Kisalföld logö

2018. 02. 19. hétfő - Zsuzsanna -5°C | 4°C Még több cikk.

Vérben és gyászban

Ahogy ezt Nagy Gáspár költő annak idején írta: az emlékezés joga és felelőssége mindannyiunké. Hát emlékezzünk!

Éltető párhuzam feszül két dátum, 1956 és 1989 októbere között. A magyar történelem olyan eseményeit rejtik a számjegyek, amelyek egymásból nőttek, egymást segítették. Ahogy ezt Nagy Gáspár költő annak idején írta: az emlékezés joga és felelőssége mindannyiunké. Hát emlékezzünk! 

Nyolcvankilenc október huszonnégy. Hatalmas címekkel hirdette a Kisalföld az előző nap valóban történelmi eseményeit: „Magyarország: köztársaság", „Kegyeletteljes múltidézés", „Megemlékezések a fővárosban". A feszes, tényszerű, mégis valamiképpen sóhajtós írások mellett fekete-fehér fotók: Szűrös Mátyás parlamenti dolgozószobájának nemzeti zászlóval díszített erkélyéről integet, fegyelmezett rendben óriási tömeg emlékezik a Magyar Rádió székháza előtt, a hősök és a mártírok tiszteletére emléktáblát avatnak, koszorúznak Győrött, a régi megyeháza falán.

A katarzis elmaradt

Különös, a politikán kívül élők számára azóta is érthetetlen történelmi napokat, heteket, hónapokat hordozott magában 1989. Olyan eseményeket, amelyek gyökere 1956 őszéig nyúlik vissza. Csoóri Sándor költő, aki a kommunista rendszerben szüntelen dacolt a hatalommal és hosszú évekig „első vonalbeli közellenségnek" számított, így fogalmazta meg ezt a sajátos párhuzamot: „Az 1956-os forradalom azért soroltatott be a nemzet nagy történelmi pillanatai közé, mert a változás vérben született. Vérben és gyászban. Az 1988–89-es átalakulásban sikerült a vér nélküli forradalom eszméjét elfogadtatni nemcsak az eszünkkel, hanem türelmetlen ösztöneinkkel is. Dicsősége ez az országnak; a katarzis elmaradása azonban komoly tehertétele. Úgy látszott, Nagy Imréék országos újratemetésével lezárhatjuk az ’56 utáni évtizedeket, s egy nagy lélegzetet véve nekigyürkőzhetünk az új korszak megteremtésének. Tévedtünk. Semmiféle észérv, semmiféle kiszámított akarat nem helyettesítheti a közös megrendülést. Nagy Imréék temetésén ott voltak a koporsók. De a koporsók mögül hiányoztak a tettesek. (...) Nem, nem a bosszú mozzanata hiányzott, nem a vérengző ösztön tombolása és kielégülése, csupán az igazságérzet helyreállítása. Annak a tudata, hogy van jóvátétel is a földön."

A kimondott szó

Jóvátétel helyett idézzünk egy áldozatot! Csengey Dénes írót, aki 1991. április 8-án, 38 évesen belehalt (Luka László professzor szerint „belehalatták", miként KGB-s módszerrel, az ellenzék megfélemlítésére előtte öt évvel meggyilkolták a szabad demokrata Haraszti Miklós édesanyját is – a szerző.) az igazságba. Szóval Csengey Dénes szerint: „A nemzet legjobb tulajdonságai, sőt, a politika legjobb tulajdonságai a politikai intézményrendszeren, a hivatalos Magyarországon kívül gyülekeztek. A szabatos magyar beszéd, a követhető okfejtés, a világos értelem, az eszmékhez és néphez fűződő valódi hűség meg az igényes erkölcs 1956 után néhány asztallapnyi területre szorult vissza ebben a hazában. Németh László, Illyés és Bibó, aztán Csoóri és Konrád, Csurka és Mészöly íróasztalán. Később beköltözött az írószövetségbe meg a Beszélő szerkesztőségébe, fontos kirándulásokat tett Monoron és Lakiteleken. 1989 néhány jeles napján ez az erő elfoglalta az utcákat és a köztereket, a kultúrtermeket és sportcsarnokokat, a templomokat és a temetőkerteket. Ezért volt olyan tüneményes évünk az idén. Mert többet szereztünk a többpártrendszernél és a köztársasági alkotmánynál, a sajtószabadságnál és az új választási törvénynél. Emberek százezrei és milliói hitték el itt március 15-én, június 16-án és október 23-án, hogy a közügyekben kimondott szó nem feltétlenül szemét vagy szemfényvesztés."

Írta ezeket 1989 utolsó negyedében, „itthonról" címzett egyik levelében Csengey Dénes, amikor még – szabadság, köztársaság ide vagy oda – az állambiztonság, nevezzük nevén, a III/III. buzgó emberei, többek között a bulányista papok – név szerint például Szabó Gyula plébános, talán akkor még csak káplán – minden lépését figyelték, de jelentések készültek arról is, hogy a győri Reflex környezetvédői – többek között N. Magyar Tibor, Lajtmann József, Kalas György – éppen hová mentek és kivel beszéltek anno egy-egy bús-borongós őszi napon. Szóval a rendszer és a hálózat élt. Mégpedig olyan erősen, hogy tagjainak az irodalomra is jutott, nem is akármennyi ideje.

No persze nemcsak nyolcvankilenc októberében, hanem évekkel előtte, például 1984-ben is. Ekkor jelent meg a tatabányai Új Forrás című folyóiratban Nagy Gáspár – ma Kossuth-díjas, akkor még javában megfigyelt – költő „Öröknyár: elmúltam 9 éves" című verse. A költeményben a sorok vége „NI"-re, vagyis Nagy Imre monogramjára végződött, amit persze a szövegkörnyezet könnyedén a mártír miniszterelnökre egyértelműsített: „Egyszer majd el kell temetNI, / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!" Ma már irodalomtörténeti tény, akkor sok mindenre felhasználható adat volt, hogy 1984. október 22-én 207-es számmal szigorúan titkos, különösen fontos napi operatív információs jelentés született.        

Mert megtörténhetett

Mindezek történhettek abban az országban, ahol már erős ellenzék hallatta hangját, de még regnált – igaz, jócskán billegve – az egyedül uralkodó párt, az MSZMP, ahol a szovjet tankok csöve még fel-feltűnt a fehérre meszelt laktanyakerítések mögött, de a városokban, így Győrben is, már plakátok hirdették: „Továriscs, konyec!" „Elvtársak, vége!" Megtörtént, mert miként ötvenhatban, nyolcvankilencben is megtörténhetett. Megtörténhetett, mert a hatalomban akadtak józan, nemzeti érzelmű politikusok, akik vállalták a hangot és kimondták: „Fordul a történelem!" Pozsgay Imre államminiszter vette a bátorságot és 1989. január 28-án a Magyar Rádió egyik műsorában kimondta: a korábbi, szinte már betokosodott „ellenforradalom" megnevezéssel szemben népfölkelésnek minősítette 1956-ot. Ahogy a korabeli sajtóból kiderül: a bejelentése a párton belül (is) hatalmas meglepetést okozott.

Grósz és a fehérterror

Pozsgay Imrét – az időhíd másik, tizenhat évet megért oldalán – a visszhangos megszólalás előzményeiről faggattuk, vagyis többek között arról, félt-e ama bizonyos rádióbeszélgetés előtt.
„Féltem, hiszen a szovjet megszálló csapatok még hazánkban állomásoztak és néhány hónappal előtte hangoztak el Grósz Károly rémlátomásokkal terhelt és fenyegető mondatai a Budapesti Sportcsarnokban, ahol a pártfőtitkár fehérterrorral, utcai harcokkal fenyegette az ország népét. Azt figyelmen kívül hagyta, hogy a már »beindult« változásokat nem lehetett feltartóztatni, így kijelentései inkább a saját tábor bátorítását szolgálták volna, de ekkor már ők sem hittek benne igazán. Azt is tudtam, hogy az állampártot azzal gyengítjük meg, ha ráolvassuk, bebizonyítjuk, hogy egész uralmát egy nagy hazugsággal próbálta alátámasztani. Ez a hazugság pedig az volt, hogy ötvenhat november negyedikén Kádár János a forradalmi munkás-paraszt kormány, az MSZMP, a testvéri Szovjetunió segítségével mentette meg a nemzetet egy pusztító, restaurációs szándékú ellenforradalomból. Ez volt a mese harminckét évig, a párt tagjai ehhez igazították saját identitásukat, ezen az alapon uralkodtak az országon.
Sohasem hallgattam el, hogy hosszú ideig magam is elfogadtam, tanítottam ötvenhat (párt)hivatalos értékelését. Sok minden segített a revízióban, a megtérésemben. Így többek között a történelmi albizottságban végzett kutatómunka, ami csak megerősítette elhatározásomat: valamiféle új és igaz állásfoglalásnak kell születni ötvenhat ügyében. Bíró Zoltán barátommal már a lakiteleki találkozó, nyolcvanhét után fontolgattuk ezt, de ki kellett várni a megfelelő időt."

Megtérés, nemzeti alapon

„Hogy van-e valami miatt lelkiismeret-furdalásom? Talán csak azért, hogy évtizedeken keresztül kolosszális tévedések áldozata voltam. De indíttatásom, társadalmi környezetem, baráti köröm, azok az első generációs értelmiségiek, akik velem hasonló sorsból indultak, hasonló sorsot éltek meg, segítségemre voltak abban, hogy megtérjek és a nemzet érdekeit szem előtt tartó politikát folytassak. A velem tartó személyiségek közül meg kell említenem Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Nagy Lászlót, Kósa Ferencet, Sára Sándort, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Az ő jóvoltukból állok szilárdan a nemzeti gondolat alapján. Éppen miattuk magam sok mindenben változtam, de a hetvenes évektől az ellenfeleim ugyanazok. Ha már a változás szóba került, ötvenhat ügyében az első igazán megvilágosító tapasztalatokat az Egyesült Államokban szereztem, amikor nyolcvankettő szeptemberében az amerikai kormány vendégeként a tengerentúlon jártam. Ezt az utat használtam fel arra, hogy kapcsolatba kerüljek az ötvenhatos emigrációval, köztük egyetemi tanárokkal, tudósokkal, mérnökökkel, ott élő jó magyarokkal, akik rányitották a tekintetemet az igazi ötvenhatra."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A megváltó utolsó hét szava

A Győri Balett új, különleges táncelőadást mutat be, A Megváltó utolsó hét szava a kereszten. Tovább olvasom