Kisalföld logö

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -3°C | 3°C

Válságban a család?

Szarka Miklós lelkész-pszichológus arra keresi a választ, mi tarthatja össze a mai családokat.

Furcsa kettősséggel jellemzi napjaink életét Szarka Miklós lelkész-pszichológus előadásán, melyen arra kereste a választ, mi tartja, mi tarthatja össze a mai családokat: az emberekben egyszerre van jelen a házasság iránt érzett mély kiábrándultság és a biztonság iránti hatalmas vágy. Egyre többen vannak, akik csak kivenni akarnak a kapcsolatból, és nem látják, hogy boldog csak akkor lehet valaki, ha hajlandó nap mint nap megdolgozni érte.

Szarka Miklós
– Egyre gyakrabban halljuk, hogy válságban a család intézménye, és sajnos a számok is ezt támasztják alá.

– Nem a család van válságban, mert a család intézménye kiirthatatlan, hanem az ember. A leendő édesapák, édesanyák vannak válságban, mégpedig azért, ami a huszonegyedik századi ember legnagyobb problémája: nem adni, hanem kapni akar. Az, aki csak önmagának él, aki csak kivenni akar egy kapcsolatból, olyan, mint egy beteg, rákos sejt, amely az öntörvényűségével elkezdi tönkretenni, felemészteni a környezetét. Nagyon sokan képtelenek észrevenni, hogy csak akkor kaphatnak, ha maguk is adnak – ezért vannak hatalmas nyomás alatt a házasságok.

Adni, szeretni tanulni kell

– Miért kell egyáltalán új válaszokat találni arra, melyek a család megtartó erői? Hiszen évszázadokig működött a hagyományos családmodell...

– Régen minden más volt. 100–150 éve a család termelő közösségként működött, amelyben három generáció dolgozott együtt a megélhetésért, a boldogulásért. Akkoriban a fennmaradás, a túlélés hatalmas összetartó erő volt! Később, 50–60 éve a polgári, erkölcsi törvények voltak a megtartó erők. A „holtomiglan-holtodiglan" törvénye zsigerileg ott volt az emberekben, s fel sem merült bennük a válás gondolata, pedig akkor sem voltak boldogabbak a családok, mint most. Mára ezek az értékek eltűntek.

– Van elmélete arra, miért nem akarnak házasodni a fiatalok? Mert bár a statisztikák szerint egyre kevesebb a házasság, az együttélést mégis sokan választják.

– Furcsa kettősség ez: az emberekben egyszerre van jelen a házasság iránt érzett mély kiábrándultság és a biztonság iránti hatalmas vágy. Ma háromszor annyian választják az együttélést, mint harminc éve, bennünk van tehát a vágy arra az érzésre, amit két „ajándékozó" típusú ember szövetsége képes nyújtani. Sajnos sokan szinte hajszolják ezt az érzést, és hiába van szó együttélésről, mégis váltogatják a partnereiket. Ez pedig ördögi kör. Minél több ilyen kapcsolata van valakinek, annál többször sérül, annál több a feldolgozatlan kudarc, s végül ott motoszkál benne a kérdés: vele sem ment... sikerülhet-e egyáltalán valakivel?
A fiatalok látják, mennyi a rossz házasság, a válás maguk körül – esetleg éppen a szüleik házasságának kudarca –, s felteszik maguknak a kérdést: miért kövessék el ők is ugyanazt a hibát? Egyre kevesebb bennük a motiváció a házasságra, így a rossz és a meg sem köttetett házasságok statisztikája „húzza egymást".

– A szülői példán múlik tehát minden?

– Sok minden. Én átéltem, hogy a szüleim huszonöt év alatt együtt maradtak, és ez a legnagyobb örökség, amit kaphattam tőlük. E nélkül nem váltam volna azzá, aki vagyok. Ahogy egyre kevesebb a teljes család, egyre kevesebb az olyan „belső műhely", ahol a gyerekek megtanulhatják, hogyan kell közösségben élni, adni, szeretni, bízni. Ez nem könnyű, mert a családi lét, a családi szerep a legnagyobb feladat és a legmagasabb elvárás az ember életében. A szülők azzal a jókívánsággal engedik útjára a gyermeküket, hogy „legyetek boldogok", de ezt nem boldog szülők mondják, hanem olyan felnőttek, akik nem tanították meg a gyermekeiknek az érintés, a szeretet, az ajándékozás tudományát. Így nincs igazán súlya az üzenetnek, s bár a fiatalok még néhány évig együtt maradnak – amíg kitart a kezdeti hév, a varázs –, aztán az elvárások súlya alatt tönkremegy a kapcsolatuk.

„Az adni tudás hatalmas erő"

– Ezek után válik izgalmassá a kérdés: mi tarthat össze egy mai családot?

– Sajnos sokak számára az a központi kérdés: „Hogyan tudok úgy boldog lenni, hogy az minél kevesebb áldozattal járjon?" Pedig boldoggá válni áldozatok és munka nélkül soha nem fog sikerülni! Vannak, akiknek szinte úgy kell kipréselniük magukból mindent, amit adnak; sok édesanyánál látom ezt a kényszeres adást: „megteszem, mert ennek meg kell lennie". Meg kell találni azt az utat, amellyel szorongás és kényszer nélkül adhatunk magunkból. Ha semmi mást nem viszünk magunkkal otthonról, csak az adni tudás képességét, hatalmas erőtér alakul ki körülöttünk.

– Sokan azt hiszik, hogy a házasságkötés, az esküvő automatikusan hozza magával a boldog családi életet.

– Ez nem így van! A jó kapcsolatért egy életen át dolgozni kell, tanulni kell egymást. Fontos, hogy hasonló értékeket tartsunk értéknek, azonosan gondolkodjuk olyan fontos dolgokról, mint a hűség, a bizalom, vagy akár a haza – de ez nem elég. Meg kell találni azokat az erőket, amelyek gyógyítják és megtartják a családokat. Tökéletes család nincsen, ahogy tökéletes ember sincs. Egy életen át tanulnunk kell egymás „szeretetnyelvét". Tavaly találkoztam egy nagyon szép vak lánnyal és a látó párjával, és segítettem nekik rájönni, mi a baj a kapcsolatukkal. Már a második alkalommal láttam, hogy a fiú nem beszéli a lány szeretetnyelvét. Megtudtam, hogy a születése óta vak lánnyal édesanyja az érintés nyelvén kommunikált, így fejezték ki az érzéseiket, a szeretetüket, a fiú pedig nem ismerte ezt a nyelvet. Ugyanez a helyzet, ha valaki verbális típus, és ugyanezt szavakkal fejezi ki; neki magának is hallania kell, hogy „szeretlek". Ha a férfi nem képes szavakban megnyílni, baj lesz a közös szeretetnyelvükkel. Van, aki csak tíz év után jön rá – ha rájön egyáltalán –, hogy mire van szüksége a másiknak.

– Főleg, ha nem közli. Azt mondják, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát...

– Éppen ezért a kommunikáció az egyik pillére a jó kapcsolatnak! Ha jól működik a kommunikáció két ember között, gazdaggá válik a „mi" jelentése. „Nem vagyok egyedül, együtt vagyunk" – érezzük ilyenkor. Minél több mindent tudunk egyes szám többes személyben kifejezni, ez a kis szócska annál nagyobb erőforrást jelent. Ez az erő pedig nem eredendően a kapcsolatban van meg, hanem az egyes emberekben, külön-külön. Együtt kell őrizni a kapcsolat határait, s kell hogy legyen egy közös tér, ahol mezítelenek vagyunk egymással szemben, s ahol kettőnkön kívül másnak nincs helye, még a gyerek sem kukucskálhat be. S persze ugyanilyen fontos, hogy tiszteletben tartsuk mások határait is.

– Jól sejtem, hogy ez talán a családon belül a legnehezebb?

– Igen, de az együttélés nem megy e nélkül. Különösen ma fontos ez, amikor száz fiatal házaspárból hatvanhárom kénytelen valamelyikük szüleinél kezdeni a közös életüket. Svájcban mindössze három... Igaz, amikor megkérdezem, mekkora lakásban élnek, és kiderül, hogy hatvan négyzetméteren hatan, nem kezdek el papolni a határokról...

„Eddig csak hittem, most már tudom, hogy jó"

– Annak ellenére, hogy sokan friss házasként kénytelenek kezdetben a szülőknél lakni, szinte mindenki igyekszik elköltözni, és önállósodni, amint lehet. Biztos, hogy olyan jó ez a nagy önállóság?

– Egyáltalán nem. A generációk együttélésében az a szép, hogy az öregek nem egyedül halnak meg, a gyereket nem az utca neveli, a középkorú családfő pedig nem kap negyvenöt évesen infarktust azért, mert úgy érzi, céltalanná vált az élete. A nagyszülőknek van lehetőségük és idejük átadni a tudásukat, tapasztalatukat a fiataloknak, s mindenkiben ott az érzés, hogy nincs egyedül.

– Miközben úgy is lehet egyedül lenni, hogy együtt él valakivel az ember... Sok középkorú házaspáron látni, hogy mintha két idegen élne egymás mellett, belefásulnak a házasságba.

– Könnyű elveszíteni egymást a különböző életszakaszok alatt, amelyeken egy kapcsolatban keresztülmegyünk. Nagy türelem és rugalmasság kell ahhoz, hogy akkor is megmaradjunk egymásnak, amikor már nincs az az elementáris lángolás, mint kezdetben. Ez az az érzés, hogy „eddig csak hittem, hogy jó lesz, most már tudom, hogy jó. S ezt a tudást nem adnám oda azért a hitért." Sok olyan 40–50 éves párral találkozom, akiknek újra fel kell fedezniük egymást, újra meg kell tanulniuk egymás szeretetnyelvét. Apropó, tudta, hogy a szerelmes ember vérében kétszázszor több boldogsághormon, dopamin van, mint egy kiüresedett házasságban élőnek?

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A mesefilm forog tovább

Ki ne emlékezne Cicamicára és Böbe babára? Bálint Ágnes tanulságos története maga volt a csoda. Tovább olvasom