Kisalföld logö

2018. 08. 20. hétfő - István 18°C | 32°C Még több cikk.

Afganisztán: a kábítószer és a terrorizmus árnyékában

Négy nap, tizenkét óra alvás. Bepillantás a rendkívüli civil életbe, illetve a döbbenetesen fegyelmezett katonai világba. Pillanatképek Afganisztánból.
Az első obligát kérdés: hogy kerül a tudósító Afganisztánba? Viszonylag egyszerűen. Lázár János vásárhelyi polgármester, a honvédelmi bizottság elnöke beprotezsál Szekeres Imre miniszternél (fideszes és szoci politikus is lehet beszélő viszonyban), és mivel a honvédelmi minisztérium egyébként is rendszeresen delegál újságírókat hivatalos útjaira, így adódik a lehetőség. Szükséges még tizenkét védőoltás, néhány pohár védőital kolera ellen, bakancs, sivatagi ruházat beszerzése, és már repülhetünk is.

Újabb kérdés: mit is keresünk Afganisztánban? Hogy a magyar küldöttség mit, azt egyszerűbb megfogalmazni. A közel kétszáz fős magyar alakulat látogatása, illetve újabb katonai osztag kitelepüléséről szóló tárgyalások levezetése a célja a négynapos látogatásnak. De mit keres a NATO-államok közel 90 ezer katonája a hatalmas ázsiai országban? Miért kell ekkora haderővel beavatkozni egy 23 milliós nemzet életébe?

Kábítószer és terrorizmus

A válasz egyszerű, a feladat épp ezért rendkívül bonyolult. A mérhetetlen szegénységben élő átlagember, a szomorú külsőségek mögött a XXI. század két, talán legrettegettebb ellensége rejlik: a kábítószer és a terrorizmus. Afganisztán kimagaslóan a világ legnagyobb máktermelő országa, és ez korántsem a mákos tészta rendkívüli közkedveltségével magyarázható. A kábítószer alapanyagának termesztése gyakorlatilag az egyedüli megélhetési forrást jelenti az őslakosság számára. A leghírhedtebb terroristák szervezett bújtatása mellett, ami egy ekkora országban és ilyen szerény infrastruktúra mellett egyszerűbb feladat, mint mondjuk Ausztriában. Márpedig a kábítószer és a terrorizmus valóban nem tekinthető afgán belügynek, ezért áldoznak eurómilliárdokat a nagyhatalmak.

Afganisztáni tájkép: kopár sziklák, Pol-E-Khomri városa és az elmaradhatatlan fegyveres katona. Fotó: Veres Viktor
Afganisztáni tájkép: kopár sziklák, Pol-E-Khomri városa és az elmaradhatatlan fegyveres katona.
Fotó: Veres Viktor

Térjünk vissza kalandos utazásunkhoz, hiszen ha nyitott szemmel jár a látogató, akkor sok mindenre felfigyelhet a még oly titokzatos katonai, illetve afgán világból. A német Luftwaffe légibusza Ferihegyről egyenesen az üzbegisztáni Termezben landol az éjszakai órákban. Az afgán határ melletti város már a szovjet időkben is hasonló feladatot töltött be, mint ezúttal. Akkor a szovjet, most a német katonák átszállóhelyének számított, illetve számít. Az utolsó település, amelyen harci gépek használata nélkül, nem úgynevezett műveleti területen tölthetik el idejüket a katonák. A németek által irányított mini táborban kapunk képet először a modern katonai életről. Minden igényt kielégítő étterem, svédasztalos ételválasztékkal, hideg és meleg üdítőitalokkal. Megtudjuk, hogy valamennyi katona számára egyetlen, erre szakosodott amerikai cég készíti a reggelit, ebédet és vacsorát. Gondoljanak bele: hetvenezer katona kiszolgálása, az ételek és az italok szállítása, logisztika, a fertőzésveszély elkerülése, és így tovább. Nem akármilyen feladat, nyilván nem akármennyiért.

Laktanyafeeling

Aztán megmutatják a tisztálkodásra szolgáló konténereket is. Természetesen angolvécé, teljes higiénia, hideg-meleg víz, igaz, inni nem szabad belőle, és azt is nagy betűkkel írják ki, hogy három percnél tovább nem használható. Hogy végre valami igazi, múlt századi laktanyafeelingünk legyen, megmutatják éjszakai szálláshelyünket, egy hatalmas sátrat, amelyben 17-en éjszakázunk, keskeny tábori vaságyon és lószőr pokrócon. Igaz, a légkondi itt is működik. És mivel néhányan a társaságunkból úgy gondolják, hogy pihenés helyett inkább anekdotáznak és a kicsempészett pálinkát húzzák meg, az a néhány órás alvás sem zavartalan. A tudósító pedig forgolódás közben azon elmélkedhet: legutóbb a középiskolai építőtáborban aludt ennyi emberrel egy légtérben, és ez bizony nem éppen tegnap történt.

Könnyített menetfelszerelésben helikopteres landolás után. Szekeres Imre honvédelmi miniszter mögött a kissé megviselt szerző. Fotó: Veres Viktor
Könnyített menetfelszerelésben helikopteres landolás után. Szekeres Imre honvédelmi miniszter mögött a kissé megviselt szerző. Fotó: Veres Viktor

Hajnalban aztán irány Afganisztán! Miután kellően megvárakoztatnak bennünket, és először találkozunk a „Ne kérdezd, hogy miért, csak teljesítsd a parancsot!" kezdetű örök és egyes számú katonai axiómával, felülünk a C–160-as katonai gépre, és húszperces repülés után leszállunk az északi központban, a németek által irányított Mazar-e-Sarifban.

Páncélmellényben, sisakban

Itt már nem táborba, sokkal inkább egy több ezres, XXI. századi katonai konténervárosba csöppenünk. A legmegdöbbentőbb talán a kórházlátogatásunk. Az ott dolgozó Szilágyi doktor kalauzol körbe bennünket, és a csillogó-villogó, ultramodern műtők, kezelők, CT-k és röntgengépek láttán leesik az állunk. Hogy a berendezésekre szükség is van, azt hamarosan konstatáljuk. A negyedórás vizit után az ajtón kilépve az addig magasan lévő tábori zászlókat félárbocon találjuk. Ami azt jelzi, hogy egy szövetséges katona meghalt Afganisztánban. Aztán amikor magyar kísérőnk hozzáteszi: ritkán látható fenn a lobogó, akkor villámgyorsan rádöbbenünk, hogy nem a korzón sétálgatunk.

Ez az érzés fokozódik bennünk, amikor nem sokkal később közlik: vegyük fel a páncélmellényünket és a sisakot, abban repülünk tovább a magyar támaszpontra, Pol-e-Khomriba. Miután feldobjuk magunkra az alig 16 kilós menetfelszerelést (a rovancsolás azért nem maradhat el), harci helikopterhez vezetnek bennünket, amelyben életünk egyik legkalandosabb órája vár ránk. Elvégre az azért mégsem nevezhető hétköznapinak, hogy a már említett ruházatban, a végig hegyes-völgyes domborzatot követve (azaz folyamatosan hullámvasutazva) helikopterezzünk úgy, hogy közben kétoldalt és a nyitott hátsó résznél három, állig felfegyverzett katona kémlel folyamatosan. Hogy nagyobb legyen a biztonságérzetünk (...), a hátsó vigyázónk ülő helyzetből rendszeresen hanyatt vágja magát, és puskájával a kezében így szemlél körös-körül.

A magyar zászlóalj adományosztása iránt mindig nagy az érdeklődés. Fotó: Veres Viktor
A magyar zászlóalj adományosztása iránt mindig nagy az érdeklődés.
Fotó: Veres Viktor

Csapatunkból többen visszaadják reggelijüket a természetnek (e sorok írója nem reggelizik), de végül megérkezünk. Az Afganisztánban állomásozó MH Tartományi Újjáépítési Csoport 4. váltása – így hívják hivatalosan a szolgálatot teljesítő 200 magyart – már-már megható kedvességgel és barátságossággal fogadja a küldöttséget. Persze, hónapok óta nem találkoztak honfitársakkal, meg nyilván szóltak nekik, hogy ne tojással dobálják a miniszteri csapatot. Ám tényleg úgy tűnik: örülnek a látogatóknak, még akkor is, ha haloványan érezhető, hogy leginkább kíváncsiskodó, antikatona civileknek tartanak bennünket. Mert hát azok is vagyunk.

Miközben a település szélén felépített támaszpontot járjuk körbe (háromágyas, légkondicionált konténerszobák, tisztálkodási konténerek, kulturált ebédlő, klubhelyiség tévével – Duna Tv, m2 –, kantin – este hét és tíz között napi két sörrel – sportpálya, no meg műhelyek), én Csongrád megyei „honfitársat" keresek, sikerrel. Nem sokkal később Szabó Csaba hódmezővásárhelyi századossal beszélgetek, természetesen arról: hogyan került ide és mit csinál itt.

Üzenet Vásárhelyre

Elmeséli, hogy nemcsak a vásárhelyi zászlóaljnál dolgozik, hanem a városban is él. Ifjú feleségével lakásvásárlást terveznek, amihez kell a pénz. Kár lenne tagadni: ezért is vállalta a fél éves kiküldetést (valamennyi magyar katona ennyi időre szerződik), amit egyébként élvez. Az átlagos magyar honvéd 2000 euró körüli összeget keres, és ezt még akkor se irigyeljük, ha hozzátehetjük: itt aztán sokat nem tud költeni a pénzből. (A laktanyákban már-már kötelezőnek számító cigaretta is nagyon olcsó, egy doboz Marlboro alig több mint 200 forint.) És hogy mi Szabó Csaba feladata? Magát építési szakellenőrnek vallja, az afgánok munkáját felügyeli és ellenőrzi, azaz mint a legtöbb magyar honvéd, a civil-katona kapcsolatot erősíti. Elmondja: a helyi férfiak általában barátságosak vele, tisztességesen dolgoznak, erőszakkal nem is találkozott az eddig eltöltött szolgálati ideje alatt. Gyorsan hozzáteszi, szerencsére. A nőkkel nem kommunikál, mert azt nem szabad. Erre ott vannak a katonanők.

Errefelé a teherautók könnyen robbannak. Fotó: Veres Viktor
Errefelé a teherautók könnyen robbannak.
Fotó: Veres Viktor

Afganisztánban ugyanis teljes a férfiuralom. A nők csadorban tetőtől talpig, csak a szemük látszik ki, az is alig. El nem válhatnak, ha tőlük elválnak, akkor nem mehetnek ismét férjhez, ezért inkább a többnejűség a divat. Ugye, hölgyeim, milyen jó dolguk van Magyarországon?
Azzal köszönünk el egymástól, hogy mindjárt hazaüzen, figyelje a család a Délvilágot. Feleségével napi e-mail kapcsolatban van, telefonon ritkábban beszélnek (egyébként a mobilhálózat arrafelé is működik), mert csak jobban fájna a szívük. Mi is búcsúzunk Pol-e-Khomritól, Simon Attila ezredes parancsnoktól oklevelet is kapunk, majd megtudjuk: helikopter helyett páncélozott autókonvojjal megyünk vissza a központi táborba.

Időközben ugyanis homokvihart jeleztek, így a gép nélkülünk repült vissza. A páncélmellény meg a sisak marad, így a 4,2 literes turbódízel Toyota dzsip szűk hátsó ülésén nem állítható, hogy elszáll a háromórás menetidő, de sofőrünktől és fegyveres kísérőnktől legalább olyasmiket is megtudunk a táborról és Afganisztánról, amik nem e hasábokra valók, mert hátha a felettes is olvas újságot. Sajnos sötétben utazunk, így nem sokat látunk, pontosabban annyit, hogy azon a néhány településen, amelyen áthaladunk, piac és étteremféleség mindig akad, igaz, más nemigen.

Harci géppel Kabulba

Altatóra nincs szükség a Mazar-e-Sharif-i támaszponton, ébresztőre viszont annál inkább, csoportunk egy része ugyanis már hajnalban Kabulba repül. (Természetesen harci géppel, páncélmellényben...) Ázsia egyik legnagyobb repülőterét – a civil részét is! – ugyanis szeptembertől magyar részleg irányítja, ami nagy megtiszteltetés, no meg nagy felelősség. Ha azt állítjuk, hogy a reptereken általában fokozott a biztonság, akkor Kabulra elég nehéz szavakat találni. Térerő eltüntetve, mindenhová csak katonai kísérettel lehet menni, egyébként is féltucatnyi marcona fegyveres vigyáz ránk. A nyomaték kedvéért még elmesélik, hogy a hárommilliós fővárosból se nagyon telefonáljunk, arról pedig véletlenül se beszéljünk, merre járunk. Nemrégiben ugyanis egy német csoport tagja csörgött haza, hogy innen és innen indulnak öt perc múlva, nem sokkal később pedig robbant az autóbuszuk.
Nem telefonálok.

Felvilágosult afgán asszonyok, katonai felügyelet mellett. Fotó: Veres Viktor
Felvilágosult afgán asszonyok, katonai felügyelet mellett.
Fotó: Veres Viktor

Közben érkezik a rossz hír: az előző éjjel bennünket szállító konvoj egyik autója a visszafelé úton felborult, két magyar katona könnyebben megsérült. Lett nagy pánik a vezérkarban, nem elég a baleset, még itt ez a néhány újságíró is, most hogy a francba kommunikálják a történteket. Dicséret jár ezért is: úgy kommunikálják, ahogy illik. Nem hallgatják el, röviden, feszesen, katonásan és hivatalosan hírt adnak az esetről. Az már a média bűne – ha úgy tetszik, a mi bűnünk –, hogy amikor az aznapi Déli Krónikában Szekeres Imre a kabuli tárgyalásairól akar beszámolni, az első kérdés úgy hangzik hozzá: „Hogy vannak a magyar sebesültek?".

De vissza a repülőtérre: természetesen páncélozott autóval, kétszerezett fegyveres kísérettel, szögesdróton és betonbunkereken keresztül jutunk a NATO főhadiszállására – át a fővároson. A sötétített üvegen keresztül elhanyagolt, koszos és lepusztult utcákat és többségében bizony hasonló embereket látunk. Hétköznap délelőtt – a péntek számít hivatalos szabadnapnak – rengetegen sétálnak odakint, igazolva a korábban hallottakat, miszerint nincs munkalehetőség az országban. Leszámítva persze a mákültetvények gondozását.

A féltve őrzött kabuli központban ha nem is fényűző, de mindenképpen európai állapotok fogadnak bennünket. Éttermek, büfék, üzletek, butikok – és tárgyalótermek. Amelyek közül az egyikben az aktuális főparancsnok és miniszterünk a magyarok további afganisztáni szerepvállalásáról tárgyal.

„Dugóhúzó" a hadiövezetben

Ezzel függ össze következő utunk is: Afganisztán jóval veszélyesebb déli részébe, Uruzgan tartományba, Tarin-Kowt-ba repülünk, a holland táborba. Mivel hadiövezetben, mellesleg murvára landolunk, az úgynevezett dugóhúzó módszert alkalmazza pilótánk. Ez röviden abból áll: iszonyú magasról, baromi meredeken, összevissza kanyarogva száll le a gép, hogy minél nehezebben eltalálható célpont legyen a levegőben.
Nem volt jó érzés. Sem a tudat, sem a leszállás.

A mindennapok: fegyveres őr mögött zajlik az élet. Fotó: Veres Viktor
A mindennapok: fegyveres őr mögött zajlik az élet.
Fotó: Veres Viktor

A sziklasivatag közepén arra is választ kapunk, miért a sok döbbenetes tisztasági előírás. A süvítő szélben kavarog a homok, pillanatok alatt ujjnyi vastag réteg rakódik ránk. És mivel az ország gyakorlatilag teljesen csatornázatlan, rendkívüli a fertőzésveszély. Bárhová lépünk be, étkezés előtt és után, illemhelyiség használata előtt és után kötelező a fertőtlenítős kézmosás, de nem árt, ha az utazó csomagjában is ott lapul a fertőtlenítő kendő.

Afgánok kiképzői

A barátságosnak legjobb indulattal sem nevezhető, ám nyilvánvalóan célirányos és a körülményekhez képest komfortos bázison prezentációt tart a holland parancsnokság arról: miként képzik ki az afgán nemzeti hadsereget. Részletesen elemzik a helyiek erősségeit, gyengéit, és még sok-sok mindent elárulnak a tálibokról, ami megint csak nem e hasábokra való. Már csak azért sem, mert hamarosan 60 magyar a hollandokéhoz hasonló feladattal költözik erre a vidékre. Erről röviden csak annyit: a bennünket kísérő magyar fegyveresek közül az egyik mindössze annyit mond az újabb felszállás előtt a tapasztaltakról: „Ide azért még én se jönnék." Pedig ő nem is látta a prezentációt.

Gondoljuk: a nap végére végre nem marad több izgalom. Alaposan tévedünk, de erről nem Afganisztán tehet, hanem az időjárás. Kabul előtt ugyanis akkora viharba keveredünk, hogy gépünk nem tud leszállni, az orkán miatt néhány méterrel a betoncsík fölött átstartolásra kényszerül. Végül szavakban nehezen kifejezhető izgalmak után másodjára sikerül a landolás. Természetesen „áldozatok" is akadnak, kiderül, a miniszterek is emberek, többek között ugyanis Szekeres Imre tölti meg tartalommal az erre szolgáló zacskót. Mindezek után elképzelhető örömmel várjuk az aznapi utolsó utat Kabulból vissza Mazar-e-Sharifba, de jó katona módjára teljesítjük ezt is. Éjszakára az ottani tucatnyi magyar szolgál meglepetéssel, egy búcsúbulival. Grillhúsok és a fejadagnál jelentősebb mennyiségű sörök is előkerülnek, nem szabad a végre zenére és szórakozásra kötelezett magyar katonákat megsérteni azzal az egyszerű, de nagyon is igaz frázissal, mely szerint mi fáradtak vagyunk...

Alvásra hát ezúttal sem jut idő, hiszen pirkadatkor indulnunk kell haza. Megint csak Termezen át, a páncélmellényt leadva, a harci gépet magunk mögött hagyva, Ferihegyen lágyan landolva. Érkezéskor pedig arra a felértékelődő közhelyre gondolva – az egyébként életre szóló kaland után –, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Pio atya stigmái: szent volt vagy csaló?

Ötven éven keresztül ő volt Itália kedvenc szentje. Pio atya higgadt nyugalommal vette tudomásul… Tovább olvasom