Kisalföld logö

2018. 08. 19. vasárnap - Huba 18°C | 30°C Még több cikk.

Megpróbálták kicsit jobbá tenni a környezetünket

Az egész kavalkád december 5-én kezdődött. Egyik kedves barátom munkát vállalt az egyik áruházban, mint Mikulás.
Napközben tiszteletünket tettük nála másik két sráccal egyetemben. Már akkor megmosolyogtatott a felállás, hogy egy 18 éves srác osztogatja a szaloncukrokat és egyéb ajándékokat a kicsiknek, akik széles mosollyal nyugtázzák a győzelmet. Mint minden műszak a Mikulás műszak is előbb utóbb véget ér. Szombat este kifuvaroztunk a Mikulásért. Ekkor jött az ötlet. Mennyire vicces lenne, egy nappal Mikulás előtt kocsikázni a városban miki jelmezben. Én voltam a sofőr, mellettem pedig az igazi szakmabeli. Kitaláltuk, egy jelmez nem elég szereztünk nekem is egyet. Itt indult minden.

Akármerre jártunk, széles mosolyt csaltunk az emberek arcára, dudált, integetett, leszólított minket mindenki. Ahol kiszálltunk az autóból, a társadalmi réteg minden képviselője integetéssel, pár kedves szóval nyugtázta ötletünk eredetiségét.

Sikerült szereznünk pár darab szaloncukrot, amit gondoltuk hogy a Baross úton elosztogatunk. Nem sikerült hosszú mutatványra, megrohamoztak minket a gyerekek. Negyed órába se telt, és a cukorkából nem maradt semmi. Minden gyerkőc mosolygott, a szülők pedig hálásan köszönték kedvességünket. Nagyon jó érzés volt.

Azt gondoltuk, hogy a szombati napra végeztünk. De úgy éreztük, hiányzik még valami... Sikerült összefutnunk két fiatal rendőrrel, akiket szaloncukorral ajándékoztunk, a kocsiból kocsiba dobásos megoldással. Örültek, kedvesen, mosolyogva nyugtázták gesztusunkat. Már mentünk volna haza, amikor is a Szent István úton egy földön fekvő férfira lettünk figyelmesek. Megálltam, azonnal kiszálltunk a kocsiból mind a négyen - a csapat élén a két Mikulás - és siettünk a földön fekvő felé. Mint kiderült, akkora probléma nincsen, csak túlságosan felöntött a garatra. Itt történt hogy életemben először tizenkilenc évesen mentőt hívtam, akik a látványnak nem örültek, viszont a két szaloncukrot amit cserébe -s a munkájuk tiszteleteként- adtunk, hálásan elfogadtak. Hosszú, fárasztó nap volt. Viszont tele voltunk új ötletekkel, elképzelésekkel. Folyt a gondolkodás, hogy mi lenne ha vasárnap, az ünnepnap is kijönnénk, de rengeteg szaloncukorral és megajándékoznánk a kicsiket, nagyokat.

Ezzel az ötlettel váltunk el egymástól. Vasárnap napközben megbeszéltük az apró részleteket, be kellett várni a hivatásos Mikulást, majd jelmez csere, (csak egy Télapót állítottunk rá a munkára, a kettőt a gyerkőcök nem hitték volna el), a három segéd nélkülözhetetlen piros sapkája, majd indulás a belváros. Első nekifutásnak körül szerettünk volna nézni, bepillantást nyerni a tömegre a Baross úton, majd a legideálisabb helyen lerakni a kocsit, hogy közel legyen az esetleges szaloncukor utánpótlást tekintve. Az első percben nyilvánvalóvá vált, hogy elképzelésnek ez tökéletes, viszont megvalósítani: lehetetlen. A Baross utca végén elakadtunk. Ahogy a gyerekek felismerték a Mikulást az anyósülésen, elszabadult a pokol. Sorba álltak az ablaknál, szinte verekedtek, csak hogy hamarabb érjenek oda mint a testvérük vagy a többi gyermek. Négy ablak kevésnek bizonyult az osztogatáshoz, minimum negyed órát álltunk egy helyben. Mögöttünk négy-öt kocsi várakozott, de senki se dudált vagy sürgetett minket. (ezúton is köszönöm türelmüket!)

Ekkor történt az első olyan dolog, amiért már megérte elindulni otthonról. Egy aranyos kislány, korát tekintve öt-hat éves lehetett, jött oda a kocsihoz nagyon félénken. Elfogadta a szaloncukrot, majd átnyújtott egy rajzot, azzal a kísérő mondattal, hogy, "Ezt Neked rajzoltam Télapó! Köszönöm a szaloncukrot, szia!!". Következő lépésként kiszabadultunk a tömegből, félre álltam a kocsival, majd megnéztük a rajzot. Négyen bámultuk percekig, majd egymást és a rajzot néztük felváltva. A rajzon a kislány, testvére, Mikulás, Krampusz volt látható. Teljes extázisba kerültünk, majd tudatosítottuk magunkban, hogy a kislány tényleg elhitte hogy a Télapóval találkozott, az őszintén boldog szemei elárultak mindent. A rajzot biztos helyre tettük, majd parkolóban hagyva az autót hatalmas lendülettel indultunk el a belváros felé.



Azt az érzést, ami ott átéltünk két óra alatt, nem lehet levélben megfogalmazni. Sikítottak, mutogattak a gyerekek. Mindenkihez odamentünk, a felnőttek közül is megajándékoztunk jó párat, jutott mindenkinek bőven. Öt kilogramm szaloncukorral indultunk el, ami percek alatt elfogyott, szám szerint 450-500 gyerek/felnőtt fért bele ebbe a kvótába. Megindító volt látni hogy mindenki kedves, mosolyog a másikra, de főleg ránk, hogy milyen aranyosak vagyunk a kicsikhez. Jó volt látni hogy a legfiatalabbtól kezdve a legidősebbeken át mindenkinek az arcára mosolyt csaltunk, ha csak egy percre is. Belvárosi kalandunk mély nyomot hagyott bennünk, de a légszívszorongatóbb pillanat az volt amikor egy kislány s kisfiú egymás után énekelt a Télapónak, hatalmas tömeg előtt, majd befejezve büszkén kihúzva magukat távoztak a plusz egy jutalom cukorral. Igazából vén lovak vagyunk ehhez az ünnephez, illetve a Mikulás napi tradícióhoz, de azt hiszem maradandót alkottunk.

A tömegtől elköszönve, tudatosítva bennük hogy nincs több rendelkezésre álló szaloncukor, a kocsi felé vettük utunkat. Ekkor merült fel bennem egy új ötlet. A két nap alatt ajándékoztunk kisgyermeket és idős hölgyeket/urakat, rendőröket, mentősöket. Viszont éreztük, kihagytunk valakiket, hisz nem hiába tettünk félre egy jókora adag szaloncukrot, még a bevetés előtt. Mindegyikünk tudta hogy miről van szó. Utunkat a győri Tűzoltóság felé vettük.

Testiekben és lelkiekben is felkészülve léptünk be az ajtón. Ahogy beléptünk itt is sikongatás de leginkább üvöltözés fogadott minket, mely tartalma nem volt más mint hogy azonnal mindenki jelenjen meg az előtérben, megérkezett végre a Mikulás. Egy apró beszédet tartottam melyben kiemeltem pár esetet a levélből, hogy tulajdonképpen honnan is indultunk, miért vagyunk itt. A csomag átnyújtása után, felvetettem az ötletet egy közös kép készítéséhez. Mindenki benne volt aki ott tartózkodott, illetve megkaptuk azt a lehetőséget hogy készülhetne a kép a tűzoltó kocsiknál. Apró szikraként gyulladt be a fantáziánk még ennyi idősen is, hogy természetesen, egy ilyen lehetőséget nem hagynánk ki. Együttes tömegként lebaktattunk a kocsikhoz, ahol elkészült a kép. Mindenki nagyon barátságos volt, kedves, értékelték a gesztust és az ötletet is.

Ahogy kiléptünk eltelt pár lépésnyi idő, mire felfogtuk hogy mit vittünk véghez. Egy szórakozásból kiindulva, konkrét tervet készítettünk, amivel rengeteg boldogságot okoztunk a két nap alatt. Úgy érzem joggal lehetünk büszkék magunkra, hogy ennyi idősen eszünkbe jutott ilyen, és véghez is vittük. Sokan kérdezték, hogy mi ezt pénzért csináljuk, csak nem ingyen fagyoskodunk kint. Ha jól meggondolom, jól megfizettek minket. A gyerekek/felnőttek. Mégpedig a rengeteg pozitív gesztus, szó, mondat, amit a két nap alatt kaptunk. A rajz pedig ott fog díszelegni a kocsiban, a két ének pedig örökre a szívünkbe égett.

Kipihenve a fáradalmakat a következő ilyen akción gondolkozunk, megpróbáljuk kicsit jobbá tenni a környezetünket. Nem kis tett amit véghez vittünk, de úgy gondoljuk, a 18-19 év alatt kaptunk eleget ettől a kedves várostól, ideje volt törleszteni egy kicsit! Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek aki velünk volt, segített, illetve azoknak is akik a városban voltak szombaton és vasárnap, és volt hozzánk egy kedves szavuk és megköszönték amit tettünk! Milliomosok lettünk, a szívünkben.

Köszönjük... Jövőre, újra találkozunk!
Tisztelettel a három segéd és a Mikulás:

Farkas Roland, Kerekes Dániel, Krázi Máté, Juhász Csanád.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Így parkolunk az Áprád úton! - Fotókkal

Győr - Olvasónk az Árpád úti parkolási "szokásokról" küldött felvételeket. Tovább olvasom