Kisalföld logö

2017. 01. 23. hétfő - Zelma, Rajmund -7°C | 2°C Még több cikk.

VOLT Fesztivál - A repülő svéd és a meghízott punk

TUDÓSÍTÓNK JELENTI - Amikor közhírré tétették a VOLT órára lebontott programját, már tudtam: muszáj lesz előkeresnem a mosásban összement, anno ezer forintért vett Smash-pólómat és Sopronig vonatozni. VIDEÓKKAL!!

Az ok a tinédzserkorban keresendő, ugyanis a négy napos őrület fő headlinerét minden 30 felé közeledő egykori műpunk legnagyobb kedvence, az Offspring jelentette - egyrészt.

Másrészt szintén a zárónapon ugrott be fűrészelni egyet a skandináv crossover-metal (vagy mi) majdhogynem kultikus bandája, a Clawfinger. Őket már láttam kétszer, de hát ismerjük a mondást a magyarról meg az igazságról. (kihagyhatatlan VOLT)

A vasútállomást elhagyva kérdezni sem kellett a helyi erőket, melyik buszra kell szállnom, mindössze követtem a fekete trikós fiatalokat. A tömött járgányban néhány gyerkőc nem szomjas állapotban olyan hangosan szórakoztatta az utasokat, hogy majdnem maximális hangerőre tekerve se hallottam az mp3-lejátszómat. Bezzeg a 8 óra munkát! (mókás VOLT)

Maga a helyszín logisztikai felépítése és hangulata sok mindenben hasonlított a Szigetére, leszámítva a méretbeli különbségeket és az ebből adódó zsúfoltságot. Ha már sajtópasst kaptam a nyakamba, gondoltam, franc se fog sorban állni a tojtoj wécék előtt, inkább a VIP-sátorban könnyítek magamon, hátha látok celebrity-t. Láttam. Vörös Andrást a Superbuttból és Fiala Jánost. (érdemes VOLT)

A hazánkban gyakran felbukkanó Clawfinger fél 10-re várta az MTV Headbanger’s Ball Arénájába a zúzásra éhes arcokat. A négy svédből és egy norvégból álló társulat műfajában alapnak tekinthető, világszerte ismertek szerény, barátságos viselkedésükről, energikus, pörgős, ugrálós koncertjeikről. Utóbbiakról meggyőződhetett az a kb. 600 tag, aki esti szórakozásul őket választotta. A soundchek alatt rögtön két meglepetés érte a bandát jobban ismerőket: a dobok mögött nem Henka Johansson ült, a gitáros (a norvég) Bard Thorstensen kopaszsága meg odalett, új fizimiskája erősen emlékeztetett a Lost-flashback-ekben látott John Locke-ra. (meglepi VOLT)

A Zeroes & Heroes-zal nyitottak, Zak Tell frontember amúgy igen jellegzetes és erőteljes hangját szinte teljesen elnyomták a torzított gitárok, ám a tábort mindez csöppet sem zavarta. Ugrált, pogózott boldog-boldogtalan, a zenekar ezt látva hasonló aktivitással működött a színpadon, ahol kiemelkedő teljesítményt nyújtott a Pantera-pólós, hajrázásban profi André Skaug basszusgitáros. (lendületes VOLT)

Szokásával ellentétben keveset kommunikált a közönséggel a Rehab Is For Quitters (Kb. a rehab a lógósoké) feliratú zöld pólóban feszítő Zak, pedig a Clawfinger-bulik minimális üresjáratait kitöltő poénkodásai általában a show részeit képezik. Sebaj, cserébe tolták gyors egymásutánban a régi (The Truth, Rosegrove, Nigger), az ismert (Out To Get Me, Nothing Going On, Recipe For Hate), no meg az új (Prisoners, Life Will Kill You, Price We Pay) slágereket. Apropó: figyeltem, rajtam kívül hányan motyogják, éneklik magukban a sorokat és hát csalódnom kellett, mivel egy olyan fiatalembert találtam, aki legalább a Biggest & The Best-be itt-ott be tudott kapcsolódni. Ennek ellenére a tömeg nagyobbik része rettentően élvezte a bulit, mellettem például nekivetkőzött négy, nagydarab kopasz. (hajvágás VOLT)



Két igazán emlékezetes pillanatra még kitérek. Az egyik a már említett bőgős Piroch Gábort megszégyenítő produkciója: Skaug kolléga felmászott az egyik állványra, maga alá hívta az erőskezűeket, majd leugrott. Elkapták. A másik az utolsó szám előtti „kiscsávós" dal közönség általi követelése; a Do What I Say gyermeki énekű refrénjét kórusban idéztük, meg is kaptuk. (egymásra találás VOLT)

Búcsúzkodni alig maradt idő, hiszen percek voltak hátra az Offspring húrok közé csapásáig. Megérkezve a nagyszínpadhoz, rögtön csodálkozó üzemmódba kapcsoltam, mert ennyi emberre nem számítottam. Lehettünk vagy 15 ezren! (tömeg VOLT)

Az 1984-ben pisilés közben alakult kaliforniai zenekar a ’90-es évek elején-közepén járt pályája csúcsán, világszerte több millió eladott lemezzel, olyan alap (akkor még tényleg punk) himnuszokkal, mint a Self Esteem, All I Want vagy Come Out & Play. Az ezredforduló felé közeledve „lágyult" a muzsikájuk, felkerültek a rádiós lejátszási listákra, rajongótáboruk átlagéletkora szépen csökkenni kezdett. Manapság a fiúk (inkább bácsik) megmaradtak a kellemes, dallamos, dúdolós, könnyedebb témájú popslágereknél, melyeket bőven tartalmaz a júniusban a boltokba került nyolcadik sorlemezük, a könnyen megjegyezhető Rise and Fall, Rage and Grace.



Az Americana album címadó dalával kezdődött az attrakció, elsőként Noodles-t (leánykori nevén Kevin Wassermann gitárost) pillanthattuk meg, majd az újonnan igazolt Pete Parada dobost, aztán Greg Kriesel basszusfelelőst. A banda arca, jelképe, fiatalabb éveiben hosszú, szőke, fonott hajat viselő Bryan „Dexter" Holland utoljára lépett elő, leginkább rajta látszottak az eltelt idő nyomai. Pici pocakot növesztett, a frizurája pedig olyasmi lehetett, mint nekem kiscsoportos óvodás koromban. (jóllakott napközis VOLT)

Sajnos a hangosítás pokolian rosszra sikeredett. Az első nótát és az azt követő Come Out & Playt gyakorlatilag fülelnem kellett, a Walla Walla, majd a Have You Ever alatt valamelyik állat feltekerhette Greg K. basszusát, mert az egész olyan recsegős és dübörgős volt, mintha a kétkazettás magnót toltam volna fel csontra direkt idegesítve a szomszéd Julka nénit. Dexterék ebből valószínűleg semmit sem érzékeltek, láthatóan rutinból játszották a klasszikus és az új tételeket. A szőke énekes-gitáros színpadi produktuma kimerült 4 darab, zárt lábas felugrásban, Greg végig terpeszben állva obégatott a refréneknél, Noodles legalább szaladgált ide-oda néha, Parada pedig lelkesen püfölt. Szerencsére idővel fokozottan javult a hangminőség, úgy kb. a koncert felétől már elfogadható élvezhetőségi faktorral. (csalódás VOLT)

Közönség-énekeltetésre nem vállalkoztak, igaz, nem is kellett, hiszen majd’ mindegyik dalban szerepelt „óóó-óóó" vagy „ééé-ééé" rész, amit könnyen meg lehetett jegyezni. A kommunikációt se vitték túlzásba, Dexter és Noodles inkább egymásnak felelgetett, bár utóbbi a népnek benyalva közölte, hogy először járnak Magyarországon, de mivel ilyen fantasztikus tábort még nem látott, tutira visszajönnek. Gondolom, a lengyelekkel vagy a szlovákokkal ugyanígy jópofizott. Az új korongról csak három számot, konkrétan a Hammerhead-et, a Half Turism-ot, és a You Gonna Go Far, Kid-et játszották, ellenben a kettővel ezelőtti Americanáról összesen hetet! Kellemes csalódásként érintett a (legjobb) Smash albumon található, akár egy Hives-lemezre is simán passzoló, igazi rokkendrollos What Happened To You. (boldog VOLT)



Ha egy csúcspontot kellene kiemelnem, talán a Pretty Fly(For A White Guy)-ra voksolnék. Az „uno, dos, tres, quatro, cinquo, senco, ses"-t hallva több ezren kezdek el ugrálni, szinte végig vokálozták a 3 percet. Clawfingerékez hasonlóan a fináléhoz közeledve itt is kívánságműsort tartott a nagyérdemű: a lálálálálá-kból simán ki lehetett találni, mit szeretnének még hallani. Természetesen jó Dévényi Tibi bácsi módjára teljesítették a vágyunkat, a pazar basszusszólójáról ezer közül felismerhető Self Esteem-el zárták a setlistet. (éneklés VOLT)

Ilyenkor szokás összegezni. Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is eljutok Offspring-koncertre, tehát örökké emlékezetes nap marad, pedig már nem vagyok akkora fan, mint régen. Plusz jó volt újra látni-hallani a Clawfingert, örömteli, hogy a fiúk mit sem vesztettek lendületükből, jókedvükből.

Levezetésként még beugrottam a fél kettőkor kezdődött Superbutt-bulira. Az emberek többsége elég fáradtnak tűnt, ami nem meglepő, hiszen a fesztivál utolsó napjának utolsó óráit éltük. A Vörös András vezette csapat bő egy órán át reszelte a gitárokat, eljátszották legismertebb szerzeményeiket, úgymint a Pioneer-t, a Better Machine-t, az Eat My Brains-t, mégis legnagyobbat a két magyar nyelvű szám, a Hetedik című József Attila-vers felturbósított hardcore változata és a Szájon át ütött. (hangos VOLT)

A hazaút krónikája megér még pár sort. Fene se számított rá, hogy hajnali 3 óra körül 40 percet kell sorban állnom, hogy lestoppolhassak egy taxit(!), pedig így történt. Kértem a sofőrt, taposson bele, mert szeretném elhagyni a várost a 3.45-ös vonattal. Odaértünk időben, ám a Pest felé induló vonatból fürtökben lógtak a fesztiválozók, nem fértem fel. Sebaj, visszasunnyogtam a pénztárhoz, hogy jegyet vegyek az egy órával későbbi járatra, csakhogy kiderült, vasárnap nem közlekedik. Szuper. Mintegy 2 órás, padon görnyedős, el-elszunyókálós várakozás után 6.15-kor indult a következő, és aki azt hinné, itt vége a megpróbáltatásoknak, téved! Győr felé közeledve megállt a szerelvény és a következő 1 órában műszaki okok miatt meg se mozdult. Tikkasztó állapotban, fél tizenegyre értünk a fővárosba, de bármennyire is igyekezett kedvenc vasúttársaságunk, nem tudta elrontani ezt a napot. (fárasztó VOLT)


csabinter

Olvasóink írták

  • 2. McClane 2008. július 07. 21:57
    „Csak annyit fűznék hozzá a cikkhez, hogy az újságíró kollega egy picit tévedett:) ugyanis mi is úgy kb 10 perccel a 3:45ös vonat indulása előtt értünk az állomásra, és valóban nem volt hely. Fel se lehetett férni a vonatra. Csakhogy ezt láthatták a GYSEV-esek is, mert a vonat nem indult el 45-kor, hanem csatoltak hozzá legalább 2 kocsit(köszönet is érte). Így akik még ott maradtak a peronon a csodára várva, azok mind felfértek, sőt, még ülőhelyünk is volt:) Szóval nem kellett volna 6:15ig várni:)”
  • 1. Fószer 2008. július 07. 17:08
    „Képek a 2008-as VOLT Fesztiválról:

    http://indafoto.hu/viztorony/tag/volt/slideshow/1”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Egyedi falunap Egyeden, aratás Sarródon

Egyed, Sarród, Fertőszéplak - Egyed falunapjáról István írt nekünk. Ami egyedivé tette az idei… Tovább olvasom