontlássam elveszettnek hitt rokonaimat. Megtudtam, hogy apám újranősült, és hét gyermeke született.

Annak ellenére tehát, hogy árvaházban nevelkedtem, egy nagy család tagja voltam, még ha nem is tudtam sokáig.

– Az árvaház után jó életem volt Ausztráliában, és csodálatos családom van itt, Angliában. De a társaim közül sokan soha nem tudtak családot alapítani, megtalálni az otthon melegét a gyermekkori rossz élményeik miatt.

Néhány évvel ezelőtt találkozót szerveztem a régi társaimmal. Az egyik lány odajött hozzám, és megkérdezte:

– Ugyan, mit ünneplünk?

– Azt, hogy túléltük – válaszoltam neki.

Habár soha nem gondoltam arra, hogy végleg visszatérek Angliába, rengeteg alkalommal voltam már ott látogatóban. Még mindig nagyon sok a brit bennem. Azt nagyon sajnálom, hogy nem lehettem több időt együtt mostohatestvéreimmel – ma már egy sem él közülük.

A legnagyobb fájdalmam még ma is az, hogy elvittek Ausztráliába, hogy nem nevelkedhettem a saját családomban. Még mindig sokat gondolok arra, hogy emiatt nagyon sok dolog hiányzik, kimaradt az életemből. Bocsánatkérés ide vagy oda az ausztrál miniszterelnöktől, ez az, amit soha, de soha nem tudnak nekem visszaadni.

Olvasóink írták

  • 1. meir 2010. január 02. 08:51
    „-en viszont NEM Emigraltam!!!
    engem es a csaladomat Deportaltak!! van kulombseg ugye??
    a kegyetlen embertelen banasdmod?? volt benne reszem a Lagerben!!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

75 éve házasok

1934-ben azért döntöttek úgy, hogy karácsonykor esküsznek meg, mert szerény jövedelmükből nem futotta volna nagy esküvőre. Tovább olvasom