Kisalföld logö

2017. 07. 25. kedd - Kristóf, Jakab 18°C | 25°C Még több cikk.

Tudomásul vettem, hogy nem lesz családom

Jó néhány olyan téma akad – például a cölibátus, a papi nőtlenség –, amelyről az egyház szolgái nem szívesen vagy egyáltalán nem nyilatkoznak. Szarka Gáborral – sok más mellett – most mégis ezekről beszélgettünk.
A soproni származású plébánosnak érdekes életútja vezetett a papi hivatásig. Tinédzserként pincér, majd villanyszerelő akart lenni, tanult telefonszerelőnek is, de középiskolás évei alatt átjelentkezett a soproni kertészeti iskolába. Ma négy falu, Rábacsécsény, Rábaszentmihály, Bodonhely és Rábaszentmiklós plébánosa.

– Különös életút vezetett addig, míg végül Isten szolgálatába állt. Mi volt az oka ennek?

– Mielőtt a szemináriumba kerültem, sok helyen megfordultam, jó pár munkába belefogtam. Olyanokba, amelyek kedvemre valók voltak, de mindig éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Tudtam, hogy ez még nem a tökéletesség. Aztán, ahogy ment az idő, egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy papnak kell lennem. Sokan azt hiszik, hogy valami misztikus jelenség történik az emberrel, amikor a papi küldetésre megkapja a meghívását. Ez nem így van, semmi rendkívüli dolog nem történt. Vallásos környezetben nőttem fel és számomra a legtermészetesebb volt, hogy mindennap – és nem csak vasárnap – misére mentem. A lelkipásztori példák is nagyon vonzóak voltak. Emlékszem, az akkori plébánosom megkérdezte, hogy nem akarok-e Isten szolgálatába állni. Akkor rávágtam, hogy nem! Aztán évekkel később mégis így történt. Az ember változik. Nyolcadik osztály után szakmát tanultam, utána már egyszerre tudtam, hogy lelkipásztorként Istent akarom szolgálni. Vállaltam, hogy a munka mellett esti tagozaton leérettségizem. Utána egyenes út vezetett a papság felé. A háromnapos felvételi után egy héten belül jött a válasz: „Szeretettel köszöntelek a győri egyházmegye elsőéves papnövendékei között."

Reggel hattól este tízig

– A szeminárium nagyon szigorú intézmény. Hogy bírta?


– Meghatározott rend van, reggel hattól este tízig beosztott idővel. Hatkor ébresztő, utána kötelező elmélkedés a kápolnában. Hét órakor szentmise, majd közös reggeli. Nyolc órától előadás, majd napközi imaóra és pontban egy órakor ebéd. Utána kimenő, ötig. Majd öttől kötelezően stúdium. Háromnegyed hétkor közös imádság vagy Szentírás-olvasás volt, majd hét órakor közös vacsora. Fél nyolctól kilencig szabad program. Akkor lehetett internetezni, tévézni, telefonálni, majd kilenctől esti imádság, elmélkedés. Hivatalosan este tíz órakor villanyoltás és alvás. Ez azért jó, mert a hat év alatt a jelöltben kialakul egy életritmus, amit folytathat.

– Minden napjuk ugyanúgy zajlott?

– A szombat és a vasárnap kicsit eltért a többitől. Szombaton nem tartottak előadást, de egész délelőtt stúdium volt. Délben ebédeltünk, fél egytől hatig szabad programot választhattunk magunknak. A próbaprédikációink vasárnaponként zajlottak.

– Az ünnepeket hol töltötték?

– Húsvétkor és karácsonykor mindig a szemináriumban voltunk. Évente három-négy alkalommal néhány napra lehetett hazalátogatni. Havonta látogató-vasárnapot szerveztek.

A külvilág tabu volt

– Tartottak kötelező lelkigyakorlatokat?


– Minden év elején. Egy hétig bezáródtak az ajtók és a szájak. Nem lehetett kijönni a szemináriumból. Telefonálni, tévézni, rádiózni is tilos volt. Postát és újságot sem kaphattunk és nem beszéltünk, még egymással sem. Ilyenkor mindig meghívtak egy vendég atyát, aki lelkigyakorlatot tartott. Igazából ennek az a célja, hogy az illető azon a héten eldöntheti, hogy ott a helye vagy nem. Már előfordult olyan is, aki lelkigyakorlat után összepakolt és hazament.

– Akkor sem gondolt rá, hogy feladja?

– Nem. Úgy érzem, hogy a jó Istentől annyi jelet és figyelmeztetést kaptam, hogy papnak kellett lennem.

– Gábor atya milyen tanuló volt?

– Érdekes, az elején valahogy nem szerettem tanulni. Elvégeztem a nyolc osztályt, majd szakmunkásképzőben telefonszerelőként tanultam tovább. Három évig a soproni kertészeti iskolába jártam és négy év gimnázium után a szemináriumban elegem lett a tanulásból. Az elején nem szereztem jó jegyeket, aztán a végére belejöttem.

A pap is ember

– Önként vállalta az önmegtartóztatást. Ha az utcán lát egy csinos nőt, megnézi, mint a férfiak általában, vagy elfordítja a fejét?

– Érdekes helyzet, hiszen a pap is ember, vannak érzései, biológiai és természeti adottságai. Farizeus megszólalás lenne, ha azt mondanánk, hogy elcsapjuk a fejünket. Mindig abból indulok ki, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, saját hasonlatosságára és képére. Mindent jónak és szépnek teremtett. Felteszem a kérdést: miért nem nézhetek meg úgy egy asszonyt vagy nőt, mint Isten teremtményét? És akkor azt mondhatom: milyen szépet teremtett Isten! Az más dolog, hogy valakinek „beindul" a fantáziája, de véleményem szerint nem a középkorban élünk. Fontosnak tartom – más szempontból –, hogy az ember nyitott szemmel járjon a világban. Mert ha nem ezt tesszük, akkor elprédikálunk az emberek feje felett. Ha velem szembejön egy szép hölgy, akkor úgy szemlélem, mint Isten teremtményét.

– Akkor mégis másként tekint a nőkre?

– Nos, tételezzük fel, hogy száz ember megy az utcán. Egy nő és kilencvenkilenc férfi. Mind a kilencvenkilenc férfi más szemszögből fogja megnézni azt az egy nőt. Én például, ha valamit vagy valakit megnézek az utcán, annak nem a rossz oldalát élezem ki. Mondhatom, hogy megnézek mindenkit, aki szembejön velem, legyen férfi, nő, fiatal, öreg, szép, csúnya, és az már más dolog, hogy bennem a látvány hogyan csapódik le.

Vagyis hogy én mit akarok benne meglátni. Ha azt akarom, hogy – bocsánat a szóért – ő egy szexbálvány, akkor azt fogom a személyiségében látni. Tehát kiben mit akarok észrevenni. Sajnos sokszor úgy gondolják a médiaszakemberek, hogy érdekes téma a cölibátus, mert az emberek erre kíváncsiak. Arról, hogy a lelkipásztor erején felül küzd a hitoktatás terén, hogy a szülők helyett foglalkozik a gyerekekkel, programokat szervez, templomot újít fel, kevesebb tudósítás szól. Ezért van nagy szerepe a katolikus sajtónak, csak azt sajnos kevesebben olvassák.

A család karácsonykor eszembe jut

– Megfordult már a fejében, hogy mi lenne, ha családja lenne?

– Akarva-akaratlan, ha máskor nem, karácsonykor biztosan eszembe jut. Érdekes érzés a karácsonyfa alatt egyedül lenni, úgy, hogy körülöttem senki sincs. Ilyenkor az ember fogja magát, átmegy a templomba, és ott imádkozik. Örül annak, hogy milyen szép karácsonyi hangulatot teremtett, hogy mire emlékezünk, kit ünnepelünk. Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen családapa lennék, milyen gyerekeim lennének. Ritkán, de jönnek a kérdések. Ilyenkor mindig lefoglalom magam, így nem érek rá ezen gondolkodni. Amikor eldöntöttem, hogy pap leszek, akkor tudomásul vettem, hogy nem lesz családom. Miként azt is, hogy nem a családom az első. A híveimmel kell foglalkoznom. Az talán hiányzik, hogy a rokonaimmal nem találkozom annyit. De van ministránskirándulás és -foglalkozás, hittantábor, ilyenkor az ember kicsit magáénak érzi a diákjait. Ezenkívül számos módja van, hogy a lelkipásztor kapcsolatot építsen a híveivel. Fontos, hogy ők elfogadják plébánosukat, érezzék, értük van, értük dolgozik és együtt kell hogy haladjanak az üdvösség útján.

Kertics Dia

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Kisalfold.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Bajorország tündérpalotája

Aki szereti a meséket, a királynőkről és királyfikról szóló történeteket, vagy Csipkerózsika és… Tovább olvasom